Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella
Hevesi András: Bellegarde
Zsolt Béla regénye - Pantheon
Minden írónak megvan a maga üteme és a maga csengése; Zsolt Béláé kissé rekedtes, gyors, majdnem hadaró, utólagos magyarázatokkal és restrikciókkal terhes, amelyeket egy szuszra mond el, mint aki ügyel a közölt tények pontosságára, de nem ér rá a közlés technikai lebonyolításának a részleteivel kedveskedni az olvasónak. Zsolt Béla stílusa ki nem fogyó, a történet vége felé türelmetlenül közeledő sváda, amely nem pihen meg, nem tekint hátra és nem törli meg elégedetten a homlokát minden jólsikerült mondat után. A maga kevéssé színezett egyöntetűségével, fordulatokat és nyelvi bravurokat nélkülöző folyamatosságával, a maga intelligens stilizálatlanságával ez a stílus nem mindig a legrövidebb útat választja, néha a leghosszabbat, de nem állítja meg, inkább sietteti, hajszolja, korbácsolja a történetet és nagy nekigyürkőzések és apró sikerek helyett egy üzemben lévő kitünő intellektus állandó munkáját, nivellált éberségét tükrözi, amely nem ér rá a saját eredményeit mérlegelni. Zsolt Béla artisztikus mintaképek, stílusrögeszmék nélkül úgy ír, ahogy eszébe jut, de szerencsére nem jut akármi az eszébe, köti a saját fegyelmezett intelligenciája és a mondanivaló fonala. Nagy írók írnak így, akik nem akarnak stílussal rálicitálni a hömpölygő mondanivalóra és kitünő riporterek, akik rábízzák magukat az anyag érdekességére. Bellegarde-ot ráadásul egy pesti ujságolvasó kereskedőfiatalember mondja el első személyben; a gyökerüktől megfosztott és napi jelentésükkel telített szavak jöttmentsége a jellemzés eszközévé válik; semmi sem szól az ellen, hogy aki annyi riportot olvasott életében, maga is riporterstílusban ír.
Ez a kereskedőfiatelember - jampec -, ahogy saját magát nevezi, Pesten kissé kényszeredett, magáraerőszakolt vidámsággal, lappangó balsejtelmekkel kényezteti magát és tűri, hogy másik kényeztessék; Budapestnek számára hozzáférhető szegmentuma csak őt visszhangozza; viaszvilágban él, ahol minden az ő ujjlenyomatát viseli; nem talál ellenállásra, mindenki elhiszi, hogy olyan, amilyennek magát álmodja. Számára Pest nem külvilág, ahol verekedni kell és minden lépésért helytállni, hanem csak kiszélesített magánélet, amelyben összes önáltatásai megvalósulnak, Hári János valóra vált története, amelyben Napoleon csakugyan megadja magát. Ez a fiatalember tanulmányútra megy Párizsba és út közben megismerkedik a dolgok valódi arányaival és saját vonzóerejének valódi méreteivel. Az érdekekkel, udvariassággal, társadalmi kapcsolatokkal palástolt női közöny helyett megismerkedik egy idegen nő metszően rideg és könyörtelen közönyével. A saját teljes, tökéletes sikertelenségén annyira meglepődik, hogy ragaszkodik hozzá, nem tud szabadulni tőle, hétszámra gubbaszt egy litván forradalmárnő mellett a genfi hotelben, pedig testileg nem vonzódik hozzá, a lelkével nem tud mihez fogni, csak azért, hogy percenkint megsemmisüljön mellette. Eddig jó családból való fiatalembernek érezte magát, most átalakul szomorú, ütődött élőlénnyé, aki nem tud keresztültörni az anonimitás burkán és akit úgy akarnak felhasználni mit sem sejtő segítőtársul egy politikai merénylethez, mint a turista a hegymászóbotját. Két hétig nem tud beletörődni, hogy minden szava, minden tekintete, minden mozdulata lepereg a nőről, hogy csak fizikai akadályt jelent számára, semmi egyebet és mikor már felhagyott minden reménnyel, tehetetlenül továbbvirraszt a saját sikertelensége mellett. Idegennek, csaknem kísértetiesnek tünik fel saját maga előtt, szavai, amelyekre nem kap választ, úgy hangzanak, mintha másvalaki mondta volna el őket. Selejtes, rosszminőségű, de eleven intelligenciája közben folyton zakatol, dolgozik, szétfejti és újra összetűzi a hazulról magával hozott előítéleteket. A nő egyre közömbösebb, a pesti fiatalember egyre fásultabb lesz, amíg egy napon kereket nem old, mert észreveszi, hogy egy merényletbe akarják belesodorni, felülkerekedik pesti okossága, amely a rendőrséget komolyabb dolognak tartja, mint a reménytelen szerelmet.
Művészi elgondolású ez a könyv, középpontjában a kalanddal, amely kisodorja a fiatalembert a mindennapi élet medréből, átmenetileg más embert csinál belőle, összetöri, megalázza és végül visszalöki a hétköznapnak, mint egy sereg vízsugáron keresztülhajózott kaucsukgolyót. A pesti embert, aki mihelyt kiteszi a lábát ebből a városból, teljesen védtelen, gyámoltalan és tárva-nyitva van mind a négy világtáj felé, nem lehetett volna jobban kifejezni. Az anyag nem elsőrangú, de ez nem Zsolt Béla hibája.