Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám

Lengyel Géza: Korunk formái

Három évvel ezelőtt ugyanezen a helyen Buda újabb épületeinek - értsd alatta: korunknak - sívársága miatt panaszkodtam egy cikkben s azt írtam egyebek között a legmodernebb, a legszélsőségesebb építészeti irányok létjogosultságának szinte önmagammal szemben való védelmében, hogy ellene hiába kapálódzunk, ez mégis csak mi vagyunk, általa minket fog megismerni az utánunk következő nemzedék: «jó, vagy rossz: a mi korunk».

Azóta éppen Buda hegyvidéke benépesedett családi házak egész tömegével s jelentékeny részben a legújabb architektura termékeivel. A dombokon szétszórt kockaházakon kívül valóságos kis mintavárost építettek, felruházva a villadivat legújabb kreációival. E házak formáit mind léniával húzták meg. Jellegzetesek a levegőbe messzire benyúló, oszlopokkal nem támogatott erkélyeik és ernyő-síkjaik; a hajlított gázcső nemcsak, mint erkélyrács, hanem az ornamentika utolsó megmaradt alapeleme gyanánt is szerepel. Sok jellemző elemről egyébként nem beszélhetek, mert az új építészet fegyvertára tudatosan a minimumra redukált, de amiről egyáltalában szó lehet, az igen gyorsan vált sablonná.

Nevezzük «Bauhaus-stílusnak», vagy «Neue Sachlickeit»-nek; értsünk vele egyet, vagy tagadjuk jogosultságát: az építészetnek ez a legmaibb formája, vagy ruhája, vagy formaruhája itt van s bevonulását bizonyára csak azért nem kísérte nagyobb lárma, mert valóban más gondjuk is van ma az embereknek, mint esztétikai problémákkal bibelődni.

Magam, egyénileg, távolról sem vagyok elragadtatva e tisztán egyenes vonalú, valóban kubista, mert kockára visszavezethető, architektura nagyobb részétől. Persze, ezt az impresszionista ítéletet nem könnyű megindokolni, mert elvi elutasításról nincs szó; mert el kell ismernem, hogy bizonyos képzőművészeti elvek kérlelhetetlen logikai továbbfejlesztése - olyan elvekről van szó, melyek tisztázási, tisztulási folyamata több mint negyedszázada megindult - alig vezethet máshová, mint a sík- és kocka architekturához; mert ha választanom kell mintalapokról lemásolt, indokolatlan ornamentikával túlterhelt formák s a legridegebb logika építészeti terméke között, akkor feltétlenül ezt az utóbbit választom.

Nem kétséges, hogy korunknak ez a gyorsan terjedő, jó és rossz mívelőktől követett, értelemmel és értelmetlenül utánzott művészettechnikai iránya nem intézhető el azzal, hogy múló valami, szeszély, divat. (Divat és stílus - egyébként is erősen tartják a rokonságot.) Nem kétséges az sem, hogy e legújabb formanyelv gyors népszerűségének a felületes utánzási hajlamon kívül mélyebb gazdasági, technikai s természetesen művészi okai is vannak. Az ilyen, életerős forrásokból táplálkozó jelenség a maga kialakulásában fel nem tartóztatható; s különösen nem szállhat elveivel vitába, nem támadhat ellene a kor, amely mutatott, hozott, adott mást, de nem jobbat, nem maradandóbbat. Más kérdés, hogy az új irányzat túlerős színei nem fognak-e hamar megfakulni; nem tér-e gyorsan vissza a túlságosan magasba lendült inga?

- Ismertem ezt a «nagy időt», - mondotta egy bécsi író a háború hőskorára - mikor még ilyen kicsi volt. Mi is ismertük az anyagszerűség, konstruktivitás, művészi puritanizmus elvét, mikor még sokkal újabb, újszerűbb volt, mert a fin de siécle teljesen kimerült elvtelenségével fordult szembe. Mintegy három évtizeddel kell visszamennünk a multba, ha csak a «Wiener Werkstätte», e nem dicstelenül kimult kísérlet kezdeteit akarjuk keresni. S ennek is előzményei vannak, köztük a szecesszió is, bármily hihetetlen ez s bármily nehéz, mai szemmel, logikátlan cifraságai között a tárgyilagosságra, az anyagszerűségre való törekvést felfedezni. Mint minden eszmei mozgalom, ez is messzire vezet vissza. Kit és mit említsünk? Ruskint? Az angol prerafaelitákat; az angol családi házak igen tárgyilagos architekturáját s berendező iparművészetét? Író-segítő társakban ismeretesen bővelkedett e régebbi «új tárgyilagosság» szerteágazó eredeti mozgalma, - főként német (és osztrák) földön, mely a sokat-írásnak és nyomtatásnak hazája - de nálunk is. A professzionistákat - kiknek magyar sorai élén mi például Lyka Károllyal dicsekedhetünk - szándékosan nem említem; utánuk nem volt nehéz magamnak is egyik-másik cikkben kezdőn, tapogatózva keresni például a gép s a gépi munka, a gépi termékek (ma úgy mondanók: tipizált, egyenes vonalú tömegtárgyak) szépségeit; ennek is negyedszázada. De, akinek esztétikai érdeklődése talán a legszélesebb körű a mai magyar irodalomban s aki tájékozottság, judicium, forma dolgában oly kivételes jelenség, Ignotus, bár vers, regény, politika őt sokkal inkább foglalkoztatja, mint képzőművészet, az «Olvasás közben» huszonöt évnél jóval régebben írt kötetében világos, logikus, meggyőződött és meggyőző szép fejezetet szentelt az új iparművészet alapgondolatának; ez az alapgondolat akkor sem volt más, mint tárgyilagosság, mértéktartás; anyag, forma és rendeltetés logikus figyelembevétele.

Mármost e negyedszázad alatt, amelyet derékon szakított a háború, s szakítása és törése egészen új, el nem hanyagolható pszihológiai hatásokat okozott, technikailag nagyot változott, nagyot fejlődött ugyan a világ, de látom, hogy még mindig téglából rakják a falakat s már akkor is igen elterjedt volt a vasbeton. Belső berendezés, bútorépítés dolgában - nem szólva a konyháról, a háztartási gépekről s a velük felszerelt amerikai jellegű kislakásokról, - a változás lényegileg még kevesebb. (Az acélbútor, az új időknek szintén nem egészen új terméke meglepő gyorsan hanyatlott még ki sem fejlett népszerűségében.) Semmiesetre sem annyi a technikai változás, hogy az új iparművészet régen kialakult vezető elveit meg kellene másítani s nem annyi, hogy a Sachlichkeit ne lenne régebbi módon akár anyagszerűségnek mondható s alkalmazható grammatikai értelménél kiterjedtebb módon, mint helyesen tájékoztató - de nem egyedül üdvözítő! - mérték az építészeti és iparművészeti alkotások nagy világában. Ha helyes volt annakidején az az elv, hogy az anyagokat nem szabad kasirozni; a szerkezetet nem rejtegetni, hanem kifejleszteni, hangsúlyozni, megformálni kell, akkor elvileg nem utasíthatom el azokat a legújabb tervezőket, akik a megjelölt úton túlgyors tempóban továbbhaladva, kockaházat s belé minden dekorációtól ment, léniával egyenesre húzott bútorokat raknak.

Két dolgot vethetek azonban ellenük.

Az egyik az, amit többek közt Adolf Loos, az ugyancsak tárgyilagos bécsi építőművész s a fölösleges ornamentika, helyesebben szólva minden ornamentika legelszántabb ellensége fogalmazott meg, hogy tudniillik bizonyos állandó és nélkülözhetetlen berendezési tárgyak - asztal, szék és a többi - főméretei és főformái évszázadokon át azért maradtak azonosak, mert céljuk és rendeltetésük azonos maradt; kár tehát fejet törni azon, vajjon lehetne-e s hogyan lehetne ezeket merőben új módon megkomponálni. Az elérhető csekély eredmény nem éri meg a fáradságot.

A másik, amit megjegyeznék az érzésem szerint kietlenné vonalozott formákra: hogy az anyagszerűség, vagy mondjuk a tárgyilagosság elvét felhasználás céljából nem mértantanárok, hanem művészek kezébe óhajtottuk letenni, kik tudják a módját, hogy anyaggal és szerkezettel történő visszaélés nélkül hogyan formálják meg a puszta konstrukciót s akár a multra, a konvenciókra, akár legsajátabb ötleteikre támaszkodva, hozzá tudják adni azt a bizonyos többletet, azt a bizonyos je ne sais quoi-t, amely által az egyes darab s az egész együttes nemcsak helyes és logikus, hanem mint látvány is kellemes, örömet okozó, szép lesz.

Aki, mint magam is, valaha meggyőződéssel szólt a lélektelen dekorációk és cifraságok túltengése ellen, - s ezt a meggyőződését nem hagyta el, - annak nehéz most, ismétlem, a pusztán vonalzóval alakított új formák kietlenségéről beszélni. Joggal kérdezhetik tőle, vajjon nem logikus továbbfejlesztése-e saját maga felfogásának az, amit korunk formái gyanánt ma lát? Ám e továbbfejlesztés logikusnak is csak talán logikus, nem tárgyilagos és semmiesetre sem művészi. Acélcsövekkel, olajmázas falakkal, kép és dísz nélkül, lekerített sarkokkal - így csinálják meg a műtőszobákat. Már a klinikai termekben a beteg ember kedélyére is szabad gondolni s a normális ház lakója, az egészséges ember, ha egyáltalában módja van rá, hogy állandó környezetének és házának művészi megoldásával törődjék, bizonyára mást is kíván, mint zordon hasznosat és célszerűt.

A játék a középművészet ősi forrása. Játékos elem közrehatása nélkül kép, szobor, s a szó igazi értelmében vett építőművészeti mű létre sem jöhet. Az anyagszerűség elve kiüldözte a haszontalant, mint vezetőmotivumot. Monumentális munkák, mérnöki építmények szépségét fellelhetem pusztán matematikai főformájukban és ritmusukban. De a közvetlen emberi környezet formáiban csak kell valami haszontalanságnak lennie, ha ezek a formák artisztikus megbecsülésre egyáltalában igényt tartana! Máglyára rakni jót és rosszat egyaránt - ez túlságosan szimpla megoldás, ehhez nincs szükség a művész fínom és titokzatos szerszámokkal teli műhelyére. Mértéket tartani: formában, díszben, játékban, önmegtartóztatásban is, ez az, ami a tehetséget teszi. Nincs imponálóbb, mint egyszerű, még egyszerűbb, legegyszerűbb eszközökkel artisztikus hatást érni el. Mindazonáltal az örök vonal, él, szeglet; szóval az abszolút egyszerű: ez ki nem elégítő, s nem is indokolt, hacsak különös viszonyok parancsolóan elő nem írták. Mindent a maga helyén! Szanatórium, orvosi rendelő, tanterem - legyen. De nem tudok megbarátkozni ezzel a csak tárgyilagossággal egy jó és egyébként gazdag polgári lakás fogadójában; táncteremben, fínom és drága cukrászdában, általában a társaséletnek, a szórakozásnak helyiségeiben. Hol, hová képzeljek valami díszt, formát, valamit, ami könnyű és haszontalan, ha olyan helyiségbe nem, hová az emberek unalmat űzni, egymást nézni, szórakozni járnak? ahol még zene is szól s a zenét játsszák, a zene inkarnációja annak, ami nem tárgyilagos, nem szükséges, nem célszerű, hanem felesleges, hiábavaló, haszontalan - nagyszerű, megvesztegető, elementáris hatású.

- Mintha csak hajóban volnék, - mondotta nekem valaki örvendezve egy ilyen merőben korunk új stílusa szerint lesimított, kiléniázott, kikerekített teremben. Azt hiszem, hogy ezzel a dícséretnek szánt szóval - mintha... - akaratlanul nagyon jól jellemezte a tervező eltévelyedését. Mintha már évtizedekkel ezelőtt nem e spanyol fal, ez álruha ellen hadakozott volna a képzőművészetnek az az új és tárgyilagos rohamcsapata, amelynek szellemi fegyvertárát használja a mai kor művésze is! Fölösleges volna megismételni: a gipsz, amely mintha kő volna; az oszlop, amely mintha tartana valamit, az üres váz, amely mintha torony gyanánt állana őrt a körút sarkán. Édes testvérük nekik a hajószalón formájú díszterem; a repülőgép kényszerű, matematikailag hajszálig kiszámított anyagtakarékosságát a levegőből a földre, az egy és más fölösleges terhet mégiscsak elbíró földre átplántáló művészi purizmus. Anyag, cél, rendeltetés ép olyan felcserélése ez, mint az indokolatlan cifraság, a trónszék a polgár lakásában, komor korarenaissance homlokzat kulissza gyanánt szimpla bérlakások előtt.

A régiektől lélektelenül átvett ornamentika valóban ádáz ellensége a művészetnek. De az oktalan és korszerűtlen cifrálkodással szemben áll, ismétlem, a mértékadás. Ennek tudása, ujjak hegyében érzése teszi a tehetséget, teszi művésszé a művészt. Ha a mértéktartást kormányzó tehetség érvényesítését véglet kiküszöbölik, mert feleslegessé teszik a külső és belső architektúra sterilizálásával, akkor hamar a művész igényeivel léphet fel, aki megtanul technikai ismereteken kívül logikát - szükséges, fontos alapvető tudomány, de művészi alkotásnak csupán váza lehet s nem summája.

Mértéktartás a díszben, a puritanizmusban, a főformákban: a mérték, az arány, a ritmus az, ami megbékít, vagy megbékítene az új architektúra túljózanra, túlszárazra vonalazott termékeivel is. Igaz, a régi korokban sem kell oly messzire visszamennünk, csak a szerves építőművészeti fejlődésnek a tizenkilencedik század elején megszakadt, eltévedt fonalát kell megkeresni, hogy olyan épületeket leljünk, amelyek kellemes, nobilis megjelenése, szépsége, úgyszólván semmi máson nem alapszik, mint a tömegek, a főformák, aztán a falfelületek és falnyílások, ablakok és ajtók arányos és jó ritmusú elosztásán. Helytelen és igazságtalan volna a mai művészettől azt követelni, hogy akár a valóban tárgyilagos példákból bárcsak azt, ami jó és kipróbált, vegye át, ismételje meg. Megengedem; nem: tudom, ők is ritmus szerint váltogatják a tömegeket; csak mi még, általában, nem jöttünk rá az ízére. Lehet, hogy bennünk van a hiba, kik, botfülünkkel ezt az új ritmust az új muzsikából még nem halljuk ki, nem érezzük, nem élvezzük. Tudom: képzőművészet, zene, irodalom, versírás birodalmából számtalan példát idézhetnek ellenünk. S igazuk is lesz, abban a pillanatban, midőn soraikból kiemelkedik, kirobban az a diadalmasan hódító egyéniség, kinek harsány szava minden házsártoskodást elhallgattat.