Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 4. szám
Mit ér, anyám, ha elborult szemednek
halálos fátyolát a kép varázsa
feltépni látszik s kérdve néz kioltott
tekinteted fiadra? Hol remegnek
a hűtlen fények, mik a kék szelídség
tavába hullva jósággá ragyogtak,
hogy lelkedet arany színnel derítsék?
Elszárnyaltál s olyan, mint kába álom
a gondolat, hogy hang, tekintet, érzés
már el nem ér s hiába forr a bánat,
hiába függ a kedv szakadt fonálon,
fenségbe tornyosult a tünde percek
ajándéka; magas és zárt a titkod,
és fáj és fáj és fáj a szívbe vert szeg.
Vakult nyomorba hull a veszni indult
világ s a kétes emberség keservét
hordozva úgy szivedre rogyna sírni
a fájdalom, de megtiporva, mint dult
rongyos csavargó szégyenét homályba
hurcolja s onnan les az elhanyatló
csillag felé, anyám, a földbe vágyva.