Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Vass Tamás: Élvemaradottak útja (2)

Vass Tamás: Élvemaradottak útja (2)
Az első táborbaszállás orosz földön (1914 augusztus 17)
II.

Stryj állomásán állanak, amikor egyenként felébrednek a tisztek is.

Tamás kinéz az ablakon. Hideg, ködös, nedves szürkület. Egy idősebb lengyel nő forró teát oszt a katonáknak. Tamás is kér az aluminium-poharába. Ujjai alig birják tartani a pillanat alatt áttüzesedett fémpoharat. Jólesően melengeti rajt a kezét. Az arcához emeli, azt is melengeti. Kitünő volt a forró tea, olyan elviselhetetlenül kietlen a bensejében érzett hideg. Mintha a lelke fázott volna, úgy érezte, amikor kijött.

Itt sokáig állt a vonat. Szinte tétovázni látszott, merre menjen. Itt ágazik el a vonat Lemberg és Tarnopol felé. A tisztek sem tudják, merre fognak menni, a menetterv idáig szól. Útjuk további iránya az ismeretlenbe visz.

Végre megindul a vonat, irányt a tarnopoli vonalon vesz. Most már többet tudnak: Tarnopol és nem Lemberg.

Minél közelebb érnek az ellenséghez, annál tájékozatlanabbak. - Nem különös, - szólal meg egyikünk, - az Otthon-kávéházban ülő többet tud a háborúról, mint mi, akik talán már ma harcolni fogunk?

A vasút mentén rutén parasztok szántanak. Készítik elő a földet az őszi vetéshez. Itt igazán nincs háborús képe a vidéknek. Pesten jobban meglátszik, hogy háború van, mint itt, ahol csak néhány kilométerre vannak az oroszoktól.

A szántó parasztok dühös, ellenséges arccal néznek fel a huszárok vonatára. Mozogni látszik a szájuk, mintha a huszárokat átkoznák. Egyik-másik nem restelli ökölbeszorított kézzel utánuk fenyegetni.

- És ezeket jövünk mi megmenteni? - jegyzi meg Farkas főhadnagy. - Hiszen ezek az oroszokat várják és nem minket!

Kovásznay nyergelést rendel, meghúzatlan hevederekkel. A karabélyokat megtölteni.

- Tiszt urak csapataikhoz, a vagonokba!

Jó néhány óra megy még ilyen felkészültséggel a vonat. Túlóvatos a még harcban nem volt törzstiszt.

Délután két óra van. Tarnopolt még nem érték el. Berezovica-Welika állomáson megállanak. Pár percig minden csendes.

- Itt fog kivagonirozni az ezred. Tovább nem visz a vonat, - hirdeti ki Tarnóczy százados, ki az állomáson várta őket.

Részben örülnek, hogy vége a háromnapos utazásnak. Megunták a huszárok a kocsikázást, meggémberedtek a lovak lábai. Mégis fájt elhagyni a vagont, az utolsó békére emlékeztető hajlékot, mely otthonról hozta őket ide. Szinte kérni szerették volna: - Maradj te is velünk!

Gyorsan kiszálltak. Kint elrendeződik a huszárcsapat. Várják a további parancsot.

Kegyetlenül tűz a nap, izzadtságot törölnek le a csákójuk alól.

Tarnóczy százados jelentkezik Kovásznay alezredesnél. A hadosztályparancsnokságtól van kirendelve. Átadja a szóbeli parancsot.

- Az ezred Mikulincán - mutatja a térképen, nincsen messze - táborba száll. Ott tábori őrsökkel biztosítja magát. Kelet felé csupán apró megfigyelő gyalogos járőrök állanak a Zbruc határfolyónál. Mintegy 20 kilométerre van innen az orosz határ.

Majd bizalmasan hozzáteszi: - Az éjjel is nagyobb kozákerők szöktek át a határon. Megtámadták a kisebb előretolt csapatainkat. Számos falut felgyujtottak, reggelre visszahúzódtak. Podvolosicka vidékén már nagyobb harcok is voltak a tarnopoli dragonyosokkal.

Aztán elköszönt. Az ezred lóra ült és biztosított menetben megindult a köves úton, Mikulinca felé. Biztosítására csupán egy járőrt küldött előre, a járőr viszont két éllovast.

Csendesen haladtak, amikor az útvonalon előlről hallatszó puskaropogás riasztja fel a gondtalanul lovaglókat. Nemsokára vágtában közeledik egy jelentést hozó huszár. Az ezred megáll. Az előljárőr kardot ránt és vágtában rohan előre, oda, ahol a két éllovasra rálőttek.

A tüzelés helyén nyoma sincs az ellenségnek. Átkutatják a közelben levő erdőt és akkor derül ki a tévedés: a kis erdőben megfogtak két elbujt, halálra ijedt civilruhás népfelkelőt, akik bevallották, hogy kozákoknak tartották a huszárokat, azért lőttek reájuk. A híd őrizetére voltak kirendelve. A régi, rozsdás verndl-fegyver még most is remegett a kezükben.

E komikus tévedés elintézése után zavartalanul jutott el az ezred Mikulincére, kijelölt szálláshelyére.

Egy kőfallal körülvett majorban táboroztak le a huszárok. Lovaiknak csak kis részét helyezték el az istállóban, a többit földbevert cövekekhez kötözték.

Vacsorához készültek, amikor iszonyú riadalom és ordítás verte fel a tábor csendjét.

- Itt vannak a kozákok!

Egy századparancsnok fegyverbe kiáltja embereit és gyalogosan szállják meg, felvont karabélyokkal a kőkerítést.

Egy szakasz gyorsan nyergel, hogy lóhátról támadja meg a kozákokat. Kilovagol, keres, kutat. Sehol semmi.

Vaklárma volt.

Egy órába is beletelik, míg mindenki megnyugszik.

Hamarosan aludni tértek. Tamás hálózsákjába bujt és egy csomó szalmán helyezkedett el. Felette a kék, sűrű csillagos, augusztusi égbolt. Akár csak otthon. A csillagképben sincs különbség. Ugyanezeket a csillagokat látják, ha most otthon is az égre tekintenek. Úgy érezte, mintha őszi gyakorlaton volna. Az is szakasztott ilyen szokott lenni. Megpróbált elaludni. Az éjszaka hűvös volt, fázott. Szokatlan fekvőhely a hálózsák, ma alszik benne először. Holnap egy istállót, vagy szalmásszínt keres ki, ott nem lesz ilyen hideg. Küzd, verekszik az elalvással, nehezen sikerül.

Végre érzi, hogy mindjárt el fog bódulni. Végre!

Ebben a pillanatban távoli, nagyon távoli puskaropogást hall, a falu kutyái vonítanak.

Feltekint, keleten valami világosságot lát az ég peremén. Jobban körülnéz, hasonló vörös foltokat lát északnak is. Felugrik, még más vörös foltok is jelentkeznek a sötétségben.

Égnek a határmenti falvak, felgyujtották a kozákok.

Ez mégsem őszi gyakorlat.

És birkózik az álmatlansággal tovább.

Kellemetlen hideg volt, amikor felébredt. Egy nyitott kútnál mosakodott. Jól megmosdott derékig a friss, hideg vízben. Felüdült tőle, nem fázott többé.

Forró teát reggelizett. Jól érezte magát.

Elővette a haditérképet. Kidolgozta rajta az ezred laktáborának biztosítását.

A tábori őrséget az első századból rendelte ki. Minden őrsparancsnoknak pontosan berajzolta a térképébe felállítási helyét. Ideje lesz felállítani az őrségeket, hiszen kelet felé teljesen védtelenek és ide már igazán közel van a muszka határ.

Délelőtt a felállított tábori őrsöket lovagolta le, meg kellett győződnie, hogy csakugyan alkalmas-e minden kijelölt pont a terepen is. Csupán lóápolóját vitte magával.

Lóháton passziózott a szép ismeretlen vidéken. Jól esett egy könnyü galopp. Prics nyergében ült, kard és csákó nélkül, csak a derekára kötött töltött revolver juttatta eszébe, hogy nem békeidőket él.

Szeretett volna hosszasat, nagyot kurjantani örömében, hiszen fiatal és egészséges volt.

Meg is állapította magában: jó is, hogy háború van, örül neki, hiszen ez az igazi katonaélet. Milyen kár is lett volna ilyen komoly időket át nem élni. Aki nem volt háborúban, az nem is igazi katona! vágta ki büszkén, hangosan.

Visszalovagolt a táborba. Megérkezése előtt néhány perccel lovagolt ki a faluból Forbáth altábornagy, hadosztályparancsnok.

Csüggedt, elégedetlen arcokkal találkozott. Kutassy százados feléje tartott. Bosszús volt az arca. - Ez a marha meg idejön és felingereli az embert, elveszi a kedvét a háborútól. Semmi sem jó neki, mindenbe beleköt. Egy főhadnagyot legyávázott, mert tábori nyakkendője véletlenül lefedte a csillagjait. Azt mondta: gyáva, az ellenségnek nem meri megmutatni, hogy tiszt. Holnapra gyakorlatot rendelt. Díszmenetet és zárt rohamot kell gyakorolnunk, meg kardhasználatot a pika ellen. Óh, bár csak verekednénk már és ne vennék el az ember kedvét ilyen béke-marhaságokkal!

Délben jó menázs volt a legénységnek, még jobb a tiszteknek. Az élelmező tiszt malacokat süttetett és pompás borokat szerzett be Trembowlában.

Délután hintó hajt a majorba. Kovásznay alezredes urat keresik. Egy elegáns civil úr ül a kocsiban, csinos, fiatal feleségével. Bemutatkozik: X. Y. lengyel bérlő, az ő bérletéhez tartozik ez a major is. Meghívja az alezredes urat szállásra a közelben fekvő kastélyába. Folyékonyan beszél németül.

Kovásznay nem fogadja el a meghívást.

- Nagyon sajnálom, de megértem, hogy az ezredes úr az ezredével akar maradni ilyen komoly időkben, - mondja a lengyel úr. Aztán egy szívességet kér: felesége félős, nem csoda ilyen világban, itt kint, ilyen közel a határhoz. Neki itt kell maradnia, különben az egész gazdasága elzüllik. Így is nagyon nehéz és aggodalmas a helyzete. Feleségét el akarta küldeni Lembergbe, de nem ment el, nem akarja férjét itt hagyni. Ez is érthető, ki tudja, mi lesz, nem szakadnának-e el évekre egymástól, ha most elmegy? Röviden: őrség felállításának elrendelését kéri a kastély körül. A rutén lakosság is nagyon ellenséges indulatú, mióta kitört a háború, próbálja jobban indokolttá tenni kérelmét.

Az őrséget kirendelik. Estefelé átlovagol hozzájuk Tamás sógora, egy tartalékos huszárhadnagy, ki a hadosztálynál parancsőrtiszt. Vele jön egy tényleges főhadnagy, szintén parancsőrtiszt. Apró emberke, alig 120 centiméter magas. A sárga parancsőrtiszti bojt majdnem a földet sepri. De komoly, férfias, kemény arca van, az egész fej egy megtermett férfi alakjára illene.

Vajjon az ilyen csepp embert is el tudja találni a golyó? Tamás később hallotta, hogy a bátor pici tiszt elesett.

Éjjelre egy szénásdepóba költözött át. Itt nem volt olyan hideg. A tüzeket sem látta, csak a kutyák vonítása és a puskaropogás figyelmeztette most is arra, hogy ne merjen otthonról álmodni, mert háború van.

A majort már teljesen megszokták, otthon érezték benne magukat.

Másnap csakugyan kivonult a hadosztály és gyakorolta a díszmenetet, zárt rohamot, rajrohamot és kardhasználatot a pika ellen.

Mindenki fel volt bőszülve. Meddig fog még tartani ez a sok marhaság? Mikor mehetnek már neki a kozákoknak?

Délután parancs érkezett, hogy a szabadban levő lovakat kössék istállókba. Az a jellege legyen mindennek, mintha hosszabb ideig akarnának itt maradni. Közben bizalmasan megsúgták a tiszteknek, hogy holnap előrenyomul a hadosztály, a Zbruc határfolyó irányába.

Tamás parancsnokával egy kasznári házba húzódott, az éjjel paplanos ágyban fognak hálni. Ezt háborúban nem is remélte.

A falu rutén lakossága ellenséges érzületű volt a huszárokkal szemben. Kellemetlen érzés volt az, hogy saját területen a lakosság jobban rokonszenvezik az ellenséggel, mint velük. A falun áthaladókat parancs értelmében csak igazoltatással volt szabad átengedni. Írásbeli igazolványuknak kellett lenni mindazoknak, akik szabadon kívántak közlekedni a határ mentén.

A laktáborőrség magyar katonái tudákos pofával vizsgálgatták a németnyelvű igazolványokat, nézegették a nagy kettős sasos pecsétet.

Egy szót sem értettek az igazolványokból, hiszen németül alig tudott valaki az ezredben. Ahol a nagy kétfejű sast meglátták, azt rendes bizonyítványnak ismerték el. Arról senki sem tudott, hogy az orosz bélyegzők is kétfejű sassal vannak ellátva.

Amikor aludni tértek, Tamásnak feltünt, hogy egy mankós, béna ember a lovak körül ólálkodik. Mikor a tiszteket meglátta, alázatosan köszönt.

- Alezredes úr, ez az ember gyanus nekem, ez kém. Mit keresne éjnek idején egy nyomorék, vagy magát nyomoréknak tettető, a huszárok között?

- Ugyan ne képzelődj már, Tamás, ti mindenkiben kémet gyaníttok. Hagyd a nyomorultat, ugyan mit árthatna ez nekünk?

Tamás főhadnagy nyugtalanul feküdt le, felizgatta a nyomorék, biztos volt benne, hogy kém. Levetkőzött, úgy feküdt az ágyba, de megtöltött revolverét ágya mellé tette egy székre.

Éjjel rémes álma volt, azt álmodta, hogy a nyomorék ember rájuk vezette a kozákokat, akik betörtek a faluba és felkoncoltak mindenkit. Mikor reá került a sor, nagyot ordított és felébredt. De ordítása felriasztotta alvó szobatársát is. Már úgy is reggel volt. Legénye nemsokára bejött a ruháiért.

- Péter! Keresd elő nyomban Borbély őrmester urat és jelentsd neki, hogy a tegnap este itt ólálkodó mankós embert tartóztassa le.

Reggelinél jelentette Borbély, hogy a mankós ember nincs sehol. Tegnap éjjel minden századnál látták és reggelre mintha a föld nyelte volna el. Kém volt!