Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Fordítások

Kardos László: Új magyar Aeneis
Vergilius Aeneise. Magyarul tolmácsolta Csengery János. Szeged 1931.

Csengery János most megjelent fordítása, egy tizenhatodik századbeli esetlen átdolgozást nem számítva, a hetedik teljes magyar Aeneis. A régi fordítók sorából Baróti Szabó Dávid és Barna Ignác az érdemesebbek. Baróti Szabó fordítása erővel zengő, költői szépségekben nem szükölködő munka, de szabados is: itt-ott csak az eredeti parafrázisát adja, másutt félsorokat elhagyogat. Így Vergilius részletező művészetének sok apró kincse vész kárba. Barna Ignác lelkiismeretesebb, alázatosabb és pontosabb ugyan, de költői ereje csak egyes részmegoldásokra elegendő. Ötletes, magyaros találatai vannak, de Aeneise egészében nem ragad meg. Az új fordítónak valahogyan Baróti Szabó művészi lendületét kellett egyesítenie Barna érzékeny gondosságával, a vergiliusi szöveg pontos követésével.

Csengery fordítása eléggé megközelíti ezt az eszményt. Szövege költőien folyamatos, amellett szinte kifogástalanul hív a latin versek tartalmához. Igen becsületes fordítás ez. Megkapóan világos és természetes. A fordító kivált a könnyen érthető előadásra törekszik, még pedig teljes sikerrel. E tekintetben egyszer-másszor talán túl is lő a célon. A II. ének ismert hysteron proteron-ját például (Moriamur et in media arma ruamus) logikusabbá szelidíti: Haljunk meg a harcba rohanva! A színezésben érzékeny és hajlékony. Megvannak a kellő foltjai az olyan naturalista képekhez, mint az altában bort és emberhúst ökrendező Polyphemos, és győzi fínomsággal az olyan részleteket is, mint amilyen például Dido vallomása Annának. Fordító - elődei közül - már csak aprólékosan pontos munka-módja miatt is - Barna Ignáchoz áll közelebb. Ennek ügyesebb-pregnánsabb megoldásai közül többet - igen helyesen - fel is használ. Így a vitás eredetű bevezetés negyedik sorában a riadalmas (horrentio), továbbá a föld terhe (inutlis II. 647), szimatos kutyafalka (odora canum vis IV. 132), öreges tipegéssel (gradum anilem IV. 641), sötét vér langy özönétől ázik az ágy meg a föld (atro tepefacta cruore terra torique madent IX. 333) kifejezések - több mással - a Barna megoldásai vagy azoknak jó módosításai.

Csengery hexameterei ha nem is ragyognak vörösmartyas fénnyel, de símán lüktetnek, erőszakolás nélkül. Nem ismerik az önkényes szócsonkítást (legfeljebb volna helyett áll néha voln' és vón, IX. 208, 337) és a kényszerült inverziót, régibb klasszikus fordításainknak e két makacs betegségét. Metrikai liberalizmusa nemesen szigorú, a névelő, pár névmás, a tribrachys-méretű szavak és latin tulajdonnevek bifurkáló értékelésén szinte nem is terjed túl. Csengery könnyűkezű verselő s ami metrum-hiba (azonfelül, amit a korrigendák jegyzékében maga a fordító megigazít) itt-ott akad a hexametereknek e tízezernyi garmadájában, az ritka tévesztés vagy sajtóhiba. A versek stilisztikai díszei és specifikumai tapintattal símulnak a vergiliusi szöveghez. Mint a latin minta, itt-ott a magyar is archaizál - mindig szerényen és ízlésesen - s alliterációkat is pendít, akár az eredeti, sok fínomsággal.

Szóval, tisztességes, jó munka ez a fordítás és sok tekintetben előbbreviszi a magyar Aeneis dolgát. Hogy nem tudjuk egészen szabad lelkesedéssel köszönteni, annak kettős, alapos oka van. Az egyik az, hogy Csengeryben nincs meg az a művészi szuggesztió, amelyet pl. Baróti Szabóban, aki pedig sok mindenben elmarad mellette, mai napig is érzünk. A második, hogy e fordítás a magyar költői stílnek mult századvégi állapotát reprezentálja s így minden becse mellett már megjelenése pillanatában elmaradt kissé korától. Új Aeneisünket az Arany-iskola ízléséhez szabta agg fordítója, akinek írói-költői nyelvét annakidején már kialakult, kemény állapotban találta a modern irodalmi stílreform. Pedig mennyi frissebb hajlékonyságot, színt és üde zengést vihetett volna a magyar Vergiliusba! Félre ne értessem, nem egy konzervatív költői nyelv programszerű, mesterséges «modernizálását» reklamálom: Csengerynek ezt csak így lehetett és így kellett megcsinálnia. De sajnálom, hogy ily pompás irodalmi buzgalom, tudás, fordítói erkölcs és tisztes hivatottság csak egy elmult kornak szükségképpen szerényebb költői fegyverzetében jelentkezik.