Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám

Molnár Ákos: A jóslat

János csak két nappal édesanyja temetése után kezdett felocsudni tompa, merev fájdalmából. Idáig nem is gondolt főmérnöki kinevezésére, melyet a haláleset előtti napon kapott kézhez. Az igazgatóság várvavárt levelét, melyet csak az öreg főmérnök intrikái késleltettek idáig, noha már régen esedékes volt, átfutotta csupán és belegyűrte a zsebébe. Most újra elővette.

Nagy dolog volt ez! Végre kedve szerint belefeküdhet munkája, terveit nem ellenőrzik, adósságait kifizetheti, tán meg is nősülhet. A levelet beletette tárcájába. Ekkor valami furcsa ösztökélést érzett, hogy rendet teremtsen a tultömött, dagadozó pénztárcában. Egy noteszből kitépett, gyorsírással teleírt papírlapot talált benne.

- Mi ez? - gondolta és olvasni kezdte a papírlapot. Az első sornál eszébe jutott. Persze! A jóslás! Három év előtt egyik barátja elvitte valami jósnőhöz és ott erre a lapra írta, amit a jósnő kártyáiból kivetett. Fitymáló mosolya, mellyel hozzáfogott az olvasáshoz, azonnal letörlődött arcáról.

- Három év mulva, - kiabálták feléje a sorok, - súlyos csapás, de ugyanakkor rég várt öröm fogja érni. E csapást sok ember kiheverte már, öröme, mely szerencsétlenség következtében fog beállni...

János felkapta a fejét és kezét homlokára szorította. Szerencsétlenség! Az öreg főmérnök megcsúszott a lépcsőn és lábát törte. Minthogy néhány havi fekvés előtt állott, nem ellenezhette tovább az ő kinevezését.

Le kellett ülnie. Még a három év is szinte hajszálra egyezik, tizenegy nap különbséggel a három év előtti dátum áll a noteszlapon. E csapást sok ember kiheverte már... Persze, hisz legtöbbünk eltemeti szülőit...

János az értelmes emberek tagadó és gúnyos álláspontjára helyezkedett a babonákkal és jóslásokkal szemben. Három év alatt még csak eszébe se jutott soha ez az ostobaság. Ostobaság? Maga elé tette az asztalra a papírlapot és két könyökére támasztva fejét, olvasta tovább:

- ...öröme... nem tart soká. Bajok és nélkülözések forrása lesz. Miattam is kellemetlensége származik. De ne tartson semmitől, könnyed természete keresztülsegíti a rossz időkön. Ne tegye azt, amiről azt hiszi, az egyetlen mentség. Nem érdemes ellenkeznie a köpcös öregúrral. Sziklás hegyen fog lelőni egy szakállas embert. Az utcán felpofozzák. Tíz év mulva milliókkal fog dobálódzni, de nem lesz sok öröme benne. Óvakodjék a kis országoktól, idegenajkú nőbe lesz szerelmes, mert sorsát senki el nem kerülheti. Hirtelen kialszik a lámpa. Öreg asszonyt hisz fiatal leánykának. Az egész ország összegyül koporsója felett, királyoknak se lehet külömb temetése.

Úgy bámult a sebtiben odafirkált gyorsírási jelekre, mint valami mérges párákat lehelő, indus varázslók kezétől származó, bűvös kéziratra. Ime, itt fekszik egész élete. Esküdni mert volna a kis papírlapra, hisz ha az eddigiek ily kísértetiesen beváltak, semmi oka, hogy a bekövetkezendőkben kételkedjék. Hogy éppen saját kezétől származott az írás, különös jelentőséget nyert szemében. Nem hitt semmiféle misztikumban. Még istenben sem, mert létét még nem bizonyította be senki. Az ember saját maga, - indulása, képességei, modora, neveltetése, műveltsége - irányítja sorsát. Valahol olvasta, hogy nincsenek véletlenek, akinek fejére esik egy tégla, az nyilván, fontos okoknál fogva, rég eltökélte az öngyilkosságot, megbékélt a halállal, de gyávasága a tudata mögé szorította le elhatározását, hogy egy döntő pillanatban diadalmasan felszínre kerüljön. És ha egyszer, játékos kedvében beleegyezett, hogy barátja elvigye a jósnőhöz, sőt saját kezével írta le az elhangzott... mondjuk: ítéletet, ennek is meg volt a maga oka, melyet egyelőre nem lehet tudni. Mindenesetre furcsán hangzott, hogy le fog lőni egy szakállas embert. Keze fehéren és puhán nyugodott az asztalon. Ez a kéz fog embert ölni? És hol a büntetés, el se ítélik érte? És nem örül a millióinak? No, ez már merő tévedés! Megnyugtatom magát, kedves néni - és váratlanul fülébe csendült a zöldségszagú, piperés, nippes, kétszobás lakásban trónoló öregasszony kenetteljes, vinnyogó hangja, - megnyugtatom, ha semmiben sem téved, ezen a ponton cserbenhagyta a tudománya, mert igenis, örülni fogok a millióimnak. Majd hirtelen elkomorodott. Hátha valami súlyos betegség éri, vagy egyéb nagy csapás, hogy nem tud örülni a vagyonának? De erről nem beszél a jóslás. És mi az, hogy szerelmes lesz, mert sorsát senki el nem kerülheti? Viccelt a néni? Temetése királyokéval fog vetekedni! Nem csekélység!

Jó kedve kerekedett. A tükör elé állt s úgy nézte magát, mint valami furcsa, exotikus állatot. Szóval ezzel az emberrel történnek majd ezek a káprázatok dolgok! Hatalmas úr lesz. Milliókban fog duskálni, gyilkolni fog, anélkül, hogy felelősségre vonnák érte. Azt az utcai pofozkodást el kell kerülni, mától kezdve távol tartja magát minden csoportosulástól, ráhághatnak a lábára, oldalba lökhetik, megsérthetik, mindent zsebre fog vágni... De csak tisztábban látná a dolgokat! Szörnyű szűkszavú a jóslás. Nem irányít, nem mondja, ezt, vagy azt kell tennie, egyszerűen és röviden bejelent tényeket és ahol irányít, ott se igazodik el az ember. Óvakodjék a kis országoktól? Mi az isten csudája ez? Hogy lehet óvakodni Belgiumtól, Hollandiától, Svájctól, San Marinótól és még egy csomó «kis» országtól? És mért íródott ez egy mondatba azzal, hogy idegen ajkú nőbe lesz szerelmes? Majd kialszik a lámpa! Vajjon lámpa alatt, szimbólikusan a saját élete értendő, vagy egy igazi lámpa fog kialudni, melynek fontos szerepe lesz az életében? Mindennek utána kell járni.

Barátja, aki mindig hajlott az okkult jelenségek csodálata felé, illetve, aki véletlenekben mindig misztikus vonatkozásokat keresett s ennélfogva talált is, már nem élt s így tőle nem kérdezhette meg a jósnő címét. De emlékezett rá, hogy a Keleti pályaudvar környékének egyik szűk utcájában lakott, ahol éppen akkor villamos-sineket fektettek le. Elrohant hazulról és egész délután ott kószált azokon az utcákon, melyekben villamos járt, anélkül, hogy ráakadt volna a keresett házra. Következő két napját is erre szánta, de hasztalan. Harmadnap levél várta, igazgatójának udvarias, de kissé sértődött hangú levele, melyben arra kéri, - jóllehet tudja, hogy édesanyja elhalálozása felett érzett fájdalmát még nem heverhette ki, - hogy néhány halaszthatatlanul sürgős ügy elintézése végett jöjjön be néhány órára a gyárba. János fölényesen elmosolyodott. «Miattam is kellemetlensége lesz!» Helyben vagyunk! Nem tesz semmit, nem származik ebből semmi baj! Végre ráakadt a jósnőre. Nem beszélt kenetteljesen, vinnyogva, hanem vékonyhangú, faarcú vénasszony volt, aki krumplit hámozott a konyhában mialatt férje, lelógó nadrágtartóval, ingujjban borotválkozott az ablakra akasztott tükör előtt.

János lelkendezve adta elő kérését, olyképpen, - ez az utolsó pillanatban jutott eszébe - hogy hallott a jósnőről és szeretné, ha jósolna neki. Az asszony betessékelte a szobába, kezét megmosta és mintha ünnepi ruháját venné fel, öltötte magára nyivákoló, prédikátori hangját.

- Önt, uram, - kezdte - nagy bánat és régvárt öröm érte. Ilyesfajta bánatukat sokan kiheverték már...

János merev szemmel ült az agyondíszített, rossz-szagú szobában és hátán végigfutott a hideg: az asszony szinte szóról-szóra a három év előtti jóslatot mondta. Utána elhalmozta az asszonyt kérdéseivel. Mért nem fog örülni a millióinak? Mi az, hogy kialszik a lámpa? Kicsoda az a köpcös öregúr? Mit jelentenek a kis országok?

De az asszony szomorúan rázta a fejét és érzéktelen faarcán ravasz értelmesség cikázott végig.

- Hiába faggat, uram, - mondta lehorgasztott fejjel - nem mondhatok az égvilágon semmit... Én sem tudok egyebet...

János pénzt akart adni neki.

- Becsuknak, ha pénzt fogadok el, - szabadkozott az asszony. - De ha ajándékot küld egy ismeretlen, nem utasíthatom vissza.

János emlékezni kezdett, hogy első alkalommal is postán küldött neki valamit.

- Tessék egy kiló mazsolaszőlőt küldeni, - sugta fülébe az ajtóban az ingujjas ember - azt nagyon szereti, - és János másnap felküldte a kívánt csemegét.

A gyárban valóban nagy zavarokat okozott hosszas távolmaradása. A vezér keményen megmondta neki véleményét és két napig úgy bánt vele, mint egy rossz gyerekkel, aki megbukott a vizsgán. De János úgy lebegett az események felett, mint egy gondtalan léggömb, melyet zsinege a földhöz köt ugyan, akár Jánost a gyárban kifejtett tevékenysége, de póráza végén felelőtlenül és vidáman néz le az alant kavargó zsivajos tülekedésre. Türelmetlenül várta, hogy «könnyed természete keresztül segítse a bajokon és nélkülözéseken.» Nem is tudta idáig, hogy ő «könnyed» természetű. Tanult, dolgozott, veszekedett, mint mindenki. Nem esett kétségbe, ha rossz osztályzatot kapott, ha sáros időben elfelejtett gumicipőt húzni, ha az orra előtt ment el az utolsó villamos. Vajjon ez az a «könnyed» természet? Anyjára, bármint imádta is, egyre kevesebbet gondolt. Mintha vele együtt eltemette volna milliónyi embertársához hasonlatos, bizonytalan ködökben tapogatódzó énjét. Friss poziciója, lakásának átalakítása, a jóslat következtében beállott új szemlélete, a reá várakozó eseményekkel való folytonos foglalatoskodása, mintha valami varázslat üvegburka alá került volna, szinte kitépték régi életéből. Napközben munkája, mely figyelmet és igazi odaadást követelt, teljesen lekötötte. De alig, hogy kilépett a gyár kapuján, akár egy álruhás király vegyült a járókelők közé és gondolatait mint apró, fehér madarakat engedte ki kalickájukból, hogy szabadon csapongjanak, amerre kedvük tartja. Csak tudná, mikor lesz az a gyönyörű teremtés! Idáig is örült életének, mert bízott önmagában, mert mesterségét alaposan tudta, érvényesíthette, jól megélt belőle, ennélfogva szerette is és mert könnyű szívvel lemondott mindarról, ami képességeit túlhaladta. De most annyi izgalmas kíváncsiság és türelmetlenség zsufolódott benne, mint egy fiatal színészben, első nagy szerepe előtt, aki szorongva várja a bemutatót, de egyben siettetni szeretné az idő mulását, hogy mielőbb túlessék rajta. Megpróbált behatolni a titokzatos mondatok értelmébe. Ezer lehetőséget fontolgatott, mi lehet az a gigászi cselekedet, mely királyokéhoz hasonlatos temetést biztosít neki. Valami világraszóló felfedezés, a rák gyógyítása, a perpetuum mobile, érintkezés idegen égitestekkel? Mosolyogva rázta a fejét, hisz idáig még saját hivatásának keretén belül se támadt soha értékesebb, önálló gondolata, apróbb részlet-újításokon kívül. És éppen annak örült úgy, amikor kinevezését megkapta, hogy keresztül viheti ezeket a jelentéktelen reformokat! Micsoda nevetséges szempont! A varázslat leküzdhetetlen erővel dolgozott benne. Néha hajnalig cigarettázott ágyában, könyökére támaszkodva bámult a sötétbe és a legfantasztikusabb elképzelések villództak szeme elé. Lassanként elfásult munkája iránt, melyek kicsinyes vesződségeit méltatlannak érezte magához. «A nagy öröm bajok és nélkülözések forrása lesz», mért hát az igyekezet, szorgalom, lelkiismeretes munka? Megdöbbenéssel eszmélt rá, hogy amíg rajta múlik, igyekszik a jóslat kedvében járni és mindent elkövet, hogy a jövendölések bekövetkezzenek. De mint az inyenc cukorbeteg, aki nem bír ellentállni az édességek csábításának, noha tisztában van gyöngesége minden következményével, úgy adta át magát zsibbasztó felelőtlenségének és türelmetlenül várta a «rossz idők» beköszöntését.

A nagy szivattyú-telep kalkulációi és tervrajzai napok óta hevertek íróasztalán ellenőrzését és aláírását várva. Tudta, hogy az árlejtési pályázat határideje a napokban lejár. A pontos dátum ott volt előjegyzési könyvében feljegyezve. És nem tudta rászánni magát, hogy kihúzza íróasztala fiókjából a könyvet, fellapozza és megnézze a bejegyzett dátumot. Könyökére támaszkodva (ez utóbbi időben szokásává vált) ült íróasztalánál, előtte valami irat, kezében töltőtolla, hogy az esetleges belépők munkánál találják és elborult szemmel nézte íróasztalának lapját, amely alatt a fiók nyugszik. Ott az előjegyzési-könyv! Kissé hátra kell dülnie, jobbkezével megfordítani a kulcsot és kivenni a könyvet. Tisztán érezte, hogy szabad akaratának és cselekvőképességének teljes birtokában van és mégis, mintha szuggerálta volna magának, hogy hypnotikus parancs alatt cselekszik: nem bírt a könyv után nyulni. Egy reggel bejött az irodába és anélkül, hogy előzőleg gondolt volna rá, egyenesen benyult a könyvért: a határidő tegnapelőtt lejárt. Görcsös nevetésben tört ki. Beledobta magát karosszékébe és a két karfába fogódzkodva nevetett, ahogy a torkán kifért. Amikor szemét felnyitotta, a vezér állt előtte és rémült tekintettel meredt rá. János elnémult.

- A... a... szivattyú-telep... - hebegte.

- Mi történt?

- A határidőt... lekéstük a határidőt...

- Kérem, - jelentette ki a vezér némi szünet után. - Ön nem érzi jól magát!

Ha kérdőalakban mondja, Jánost sem érinti ily kínosan.

- Nem vagyok elmebeteg, vezérigazgató uram, - mondta félszeg mosollyal. - Nem, egyáltalán nem... Csak... csak kissé hanyag voltam az utóbbi időben... Nagyon kellemetlen számomra...

A vezér mozdulatlan arccal figyelte.

- Tisztában van ön azzal, mily mérhetetlen kárt okozott vállalatunknak?

János unottan nézte tintatartójának rézkupakját, melyen szikrázva mosolygott a napfény. Szeretett volna minél előbb túlesni a jeleneteken. Már a száján volt, hogy kijelentse: mindennel tisztában vagyok, vétkeztem, bűnösnek érzem magam és méltó bűnhődésem, ha rögtön kidobnak. De utolsó pillanatban visszariadt. Nem volt elég vakmerő, hogy a teljes felelősséget vállalja pályája derékbatöréseért. Szinte fellélekzett, amikor a gyárból csakugyan elbocsátották. Immel-ámmal nézett új állás után. De lényéből annyi fitymáló közöny és hideg úrhatnámság áramlott, hogy mindenütt csak ellenszenvet ébresztett maga iránt s így álláshoz sem jutott. Idővel pénze is elfogyott. A bajok és nélkülözések korszaka, végre, hosszú várakozás után, csakugyan beköszöntött. De ő nem törődött azzal, hogy mit fog másnap enni. Barátai megdöbbenve és aggodalmasan tanácskoztak romlása felett. Célzásaikra, később komoly intelmeikre János mosolyogva és vállát vonogatva felelt:

- Eh, ne törődjetek velem!

Lassanként mégis tűrhetetlennek érezte életét. A háború kitörésekor egyetlen menekvést látott maga előtt: beállni katonának. Nyilván ez az a bizonyos «egyetlen mentség», amitől a jóslat óvta. Nem tette hát, de alig várta, hogy az ő korosztályára kerüljön a sor. Ruháit, könyveit, bútorait eladta, hónapos szobába költözött és nyilvános könyvtárakba járt melegedni. Fanatikus hittel viselte sorsát. Egyízben elmélázva a könyvtár pultja mellett, várva, hogy a könyvtáros kiadja a művet, amit kívánt.

- Kérem - jött feléje a könyvtáros, - véletlenül még egy úr kéri ugyanezt a könyvet. Szíveskedjenek tán megegyezni egymással... - és egy alacsony, kövérkés, pirosképű és őszes úriemberre mutatott, aki szintén a pult mellett állt.

- Én előbb kértem! - mondta határozottan az ismeretlen. - Legyen szíves ideadni a könyvet!

- Bocsánat, - felelte a könyvtáros, - úgy emlékszem, egyszerre kaptam a két cédulát.

- Én pedig bizonyosan tudom, én voltam itt előbb! - vetette közbe János.

- Uraságod téved! - mondta ingerülten az emberke. - De akárhogy is történt, én adtam át előbb a cédulámat.

- Nem tévedek, ragaszkodom a könyvhöz! - emelte fel János is a hangját, meggyőződés nélkül, inkább, hogy méltóságát megőrizze, mert igazán mindegy volt számára, mit olvas.

- Ez mégis csak sok! - kiáltotta a köpcös úriember és fejét elöntötte a vér. - Jegyezze meg magának, fiatalember...

János szélesen elmosolyodott. No lám! Nem, nem érdemes ellenkezni a köpcös öregúrral...

- Igaza van, kérem! - mondta előzékenyen. - Öné a könyv...

Sarkon fordult és kiment. Érezte magán a másik kettő csodálkozó tekintetét, de mit törődött ő ezzel! Ismét bekövetkezett egy megjövendölt esemény. És így fog bekövetkezni minden szóról-szóra! De hirtelen mélységes, kiábrándító csalódás fogta el. Úgy érezte, üres és jelentéktelen játékkal vesztegeti idejét. Nem, a történések egyáltalán nincsenek arányban a várakozással. Igaz, hogy jelentőségüket nem lehet felmérni, mert hátha egyéb súlyos megpróbáltatásokat került el a rossz idők életrehívásával, vagy engedékenységével az öregúrral szemben? Semmivel sem tud többet, mint azelőtt. A szakállas ember lelövése is nyilván a háborúval függ össze. És amikor végre beszippantotta a hadsereg és a Kárpátok egyik sziklás fensíkján csakugyan lelőtte a szakállas oroszt, lelke mélyéig kétségbeesett. Hogyan? Ily magától értetődők a dolgok? Ily üresen folyik minden a maga útján, miután a bűvös szavak értelmet kapnak? És ezekre a szavakra bízta ő magát? Hisz őt kaján kegyetlenséggel becsapták! Regényes, szivárványos elképzelései, megszólalván a valóság hangján, egyre növekvő félelemmel töltötték el. Mintha jókedvű barátok valami sebes áramú, mély folyóba unszolták volna, melyről elhitették, hogy sekélymedrű, jámbor víz csupán és most halálos rémülettel kapálódzik ő, az úszni nem tudó, a rugalmas, vad hullámok között, mialatt a parton térdüket verdesve röhögnek az ijesztő fantómokká változott jóbarátok! Mily egyszerűen és természetesen folynak az események! Mikor a forradalom napján részeg katonák felpofozták a körúton, mert tiszti csillagjait nem akarta önként levenni, dühöngve és átkozódva tépte a haját a tükör előtt. Az álruhás király, íme, újra a tükör elé került. De alaposan letört és kiábrándult a nagyúr! Mindegy, a nagyszerű temetést nem adják ingyen, azt előre kell, itt a földön, kiérdemelni! Az inflációs idők alatt, mikor valóban nem sok öröme telt a millióiban, már csak a temetése tartotta benne a lelket. Minden reggel azzal ébredt, hátha ma fog történni valami, ami útnak indítja élete csúcspontja felé. De nem történt semmi. Elkeseredése nőttön-nőtt. Egyik este darabokra tépte a jóslatot, melyet idáig gyönyörű bőrtasakban őrzött íróasztalában és eltökélte, hogy fütyül rá, nem akar tudni róla, kitörli emlékezetéből és folytatja régi, egészséges, munkás életét. Minden erejét összeszedte, hogy álláshoz jusson. Bonyolult véletlenek révén a görög konzulátuson kapott állást. És jóllehet, «óvakodnia kellett volna a kis államoktól», dühödt daccal, csak azért is elfoglalta állását. És úgy érezte, mintha súlyos kölönctől szabadult volna meg, mely ellenállhatatlan szívóssággal húzta le magával az alvilágba.

Rövid idő alatt valósággal kivirágzott. Energiái, melyek sorvadtan szunnyadtak idáig, a hétköznapok józan igazságainak érintésére frissen szökelltek zsendülésre, mint elvetett magok a tavaszi napsütés ébresztgetésére. Rögeszméje megszünvén, mohón és érzékenyen reagált az élet lüktetésének kifogyhatatlan változataira. Ifjúkori bolondságok óta először érezte, hogy szerelmes.

Minthogy sokat, ügyesen és jókedvüen dolgozott, megszerették és nemsokára fontos teendőket bíztak rá. Nagyjelentőségű utazásokat bonyolított le egész Európában és egy ily alkalommal ismerkedett meg egy rendőrfőnök gyönyörű leánykájával. A rendőrfőnöknek magas és jólfizetett állásán kívül még olajbogyó-exportüzlete is volt, melyet a háttérből igazgatott egyik ügynökének neve alatt, de alig várta, hogy megbízható, rokoni kezekbe adhassa át. János lelke mélyéig megrendülve, áhitatosan és átszellemülten élvezte a szerelmesek állapotát. És mintha megrendült volna hitetlenségében: tán ez az az út, szerelmének és jövendő gazdagságának segítségével, mely a magasba vezet, mely megadja a lehetőségét, hogy valami káprázatos jelentőségű tettel írja be nevét az emberiség történetébe! Álmodozva sétált menyasszonyával az olajfák alatt, a nehéz, fűszeres illatok és az észbontó csókolódzások emléke végigkisérte utazásain, irodaóráin és régi korszakának lidérces emlékeit tökéletesen felváltotta a magabízás ereje és nagyszerű jövőjének egyre kézzelfoghatóbb valóságában való hite.

Egy alkalommal hivatalos útja alatt kis kerülőt tett, hogy meglátogathassa menyasszonyát. Nem kapott hálókocsit és így a kupé pamlagján dült végig finom útiruhájában, hogy végigaludja az éjszakát. A szemben lévő pamlagon idős, elegáns úr horkolt, az ajtó melletti ülésen pedig szemüveges, szőke fiatalember ült ujságja mögött. János mozdulatlanul feküdt, szemét lehúnyva és alig várta, hogy a fiatalember befejezze olvasását, mert igen bántotta a szemébe tűző lámpafény. Észrevétlenül jutott át az öntudatlanság határszélére, abba a különös, édes állapotba, melyben az agy még nem vesztette el teljesen ellenőrzőképességének éberségét, de már játszadozni kezd felszabaduló álomvilágának meseképeivel és láthatatlan csápjait tapogatódzva küldi a valóság emlékei, vágyai és elképzelései felé, hogy fura történeteit a maga játékos kedve szerint összeállítgassa. A vonat lármásan és ritmikusan zihálta fekete testét, a waggonokban szunnyadók lustán és tehetetlenül nyúltak el pamlagaikon, öntudatlanul is beleragadva csecsemőkoruk bölcsőinek emlékeibe. És János szokott helyén ül a konyhakredenc mellett, ujságpapírosból katonákat vagdos ki magának, ami nagyon furcsa dolog, hisz már hosszúnadrágja, sőt főmérnöki címe van, de a konyha ide-oda zötyög, óriási zenebonával, akár egy vonat, hirtelen úgy rémlik neki, mintha valóban csak álmodna, hisz egy száguldó vonat fülkéjében hever, a következő pillanatban azonban valami ismeretlen gyógyszertárban találja magát, afféle vasúti gyógyszertárban, mint ahogyan vasúti vendéglők is vannak. A gyógyszerész fölébe hajlik, nagy darab teste teljesen elfödi a zavaró lámpafényt, ami igen kellemes a pupillák számára, kár, hogy utálatos orvosságszag kezd itt terjengeni, egyre erősebben és különös bódultság, mintha berugott volna. János karja szinte magától felpattan, mellbe löki a föléje hajló idősebb urat, aki idáig mellette horkolt és tágranyilt szeme jeges rémülettel látja, hogy a szőke fiatalember villámgyorsan lecsavarja a lámpát, rögtön éles fájdalom harap a mellébe, ragadós, meleg izzadság ömlik el rajta és egy vakítóan fehér lófej közeledik feléje a bársonyos feketeségben, a lófej egyre növekszik, sebesen, a fény gyorsaságával és berreg, mint egy búgócsiga, egyre erősebben, a feje a kipattanásig zúg már a szörnyű lármától és az izzólámpa-ragyogású, óriásivá nőtt fehér lófejtől, mely folyton közelébb és közelébb jön, a fénye vakít, már itt van közvetlenül az arca előtt, már belerohant fehér szellemtestével az ő testébe és egybekeveredett vele... halálos, dermesztő csend, széles kórházterem ablakán ömlik be a napsugár és egy öreg apáca gondterhelt arccal hajlik fölébe, ismeretlen nyelven kérdez tőle valamit, de máris összecsuklik minden, mint egy fekete sátor, lágy kéz tapogatja az ő kezét, Edit keze, a szomszédék gyönyörű, tizenötéves Editje, akivel érettségi előtt minden este a gangon csókolódzott... A másik pillanatban meghalt.

A vasúti rablók a következő állomáson, János teljes poggyászával, erszényével, tárcájával leszálltak. Az idegen városba egy halálrasebzett ismeretlen érkezett, aki meghalt, mielőtt személyazonosságát megállapíthatták volna. Jég között feküdt hosszabb ideig, hátha keresi valaki, névtelen csavargók és öngyilkosok között. A városban az ismeretlen katona síremléke már befejezés előtt állott, mikor valakinek eszébe jutott, hogy ép a legfontosabb kellék, a szerencsétlen, ismeretlen hős holtteste hiányzik. De sokkal rövidebb idő állt rendelkezésre, semhogy a távoli, régi harcterekről beszerezhettek volna egy valódi holttestet és így némi habozás és lelkiismeretfurdalás után elfogadták a bizottság fiatal titkárának cinikus indítványát, hogy a város halottasházában fekvő ismeretlen hullák közül helyezzenek egyet a sírboltba. A szolgának véletlenül Jánosra esett a választása.