Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám

Zerdahelyi József: Szerpecsenye

A szeptembervégi alkonyati napsugár sárgán nézett be a kuria nyitott ablakán. Rá lehetett látni a vén gesztenyefára, amelyik még feketén állotta az ősz éjjeli támadásait, csak az üres gesztenyefoncsorok mutatták rajta a nyár végét.

Erőteljes kopogás hangzott. Kinyílt az ajtó és nehéz csizmás nagy ember lépett be. Tisztelettudóan állott meg a behúzott ajtó mellett.

- Jóestét kívánok, érdemes nagyságos uram.

- Na, mit hozott öreg, - pillantott rá a földesura az írásai felett - megjárta a makkot?

- Azér jöttem, jelenteni akarom, - mondta a szókat külön-külön Csák István az öreg, a kondás számadó, mint aki tudja a beszéd fontosságát. A hangjában önérzet volt és hűség.

A földesúr hátravetette magát a széken, szembenézett a régi szolgával. Úgy hallgatta.

- Megjártam, meg, az egészet, mind a négy erdőt. Csak úgy tömi a gallyát... perdül is belőle. Felveszem... férges. Mindegyik férges. Kiette a féreg a húsát. A haja van csak. Liha akár a pelyva... Olyan a.

- Hát akkor?

- Bizony, bizony, ha csak az volna, ami most lepereg, éhen dögölhetne a disznó. Sok féreg van benne nagyon... Nem tudom, hogy lesz. Mer, ha az mind, ami gallyát húzza, lepereg a harasztba, oszt hiba nélkül volna, megérné egy nyáj südeléket... Ezt nem lehet tudni!... Osztán kihajtjuk az egész disznót... a fiasokat is?

- Azt is.

- Legjobb vóna a Bikkes orom nekünk. Csak messze van a víz, igaz... a közepin van az erdőnek... a hozzájárás se istenes, igaz... gazos is... baj, de hát az orom termi a jó makkot. Elfujja onnan a férget a szél, nem tud ott megmaradni... Hát aztán hány erdőt vennénk meg?

- Csak az egyik darabot, mert biztosan sokan licitálnak, drága lesz, sok a disznó ezidén. Mit gondolsz, mennyi kellene?

- A fiasok, a süldő... meg a malac... Ötszáz disznóra... Ki lesz a szomszéd? Mer ha valami csirketolvaj, akkor bele se fogunk.

- Azt én nem tudhatom, ki licitálja ki.

- Hiba... tudni kellene... csak így vakon nem lehet... Nem lehet a, hogy kizsaroljon bennönket valami rühes.

- Pedig ez így van, - mondta a földesúr, de eszébe se jutott türelmetlenkedni. Ismerte az emberét. Minden szavajárásáról tudta már, mit akar. Így volt ez a makkos esztendőkben minden őszön, huszonöt hosszú év óta. Meg még az volt a legnagyobb, hogy bízott az öregben. Inkább nagy jólesően nézett rá. Ahogy ott állt előtte, akár egy földöntúli óriás, hevenyészett széles vállára boruló deres bozontos hajával, borzas szemöldökével, szélesre fent nagy bajuszával, mint valami vad ember. Egyenes, mint a szálfa, otromba, akár egy kölyökelefánt. Csak a szeme volt olyan kék és olyan szelíd, mint a szerelmes szűz lányé. Bátran odaülhetett volna vele a holdvilág alá. Isten a megmondhatója, miért hívta az egész világ Kopasz kondásnak.

Október 6-án volt a licitáció a hercegi makkra. Ott voltak a disznótartó urak mind. Alig maradt el valaki. Volt is csata az árverés előtt. Alakult is belőle vagy három makkoló társaság, közös makkolásra. Csak a mi földesurunk nem szegődött senki mellé. Igaz, hogy odahívta vagy kétszer magához Kopaszt és furcsa, titokzatos szókat váltott vele, amit csak ketten értettek. Meglett a licitálás is. Meglett a Bikkes orom is, Kopasz kedve szerint. Igaz, hogy drágán, mert az öregebbje mind azt verte, de mégis meglett és az első ráta, 300 pengőforint, oda pattant az erdészeti hivatal asztalára. Szörnyű nagy pénz.

Hazafelé menet éles őszi szél fujta a hideget a bekecs alá és csak annyi szó esett, hogy a kocsis oda-odaszólt a nyergesnek, jól elnyújtva a végét:

- Madár.

Meg hogy egyszer félszemmel rápillantott a bakon mellette ülő Kopaszra:

- Dér lesz reggelre.

- Dér... - adta vissza a szót Kopasz, akár a visszhang, de messze járt már akkor a gondolata. Mint a vőlegénynek a lakzi előtt. Szerelmes volt a makkos erdőbe. Gyönyörű világ... Ahogy a szél fütyül, ahogy a zivatar tombol, sír, jajgat az erdő. Ahogy kékre festi az alkonyat, a vén tölgyek alatt, a havat. Hát még a falka, ahogy ott sustorog az orra a harasztban, hangfogós kolompszóval. Elvadul a disznó, senki emberfia nem közelíthet hozzá, cafatokra tépik. Elpattan ilyenkor Kopasz kondás karikása, nyomában keményet, visszhangosan szól a hangja, akár a bányarobbanás és elcsendesedik minden néhány pillanatra, hogy aztán újra kezdődjék a sűrű kolomppergés és sustorgás a harasztban, makk után. Hej... gyönyörű világ!

- Csak az a bitang ne vóna, az a Berkes, a szomszéd, - gondolta hozzá Kopasz, de aztán csak megint szabadjára eresztette a szívét.

- Indíts fiam, - adta ki a parancsot a számadó és hajtották a kondát a vízre. Messze volt. A disznó szépen gömbölyödött, fehér volt a szőre, akár a patyolat, az öreg jóízűen járatta a szemét rajta. Nem lehetett ám toronyiránt a patakhoz jutni. Kerülni kellett sziklahasadékot, gazos sűrűket. Be kellett menni a szomszéd erdőbe. Aztán meg, hogy Berkesék még most se hajtottak ki, nem is volt semmi baj... szemelgetett a falka útközben a makkból, el is terült az erdőn, meg is állott néha. Nem lehet az máskép, hiszen terített asztal mellett nem könnyű elmenni ötszáz, mindig éhes barommal. Bizony, ha elindultak hajnallal, vagy úgy, hogy mire visszakerültek, nagyra nőtt árnyékok mögött baktattak a szürkületben. Kopasz, a számadó, meg a bojtárja, no meg Csördíts, a puli. Hárman.

- Vacokra hé, - bődült el a számadó. Nem kellett kétszer mondani, értett a szavából a konda. Szétszóródott, sustorgott még egy keveset, azután csend lett, csak nagy néha rezdült meg nagy riadalommal egy-egy kolomp. Talán egy vadkan vetődött a vacok közelébe, vagy egy mókus mozdult meg a fészkében. Isten tudja.

A bojtár megrakta a tüzet. A kemény tölgyfa nehezen kapott lángra, de annál jobban tartotta a meleget. Most is csak rátett vagy két gallyat a reggeli hamura, ráfujt és egyszerre kivörösödött a zsarátnok alatta.

Az öreg számadó magára vette a subáját, fekhelyet kapart a harasztból és végig heveredett a tűz mellett. Ahogy az apró lángnyelvek világossága a szemébe sütött, meglátszott benne, miről gondolkozik.

Százados harag volt a két híres kondás-nemzetség, a Csákok meg a Berkesek között. Apáról fiúra szállt. A Csák-nemzetség tagjai már úgy születtek, rettentő gyűlölettel a szívükben a Berkesek iránt. E körül a törzs körül növekedett életük fájának minden gallya. A makkos erdő aztán meghozta a leszámolásokat. Vagy emberhalállal, vagy anélkül, de meghozta. Csak a békét nem. Mert hát nem is lehetet.

Kopasz kondás ezen gondolkozott, de nem érzett izgalmat, fenemód helyén volt a szíve, meg se rezdült és nem lehetett kibillenteni a ritmusából. Tudta, hogy muszáj meglenni. Akarta is. Nem azért a kis makkért, amit a Berkes nyája előtt eszik már két hete a disznaja, az csak semmi se, de mert ez volt az uzus. Táplálni kellett a haragot, hogy el ne aludjon. Öntözni, mint a muskátlit az ablakban, hogy el ne hervadjon. Tiszteletben tartani, akár a szent örökséget.

- No még olyat, hogy meg ne legyen! Hát az öregapám még sírjában se nyughasson? - berzenkedett magában Kopasz és egy hajszálnyit mozdult a fekhelyén.

Meglett az most is.

Harmadnapja leesett a hó. Puha, akár a por. Csak éppen hogy beborította a földet vékony fehér takaróval és csillogott a foltokon, ahol a napsugár betörhetett a rengetegbe. Berkes háromszáz disznaja ott ropogtatta a makkot a völgyön már harmadik vasárnapja. De csak nem vette magát, csak szaladt, nem győzött tempót utána a bojtár. Mert hogy nem volt mire megállani, sok volt az üresbélű, férges, meg hogy talán kiválogatta valami a javát.

- Megállj Kopasz, megfizetek neked! - fogadkozott magában Berkes, a híres szelíd kondás, mert úgy hordta ő a malacot, akár a szoptatós asszony a gyereket. Ha elkiáltotta magát, hogy «Ilka», kivált a nyájból az erre a névre keresztelt koca, odajött közel, megnoszogatta az orrával a csizmaszárat, apró szemeivel rápislogott a gazdájára, pedig nagy erőlködéssel emelte meg a fejét hozzá. Vagy odatartotta a hátát vakargatásra. De azért Berkes is maga szopta az anyját, helyén volt a szíve neki is.

Egy este csak nem akart levackolni a disznó. Mintha valami hitta volna az egészet, be a sűrűbe. Ott piszmogott új vacok-veréssel soká.

- A sűrűbe vackol a disznó, - jelentette Kopasznak a bojtárgyerek.

- Hóesés lesz, - válaszolt az öreg, ahogy a pipáját szítta. Aprócska füstgomolyokat eresztett ki a száján. Itt-ott köpött hozzá hegyeset a tűzbe, hogy elsisteregjen a parázson.

Behúzódtak a kolibába. Még a puli is addig spekulált, míg becsúszott az öreg lába közt az ajtónyiláson. Kopasz egyet csóvált a fején, hogy mind a hárman ott voltak, a disznó meg magára maradt, de azután csak leheveredett ő is.

A hóesés hamar rákezdte. Széllel jött. Mire az oromra ért, vihar lett belőle. Recsegett, ropogott az erdő. Jajgattak a vén tölgyek. A számadó már az indulásra kitörülte a könnyű álmot a szeméből. Hátára vetette a subáját, alája dugta az ólmos végű botot és kifordult a keskeny fonott ajtón. Csördíts, aki már jó ideje neszelt, a nyomában, mintha hozzá lett volna nőve, pedig nem szerette a bundája a havat. Kimesterkedte, hogy sohase lépjen friss hóra, csak, amit már a nagy csizma megtaposott. De azért nem kell azt hinni, hogy elveszítette a fejét. Fülelt és sűrűn pislogott, ahogy csak tőle tellet és ahogy a szemébe csapzó gyapjas hajától lehetett.

Valami zördülés keveredett a vihar zajába. Csördíts elvakkantotta magát.

- Hallgass te, - szólt rá az öreg és lopakodott tovább. A hó segített neki, vattába öltöztette a csizmáját. Így járták körül a sürűt, ahol a disznó feküdt. Egy helyen aztán megálltak. Csördíts nyugtalanul szaglászott a hóban, majd felvette a fejét magasra, hegyesre állt a fülefarka s hogy nem szólhatott, csak vinnyogott csendesen és reszketett izgalmában, míg az öreg oldalba nem billentette a sarkával.

- Valami történik, - gondolta a számadó és megállt a vihar legközepén. Botjára támasztotta a két tenyerét, ránehezedett az állával. Akár háromnap is elpihent így. Vastagon behullatta a hó és fekete kerek kalapjára fehér karimát húzott. Óriássá nőtt az éjszakában, mintha a zivatar szelleme volna.

- Az a bitang, - berzenkedett benne a nyugtalankodás.

A hajnal ott találta megint a tűz mellett, ahogy a pipájára gyujtott. A szél elült, de a hóesés nem szűnt. Nagy pihékben sűrűn szállott és megtelepedett az erdőn. Betakarta védően a harasztos földet, gondosan befedte a makkot a tél hidege elől és eltüntette a nyomait az éjszaka történetének.

Kopasz kondás benyult az avult tarisznyába. Fehér buzakenyeret vett ki, jókorát kanyarított belőle, egy csipetnyi szalonnát is vágott hozzá. A balkezébe fogta a kenyeret, a hüvelykujjával rászorította a szalonnát és evett. Jó szeleteket a kenyérből, akár a papír olyan vékonyat a szalonnából. Az asszonyon járt az esze. Szegény Juli! Hogy milyen kenyeret süt! Aztán, mint az óra, minden szombaton eljön a friss kenyérrel, meg a tiszta ruhával. Ha esik, ha süt a nap. Csak dolgozik, mindig csak dolgozni, hol rá, hol a gyerekekre, még az unokára is, vagy kapál. Sohase pihen. Hej, de gyönyörű szép lány volt! És csiklandós gondolatok jutottak eszébe. Meg aztán olyan is az, hogy csak néz az emberre, mintha az égre nézne, csak hallgatja a szót, nem perel soha, még akkor se, ha néha végigtörülöm az ostorral a derekát. Nincsen ilyen több az ég alatt!

- Idegen disznó van a nyájban, - jelentette nem kis izgalommal a bojtár.

Kopasz kondás fel se nézett rá.

- Hány?

- Harminckettőt számoltam.

Mintha egy pillanatig gondolkodott volna az öreg, csak azután szólt:

- Zavard a disznót százfelé, terüljön el az egész erdőn, te meg hallgass, fogd be a pofádat.

- Értem, - pattogott a karikás az erdőn. Csördíts egy darabig furcsálotta a dolgot, de hogy parancs volt, ő is szorította. Visszhangzott a hegy jókedvű ugatásától. Az öreg disznó szó nélkül engedelmeskedett, csak egy-két süldő fordult nagy röffenéssel szembe vele. De hogy a puli nem tágított, még bele is kapott a lógó fülébe, csak megadta magát az is.

Az öreg elővette kis baltáját. Megtapogatta. Megsímogatta. Igazított egyet a nyelén, megfente kővel az acélját, megsuhogtatta, azután a karjára akasztotta és elindult a völgynek.

A hóesés megállott. A ritkálló felhőkön átszűrödött a sovány decemberi nap. Lenne a völgyben füstszalag kigyózott a vén tölgyek felett. A Berkes szállásának a füstje. Kopasz egyenesen odatartott.

Meglátta messziről a gazdát, ahogy ott melengette a hátával a tanyafa repedezett kérgét.

Már csak vagy tíz lépés választotta el őket egymástól, mikor az öreg megállott.

- Te vagy-e az, Berkes Andris?

- A vagyok.

Csak álltak egymással szemben nyitott szemmel, mint két vadkan a küzdelem előtt. Csák Pesta szólt megint dörgő szóval.

- Hát azt hiszed, csúffá teszel?

- Te tudod.

- Tudom... hány az a disznó?

- Harminckettő.

- Loptad!

- Csak hajtottam.

Kopasz megemelte a kis baltát, azután kieresztette a kezéből. Végig suhogott a levegőben, süvített, akár a puskagolyó és alig egy arasznyira Berkes fejétől, belevágott a vén fa törzsébe. Berkes Andris szemrebbenés nélkül állta, még csak oda se pillantott.

Kopasz odalépett hozzá közel. Most azt várták a vékony felhők, a sovány decemberi napsugár, az öreg tölgyek és a hóborította puszpángok, mindenki, aki látta, hogy összerobban a két ember.

Nem az történt.

Csak szembenálltak, mint két komondor. Mutogatták egymásnak a szívük erejét még egy darabig, - aztán Csák Pesta odanyult a baltájáért, a karjára akasztotta és nagy lassan elindult a hegynek.

Kopasz a koliba körül foglalkozott. Lapáttal hányta el a havat a tövétől, hogy a hólé bele ne csurogjon. Egyszer csak nagy zsivajgás ütötte meg a fülét. Messziről hangzott.

- Hé, hol a kondás, még megeszi a disznó az embert... Hé... ne, hó, ne...! - a többit elnyelte a disznó röfögése.

A számadónak nem kellett gondolkozni a zsivaj okán, tudott ő mindent, de úgy tett, mintha nem hallaná. Öregedő hangján dalba fogott:

- Erdő, erdő, makkos erdő, itt élem én világom...

- No, hallod-e, csak megetetnéd az embert a disznóval! - szólalt meg egy ispánforma ember, aki mögött két kakastollas törülgette a homlokát.

- Azért jöttünk, mert hogy itt van a disznó, amit csütörtök este a seszeri majorból elhajtottak. Add elő Kopasz.

- Én nem láttam, - szólt a számadó csak úgy foghegyről.

- Pedig az itt van, a levél is azt mondja, pénteken a disznó a Vigyorgón volt, onnan hajtották éccaka egyenesen a Bikkesre.

- Lehet, de én nem láttam... tessen megnézni.

- Hogyne, hiszen alig szabadultunk ép bőrrel most is. De azt mondom neked Kopasz, szedd össze a nyájat, hajtsd ide az egész falkát.

- Megtehetem, - el is indult, lépett vagy hármat, megállt ott és nagyot kiáltott.

Megmozdult az erdő, a szállongó hóban mindenfelől megcsörrent a kolomp. Nagy motoszkálás támadt, röfögve, csámcsogva körülvette a konda a szállást. A három jövevény egy darabig mozdulatlanul nézte, hogy indult el a szétszóródott disznó a tanya felé Kopasz egyetlen szavára, de ahogy közelebb ért, mindjobban érezték a szívük táját. Esteledett. A hóesés újra megindult és most is valami szellő hátán érkezett meg északról.

- Itt van la, - mondta a számadó egyszerűen, de hunyorított hozzá és a szeme körül apró ráncok nyultak, azt meg most nem lehetett meglátni.

A seszeri ispán tanácskozott a két kakastollassal. Közben folyton bizonykodott, hogy ő látta a nyáj közé keveredve a malacát, mikor feljöttek. Holtbiztos benne. Meg is esküszik rá az oltár előtt. A csendőr meg mindig arra bíztatta, hogy hát próbáljon most körülnézni, ha most is ott találja, majd rendet csinálnak ők a Kopasszal. Hosszas tanácskozás után el is indultak, a számadó velük ment.

- Ott van... az a... az is az enyém.

- Lehet, - mondta a számadó és mozdított egyet a disznón - ez a?

- Nem ez volt.

Így ment ez vagy háromszor. Akkor megint az ispánnak támadt egy gondolata.

- Öregem, - most már nem tegezte - ezt így nem lehet meglátni ötszáz disznóból este, de mi éccakára se maradhatunk az erdőn, mert megfagyunk. Azt mondom, hajtsuk be az egész kondát a faluba, ott van a Bándy nagyságos úr akla üresen, elhálhat benne az egész falka - s hogy a szavának nyomatékot adjon, hozzátette - a csendőr urak parancsolják.

Kopasznak esze ágában sem volt ellenszegülni.

- Megtehetem.

El is indult a konda, de hogy a szél is fújt, meg a hó is esett, csak mindig a sűrűnek tartott. Vagy ki tudja, mi oka lehetett, de bizonyos, hogy minduntalan nekiakaszkodott egy gally a csendőrkalpagnak, hát még a puska, meg a szurony, csak úgy rázta a nyakukba a havat. Keserves dolog volt.

A számadó járt a nyáj előtt, hátul Csördíts mozgatta hangos szóval és becsületes kötelességtudással, a bojtár vele, no meg a három jövevény. Félkörbe kapták a nyájat és nagy ordítozással haladtak. Kopasz hol közé maradt a disznónak, hol jobbra, hol meg balra tartott. Egyszer csak megsuhant a levegőben a kis balta. Fültövön vágott egy malacot, hogy meg se nyikkant, csak lefeküdt örökre. Harminckétszer suhant meg a balta a havas szélben.

A hóesés csak nem szünt. Nagy pihékben játszott a széllel. Sűrűn szállott és megtelepedett az erdőn. Betakarta védőn a harasztos földet, gondosan befedte a makkot a tél hidege elől és eltüntette a nyomait az éccaka történetének. Igaz, hogy az ispán kétszer is felbukott valami puha friss vakondtúrásba és csodálatosképpen mindig a bojtárgyerek segítette, ahogy nagy káromkodással feltápászkodott.

Az akol körül világított a hó. Mikor az utolsó disznó is bekerült a nagy kapun, beküldték a pulit melléje. Körülállták az aklot a két csendőr, az ispán fogadott őrei, a kisbíró is és úgy várták a reggelt.

A számadó belépett a kocsma ivójába. Felrángatta az álmos zsidót, bort ivott, a bojtárnak is töltött a pohárba. Éjfél felé nagyokat kurjantott. Dalolt. Megpróbálta a lábát és rakta a gömöri csárdást, hogy rengett belé a rozoga ház. Aztán letette a fejét az asztalra és elaludt. Így érte a hajnal.

Derüs égből vörösen kelt a nap a Bikkes orom tetején, amikor dermedt tagokkal megnyitották az őrök az akol kapuit és a számadó kihítta a falkát. Csördíts marad utolsónak, néhány tanulatlan süldővel bajlódott, amelyek ijedten, röfögve szaladtak előtte az akolban össze-vissza, míg végre a kijárathoz kerültek, ahol aztán úgy megszorította Csördíts, hogy ha tetszik, ha nem, muszáj volt kidugni az orrukat.

Az ispán még ezután is összejárta az aklot, nem maradt-e benne az ő harminckét disznaja. De már akkor olyan volt az, mint a pusztaság, csak a falka melege gőzölgött benne az istenverte hideg reggelen.

Hosszú idő telt el a kereséssel, kutatással, válogatással. Az ispán törülgette a homlokát, nemcsak a nagy kereséstől, de a restellkedés miatt is, mert, hogy már az egész falu nézte. Kétszer, háromszor is végigjárt, meg-megállt, ismergette, szólítgatta a malacot, de hiába. Olyan egyforma volt az mind, mint ötszáz ikertestvér. Szép, gömbölyű, szőke, makkos szőrű. Ez nem az ő disznaja. Meg is szólalt nagysokára, nehezen jött ki a torkán a szó:

- Nincs benne, pedig tegnap... megesküdtem volna rá - és nagy szégyenkezéssel folytatta - persze, máskép néz ki az erdőn a disznó, az ember csalódhat. Meg az a névtelen levél.

Odament a számadóhoz, parolázott vele.

- No, Csák István, mivel tartozom a fáradságáért?

- Semmivel... Istennek ajánlom, - mondta a számadó önérzetes hangon és nagy lassan elindult a hegynek. A falka után.

Amikor a falka elszéledt a behavazott erdőn, itt is, ott is nagy visítozás támadt. Verte egymást a disznó valami jó falatról. Kopasz kondás odaszólt a gyereknek:

- Mit csivajog az a malac?

- Valami dögöt talált... azon marakodik, - válaszolt egykedvűen a bojtár.

- Tudod-e, Jancsi, mit eszönk ma vacsorára?

- Mit?

- Szerpecsenyét, vághatsz nyársat neki a somosban.

A szerpecsenye, ez a makkoló kondás járandósága. Egy makkos malac egészbe sütve, nyárson. Kiválaszthatja a falkából, megszúrhatja, megsütheti.

Most szúrni se kellett. Ott volt készen.