Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella

Illés Endre: A halottak is élnek
Falu Tamás regénye - Singer és Wolfner kiadása

A halottak is élnek.

Erről a furcsa tényről már többen is meggyőződtek a világirodalomban. Egy dán királyfi körülbelül amiatt ért tragikus véget, mert elhúnyt apja több ízben meglátogatta őt, s felvilágosította egyes dolgokról. Az a bizonyos molnár pedig, aki a ligeti szinpadokon oly kegyetlenül bánik halottak napján szegény, félárva gyermekével, ugyancsak évről-évre találkozik éjszaka a temetőben a halottak kísértő szellemeivel. Dr. Ihary Elemér ügyvéd esete azonban - Falu Tamás jólelkű happy end-es gondoskodásával - végül mégsem olyan tragikus, mint Shakespeareban és Raupachban boldogult őseié.

Ihary Elemér két nőt szeretett életében. Az első feleségét, s a másodikat. Mind a ketten meghaltak. Az első asszony meghalt attól a csóktól, amit Ihary a második asszonnyal váltott, még az első életében. Ez a véletlen felfedezés, s az, hogy meg kellett ismernie utódját is, úgy elkeserítette, hogy inkább elmenekült az életből. Amint később kiderül, elég rövid időre. A második asszony gyors halálának viszont egyszerűen a költői igazságszolgáltatás az oka: mert bűntetlenül maradhat-e egy ilyen bűnös csók, amely a törvényes hitves életébe került? Ihary egyedül marad. Valahogy olyan furcsán, mint az az ember, aki két szék között a pad alá esik. Most mit tegyen? Megnyugodni nem tud, s nem is akar. Háborgó lélekkel jár-kél két egyforma virágcsokorral egyik sírtól a másikhoz, egyik apósától a másik apósához. S útja nem magányos: a két halott asszony mindenhová híven elkiséri. A struggle for life törvénye azonban valószínűleg a túlvilágon is érvényes természettudományi tétel, mert az első asszony lassan háttérbe szorítja a második emlékét. Ihary gyilkosnak érzi magát, menekül, elutazik Párizsba. Az első felesége mindenütt a nyomában. Hősünk sehogyan sem tud halottaitól a magányba menekülni, elmenekül hát idegen életek forgatagába. Szállodát vesz a tengerparton, Abbáziában. S ime, mi történik? A szállodában szobát bérel egy norvég asszony, tökéletes mása az első feleségnek. De mása-e? Vajjon nem ő maga? S Ihary tudja, hogy - igen. Ő maga az! Mert a halottak nem halnak meg. Élnek. Másutt, másban. S ha módjuk van rá: lelkük a haláluk előtti testhez hasonló testbe száll.

De nincsenek-e akkor kétlelkű emberek? Falu Tamás megfelel erre is: «És ha valaki azt mondaná, hogy ennek az embernek két lelke lenne, tudjuk-e, mi a lélek? Tudjuk-e, hány rétegű a lélek? Ha van mogyoró, amelyben kettős mogyoró van, miért ne lehetne ember kettős lélekkel?» Igaz is, miért ne lehetne?

Ihary mindenestre asszonyának érzi az idegen nőt. Megismerkedik vele. A norvég asszony azonban, akit különben - ó, csodálatos véletlen! - épp úgy megcsalt az ura, mint ő az első feleségét: nem tud semmilyen lélek-bevándorlásról. Ihary még Norvégiába is utánamegy az asszonynak. Vissza akarja hozni s jóvátenni, amit egykor ellene vétett. De fent, a messzi norvég otthonban béke és boldogság sugárzik, s Ihary szomorúan állapítja meg: a «halott», az ő halott asszonya közben nagyon is jól elhelyezkedett az idegen testben s az idegen környezetben. Ettől csodálatoskép ő is megnyugszik. Nem gyötri immár semmiféle szellem. Se egyik, se másik asszonya. Hazamegy. S a lelkiismeretfurdalások örvényei elsímulnak, mert a halott boldogan él tovább.

Kórtörténet ez a regény? Egy ideges ember bonyolult lelki zavarainak kissé szimpla külső ábrázolása? Vagy talán Falu Tamás maga is hisz abban, hogy nincs abszolut halál s az energiák megmaradnak, vándorolnak, más formát s új alakot öltenek?

Zavartan kezdjük olvasni ezt a könyvet, s még zavartabban tesszük le. A kórtörténet-formához sok minden hiányzik: hiányzik elsősorban az az erő, anyagismeret s tudatosság, amely az írót fölébe emelné témájának s hősének. S hogy Falu Tamás szimplán maga is higyje Ihary Elemér naiv hiteit, - ahhoz túl zavaros és túl súlytalan a kissé gyerekes bonyodalom és filozófia.

Kétségtelen, meg lehetett volna írni ezt a regényt! De üllőn kellett volna kikalapálni, mint egy szikrát hányó, tüzes vasat. Meg lehetett volna írni a lelkiismeretfurdalások mélységbe lehúzó örvényeit! S megírni eközben azt, - hogy a halottak élni tudnak. De úgy írni meg, ahogy azt a Nietzsche-mondás fejezi ki: «aki sokáig néz az örvénybe, arra az örvény visszanéz». A visszanéző örvény megelevenedő arcát megírni. De semmiképpen sem lehet úgy megírni ezt a témát, ahogyan Falu Tamás írta meg: a lelkek sokrétegűségét behelyettesíteni például a kettős mogyoróval.

Amellett mindig baj származott még abból, ha az író egy regény magasbatörő, de akár csak földszintes épületének állványzatán s deszkáin is lecsapva tégláit s vakoló kanalát könnyű csábítású vers-pillék bukfenceinek ered utána a hirtelenében felkapott lepkehálóval. Az épület is félbemarad s ő maga is leszédül a magasból. Akár a slágeroperett librettistája, aki úgy gyúrja-formálja meséjét s helyzeteit, hogy minél több és minél hatásosabb zeneszámra adjon alkalmat: Falu Tamás, a regényíró is úgy gombolyítja le regényei szálait, hogy minél hálásabb alkalmakat adjon Falu Tamásnak, a költőnek színes és finom verslehetőségek felcsillantatására. Képtelen egyszerűen leírni valamit s képtelen ellenállni a minduntalan feltoluló kísértéseknek. A vonat nem megy ebben a regényben, s még csak nem is fut, de - «zakatol, dalol, szaval, lármázik». S nincs szíve egyszerűen leszögezni azt az elég természetes tényt, hogy egy parfőmgyár mellett illatos a levegő. Ehelyett - «Kertek rajzolódtak a lelkekbe, báli zsebkendők emelkedtek fehér felhőként a képzelet kifényesedett egére. Asszonyajkak piroslottak elő a multból és jövőből és lágyan omló hajak bársonya szőkélett és barnálott a láthatatlanban.» S egy gyászoló, magára maradt embernek így fáj, hogy nincs senkije: «Aki lóversenyen tolong, vagy fát vág az erdőben, vagy rénszarvasokat terel át a vizen, vagy az orrában lógó karikát fényesíti, vagy a kéjutas vasuti jegyét lyukasztgatja, vagy benzint tölt a repülőgépbe, senkije.» Vagy az élet kegyelmes kegyetlenségéről így fohászkodik: - «Az élet tűket, tőröket, baltákat vág az ember szívébe. És az ember nem hal meg. Miért? Mert előbb fertőtleníti. Ha olyan tőrdöfés ér, amelytől meghalsz, azt már nem az élettől kaptad, hanem a haláltól. Nem volt fertőtlenítve.» S a darázs nem darázs, de «lebegő injekcióstű» a petuniák felett.

Fel kéne már világosítani a kétségtelenül jóhiszemű és sokszor szépet akaró írót arról, hogy a könnyű asszociációknak ez a még könnyebb rakétázása, a tetszetős ötleteknek olcsó halmozása, s általában ez az egész könnyed, felszínes, játékos csillogás - távolról sem vers. S az ilyen «szép szavakban» élő és lélekző regény, - bizony nem regény.