Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám · / · Vass Tamás:
Esteledett. Mindenki a kocsi ablakában állott. Bámulták a vadregényes tájat. A vereckei szoros vidékét. Az utolsó darab földet Magyarországból.
«Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország!»
Mind magasabb-magasabb csúcsok következtek, kies völgyek fennsíkokkal váltakoztak.
Pompás ívekben kanyarodott a vonat. Kilométerekre előre lehetett már látni a hosszú, karcsú vashidakat, melyeken át fognak haladni.
A vonat dübörögve robogott át rajtuk. A hidak kőlábainál fegyveres, népfelkelő katonák álltak őrt. Olyanok voltak lent a mélyben, mint egy parányi bogár, mintha miniatűr játékkatonák volnának. A hidakat őrizték, hogy ellenséges kémek fel ne robbantsák.
A magas hegyeket hatalmas fenyves borítja, a haragos-zöld völgyekben buja, pompás fű nő. Szinte szeretne beleharapni az ember. Itt nyoma sincs a kánikulai aszálynak, mint az Alföldön. Apró hegyipatak surran át a vasút töltése alatt, aztán kacéran szalad el. Megbúvik a nagy, szelid hegy lábainál, aztán ismét visszafordul. Megsimogatja a vasúti töltést, majd ismét átbúvik alatta. Úgy viselkedik ez a kedves, tisztavízű hegyi patak, mint egy fiatal, kacér leány. Időnkint feltárja bájait, - a vizében ficánkoló pisztrángokat, - aztán tovasiet.
A fenyveserdőből őzek, szarvasok kandikálnak ki, riadtan bámulják a rohanó vonatot.
Milyen bájos kép, milyen békebeli hangulat!
Tamás elmereng a megragadóan szép vidék bűbájos hangulatában. Elfeledkezik arról, hogy hova is utaznak ők. Úgy érzi, mintha egy szép kirándulásban lenne része.
- Nézd csak, Géza, milyen szép, - örökké el tudnám nézni!
A merengőket durván riasztja fel az ismert berregés. Egy repülőgép úszik át a hegyek felett. Tulajdonképen az előbb látott képhez tartozik. Kiegészítése lenne, ha nem juttatná eszébe a huszároknak, hogy háború van. A vonat nem egy kényelmes nyaraló hoteljébe viszi őket, hanem a harctérre. Ölni és meghalni.
- Alezredes úr, ez orosz repülő, egészen már jelzése van, mint a mieinknek.
Utána bámulnak. Visszaestek a háborús hangulatba, pedig a most következő vidék még szebb.
Hosszú alagutak sötétítik el a láthatárt. A harmadik nagyon hosszú. Éleset sivít benne a vonat. Szokatlan fájó érzéseket kelt az utazókban a szinte kellemetlen hang.
- Most haladunk át a határon, - mondja Kovásznay. - Ez már Galicia.
Kiérnek az alagútból, mögöttük meredek sziklafal. Előttük szelídebb hegysáncok, ritkább, gyérebb erdőkkel. Apró, fából összerótt házikók. Ez már Galicia!
A közeli állomáson vörössapkás osztrák vasuti tisztek tisztelegnek az érkezőknek.
Igen, ez Galicia! Ha semmit nem látna is belőle az ember, ha bekötött szemmel hozták volna ide, akkor is tudná, érezné: ez nem Magyarország többé. Hideg, bántó érzés fogta körül a sziveket, minden huszár idegennek érezte itt magát.
Hát ennyire szeretjük mi a Hazánkat? Soha nem érezték ezt még úgy, mint ebben a pillanatban.
Minden huszárnak meghatott az arca, mindenkinek ott leskelődik egy könnycsepp a szemében.
Csak Sián százados arca közömbös és hideg. Az idegen is meglátja rajta: ez nem magyar ember.
Kiszálltak a vonatból és sóvárgó szívvel néztek vissza. Átjutnak-e még egyszer a Kárpátokon? Hányan nem látják vajjon viszont a szép Hazát?
Nem jó lenne, ha megéreznék azok, akik többé nem jönnek vissza.
Tamás parancsnoka felé fordult, arcáról jóleső megnyugvás érzése tükröződött.
- Alezredes úr! Amerre innen visszanézek, mindenfelé égig meredő szinte megmászhatatlan hegycsúcsokat látok. Ha a muszkáknak sikerülne is túlerejükkel betörni Galiciába, ezeknél a hatalmas hegyeknél csak megállítanánk őket? Ezek a megmérhetetlen sziklatömbök, - meg a mi nagy hazaszeretetünk? Van ezeknél nagyobb hadierő?
A kis galiciai állomáson üres hadiszerelvényekkel találkoztak össze. A vagonok falára fehér krétával akasztófa volt pingálva, ügyetlen kézzel rajzolt torzalak csüngött rajta. Aláírva: «Így jársz, Petár! Vesszen Szerbia!» Másutt: «Cs. és kir. 4. huszárezred.»
Úgy látszik, a közös huszárok megelőzték őket? Talán már verekszenek is a kozákokkal?
Ittas magyar vasutasok kísérik vissza az üres szerelvényt. Bőbeszédűek, ők már bent jártak Galiciában, közel az orosz határhoz, ők sokat tapasztaltak.
Ujságot nem kaptak a tisztek, egy egész napja nincs hírük. Körülállják a bőbeszédű vasutast, aki látván azt, hogy a tiszt urak is hallgatják, még közlékenyebbé lesz.
- A kozákok tegnap nagy csapatokban adták meg magukat a mieinknek. Nem fog soká tartani a háború, ha a cár legmegbízhatóbb katonái is dezertálnak. Különben is megmondta Vilmos: «Mire a fák lombjai lehullanak, mindnyájan otthon lesztek!» De még addig sem fog tartani, meglássák! Én mondom! Tegnap egy rutén papot akasztottak fel Strynél. A hidat akarta felrobbantani. Most is ott lóg a fán, majd meglátják az urak.
Mozdonyt váltott a huszárok vonata. Elindultak észak felé. Erősen sötétedett. A vasútvonal mentén fekvő szegényes falvakból kérkedve emelkednek ki a szép kőtemplomok. Orosz templomok ezek, melyeket alig építhetett a föld sarához ragadt, faházikókban lakó szegény nép. Kiabálva hirdetik, hogy beguruló rubelekből épültek, melyek a ruszofil propaganda céljait szolgálták.
Kiürített katonavonattal találkoznak újra. Úgy hírlik: a vonat Erdélybe van irányítva. De a vagonjaik nem üresek, zsúfolásig vannak tele pajeszos, szakállas, kaftános zsidókkal.
Kik ezek? Hová mennek? Egy egész vonatrakomány galiciai pajeszes zsidó!
- Az orosz határról evakuálták őket, - mondja a magyar kísérő vasutas. - Népfelkelő kötelesek, az erdélyi román határ megerősítésére visszük őket. Sáncmunkákat fognak végezni.
Ezek erősítik meg az erdélyi határt, ezek a soha nem ásó-kapáló ijedt zsidók? Na, Hötzendorfi Konrád, te igazán szíveden viseled a magyar határ sorsát! És a magyar honvédeket kiküldöd Galiciába meghalni! Oh, osztrák hadvezetőség, neked igazán hálás lehet a magyar nemzet! Tirolban is ilyenekkel erősítették meg a szövetséges olasz határt? Oda modern elődítményeket építettek magyar pénzen.
Sötét éjjel van, Szkóléba, egy kis lengyel városkába ért a vonat.
Csinos lengyel leányok üdvözlik a magyar huszárokat. Képeskártyákat osztanak szét, virágokkal kedveskednek a tiszteknek: kacérkodnak, mosolyognak.
Az egyik Tamás felé fordul. - Milyen szép fogai vannak, nem hamisak? Mind ilyen csinosak a magyar huszárok?
Tamás háta mögött megszólal Sián kapitány: - Képzeljék, milyen szép halott lesz belőle néhány hét mulva, ha a hollók kivájják majd a szemét és felpuffad a hasa!