Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Figyelő

Gyergyai Albert: Őrizd meg titkodat
Gellért Oszkár új versei, Fáy Dezső címlapjával

E legújabb kötetében, amelynek nemes külseje s beszédesen-hallgató férfiképe mintegy előresejttetőn csupa csöndet, teljességet, templa serena-t igér, Gellért talán költészete legtisztább régióiba emelkedik, ahol ezentúl nesztelen s álomszerű biztonsággal szárnyalhat már. A Testvérbánat Csillagától ez ötödik kötetig, tíz év óta, szinte szemmel mérhető ez a nyugodt emelkedés, de ezúttal, eltérőn az előző gyüjteményektől, nemcsak és nem annyira a csúcspontokon, mint inkább az egész szép könyv egyetemes atmoszférájában. Ez a büszke biztosság, ez az érett egyenletesség sok vergődés, megállás, elszántság és visszatekintés, egy delelőig jutott élet, egy hosszú poétai pálya eredménye - s ha Gellért legtöbb tipikus versét megannyi kis drámának látjuk, mennyivel drámaibb az a harc, a költőnek anyagával s önmagával való harca, amelyből ezek a kis drámák, egyazon forrás csöppjei, születhettek! Semmi se bizonyítja jobban a tudatosság új fokát, mint hogy a kötet legtöbb verse megannyi visszatekintő mérlegelés, azok közt is egy féltucat nem az ember vagy a szerelmes, nem a hívő vagy a harcos hangulati emlékeiről, hanem a poéta titkairól s mesterségbeli vívódásairól. Őrizd meg titkodat: így e költő, - s ő, aki minden szenvedelmét kezdettől leplezetlenül tárta elénk, poézise mivoltát oly gonddal tudta rejtegetni, hogy legszívósabb hívei is csak tétován s találgatva elemezték. Akinek egyik főjellegét Fülep Lajos is abban látta, hogy kívül és felül van a régi és az új kategóriáin; aki pár évvel ezelőtt, s nem minden irónia nélkül, maga is versbe foglalta magyarázóinak ellentmondásait; s akiről csak tagadólag, viszonyítva, sőt ellentétesen mondhattuk el, hogy nincs «kora», nincs «faja», nincs «talaja», se külön «énje», hogy «reális», de az eszmény kedvéért, hogy «erotikus», de a lélek síkján, - az mintha idejét látná annak, hogy soká-őrzött titkát megmutassa, oly gyümölcsök módjára, amelyek édesedve válnak átlátszókká, vagy mint a Valéry gránátalmája, amely csak éréskor nyílik úgy fel, hogy titkos architecturáját megmutassa. Az az új költői Levél, amely Gellért ars poéticájának tekinthető, a Gellért-vers lényegét a földből nőtt épületben, az organikus szerkezetben, az olcsó ékétől megfosztott, de viharálló összhangban látja, s csakugyan ha nem is a legszebb, de a legjellemzőbb Gellért-versek mintha fémből és üvegből épült szilárd szerkesztmények volnának, az erő és az átlátszóság derüs és tiszta hajlékai. Konstruktív költő: a szó ősi, geometrikus értelmében, - akinek érzései és élményei vonalakká és síkokká lényegülnek, aki egy Abroncs-ba szorítva látja a létet s Körök-be, a «tökéletesség jegyeibe» zárva a csillagokat és az asszonyokat. Más költő fest, farag vagy muzsikál: Gellért épít, s mintha minden egyes versét a magáért való építőkedv, a szilárd alap, a jó arányok, a magasbatörő falak solnessi mámora inspirálná. Más költő, akár a legnagyobb is, zenébe ágyazza versét: az induló szólamot várandós akkordokkal jelzi, amelyek mintegy felidézik, kísérik és öblösítik a melódiát. Gellért akárhány versében s főképp az új kötet verseiben, a szerkezet ritmusa muzsikál. A bevezető verssorok, minden új szakasz elején, új változatban ismétlődnek s egyben mintegy megnőve, mindegyik az előzőtől, emeletek módjára, egymást tartva és emelve illeszkednek egésszé. Ez a kevély és puritán forma, amely megvetve díszt és tetszést, szinte kihívón hangsúlyozza a váznak, az anyagnak, az anatómiának szerepét s amely régebben s nem egyszer csakugyan dacnak és formalizmusnak látszhatott, bizonnyal sokban hozzájárult a régebbi olvasók ellenállásához, míg ma - akár mert teljesebb a forma, akár mert a művészet más terén is ráeszmélünk a szerkezet szépségére - talán épp e meztelen forma a Gellért-versek egyik legfőbb vívmánya és vonzóereje. A «nagy» Gellért-versekben - mint aminők ezúttal és ebben a sajátos nemben: Éva, - Szembenülő lány, - Távolodóban - lehetetlen nem éreznünk a költő szívós, feszülő s minket is magával ragadó lendületét, azaz pontosabban szólva a lendületek fokozódó s mindegyre lélekzetfojtóbb sorát, - a tökéletes atlétának magasugró teljesítményét, aki egész testét röpíti fel, izmai és edzettsége összjátékát s akivel együtt lelkesül legkisebb, bár legcsenevészebb nézője is...

Amit formája is mutat, de amit költészete forrásai még meghatóbban bizonyítnak: Gellért ritka példája a mindentől független, senkinek semmivel tartozó, mindig önmagához hű, olykor az önutánzásig hű poétának. Nem mintha szűkre szabná határait: témái a legtágabb témák, magának a lírának őstémái; azonban, gőgből, szeméremből, fanatizmusból vagy ökonomiából, mindent önmagából merít, mindent csak magának óhajt köszönni, - s ami egyoldalúságának látszik, tulajdonképp a legdacosabb szabadságvágy. Így tér vissza ezúttal is Gellért nagy témája: a szeretet, - a barátság, a házasság és a humanizmus szférájában. Igaz, hogy ez az utóbbi, a Testvérbánat Csillagának főforrása, most csak egy-két keserű víziót fakasztott benne s mintha Gellért hűtlenné vált volna költészete e nem utolsó ihletőjéhez. Kár, mert ennek a vénának nem egy szép Gellért-verset köszönhetünk s amellett nincs nemzedék, amely oly híjját érezné, mint a mai, az igazi költészet biztató és békítő igéinek. A hit is mintha elrejtőzött volna, hegyipatak módjára és csak egy-egy célzásban vagy töredékben csillan most fel; vajjon miért? Annál dúsabban virul most is Gellért szerelmi költészete, ha szabad e semmitmondó szóval azt a roppant kört megjelölni, ami a hitves és az anya körül az asszonyiság nálunk szinte páratlan kultuszát is átöleli. Kései s egyszerűsítő korok Gellértet majd bizonnyal mint a hitvesi szeretetet vagy az Asszony költőjét emlegetik, aki azonban, eltérőn más költők hasonló verseitől, csak elvétve marad meg a hála és a gyönyörködés keretében s ezeket vagy lélektani árnyalatokkal szinezi, vagy valami végtelen metafizikai mámorrá szélesíti. Egyszerű szavai ellenére Gellért sohasem egyszerű; s ha csak egy kissé elemezzük költészete s különösen szerelmi költészete kémiáját, már az első tekintetre sajátos alkatrészeket találunk. Először valami határtalan s szinte gyermekes rajongást, a fiúét édesanyja, a férfiét hitvese s az apáét gyermeklánya iránt, - s ebből születtek az oly versek, mint a régebbi kötetek remekei: Szent Rútság, vagy: Asszonyok, mit visztek magatokkal. Bizonyos friss erotikát, amely a fürdővízzel is szerelmi játékot űzne s a versírás műveletét a legérzékibb mitológiába öltözteti. A férfias gyöngédség ki nem apadó játékosság, aminőre csak az erő képes a gyöngeséggel szemben. S végül a hódolat és a hűség mindennél szebb monomániáját, amelyben az áhítat mintegy felissza a vágyat s amely az új kötetben olyan remek verset sugall, mint a Menekülő Kedves imában kicsendülő himnusza; s mindez még távolról sem meríti ki a költészet ízeit. A «nagy» versek ezúttal emlékezőelégiák, amelyekben egy-egy kép vagy annak változatai révén életének s az életnek minden mélyét elénk tárja. Ilyen volt az utolsóelőtti kötet megdöbbentő «gyilkos»-verse: Valami a végtelen sugarakból, s ilyen most a Haldokló Páris, Távolodóban, vagy Szembenülő lány a villamoskocsiban, ahol, főképp az utolsónál, nem tudjuk, mit csodáljunk inkább: a hibátlan konstrukciót, amelynek minden vonala él, a vers mélyét megülő oly érett és megrázó melankóliát, vagy azt a költői erőt, amely egy mindennapos kezdő képből, mint a bűvész egy kalap alól, életünk egész flóráját és faunáját elővarázsolja... S hogy e kötet kincseiből semmi se maradjon nevezetlen, hadd szóljak még, befejezésül, azokról az álom-versekről (Levél egy álomról - Éva), amelyek Gellért legsajátosabb területét alkotják s amelyek Freud híveinek egyszer még bő tápul szolgálhatnak. A művészet, a képzelet s az emlékezet csodái e kis versek, amelyekben a költői a verssel, mi pedig vele vagyunk egyek, olyannyira átérezzük az álom bűvös delejét, könnyűségét, tisztaságát, a képek furcsa fejlődését, tágulását, eltünését, ezt a szüntelen metamorfózist s a hirtelen betörő valóságot...