Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám
Már látom az első hullt levelek
Sárga, fonnyadt, vén arcát; a szelek,
E lomb-halott-hordók, kocsijukon
Viszik, viszik - s légies nyomukon
Száraz hang száll: Hová? ki látta még
A temetőt, melyben e furcsa nép
Fekszik - s fölötte írásnak jele
Szólna: ennyi s ennyi nyár levele
Nyugszik itt? Úgy vesztek semmibe, mint
A multak: - miknek urnája sem int
A földön, s velük a töméntelen
Érzésnek sem, mindenkori jelen
Kincsének, lényének -: pedig be szép
Volna egy ily temető! Szerteszét
Ezer nagy piramis: s ott, év szerint,
Sírvers alatt, közösen fekve, mint
Hős katonák, s testvérek serege:
A világ összes hervadt levele.
Mert miért nem tudjuk, hol vannak ők,
A tegnapi lombok? hisz az időt
Megőrizzük években: s mennyi rossz,
Amit hoz! s emlékben él sok gonosz
A földön s minden sírt kap, ami van -
Csak a sárga levél mul nyomtalan.
Ha volna ily temető! A világ
Végén talán, a tengernél; a fák
Holt gyermekinek e sírhelye: hol
Örök hullámmal a tenger dalol
S sírhatná: Hisz méltón csak a meleg
Természet sírathat természetet!
S én elmennék a világ végire
Meglátogatni - s hantjuk füvire
Lehajolva mondanám: Levelek,
Aludjatok jól. Úgy szerettelek.
Ti, fák szívvérének hajtásai,
Be jó volt zúgásotok hallani
És színeteket nézni, a világ
Tikkasztásában: s frisseteken át
A földhöz visszaálmodni magam -
Melynek nyugalma tőlünk odavan!
Aztán várnék, míg év rendjén pereg
Ujra a sárga lomb: és versemet
Letenném sírjukba: ott muljon el
Velük együtt. - A költő énekel,
A lomb virít és hűs árnyékot ád
S eltapossák, ha lehull. A világ
Ne bánja, ki voltam: feledjen el.