Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám
Kosztolányi Dezső szép és lelkes tanulmánya azt bizonyítja, hogy Arany János mélyen és erőteljesen él a lelkekben. De azt is, hogy a Gyulai Pál esztétikai s életrajzi beállítása csaknem oly általánosan hat ma is, mint öt évtized előtt. Hogy ez lehetséges, mindenesetre azt igazolja, hogy Gyulaiék kitűnően végezték el azt a munkát, amit a rajongó barát szokott tenni, nemcsak szemet hunytak az emberi hiányok előtt, de épen azokat tüntették fel erényeknek s követendő érdemeknek. Én Arany Jánossal mint emberrel s nem mint bálvánnyal találkoztam költészetében s élete utjainak kutatásában. Sokkal nagyobb költőnek tekintem, mióta nemcsak versbűvésznek és költészeti csodatevőnek látom, hanem embernek, aki élt és megértem, mért gyötrődött lelki válságokban.
Arany halálának most lesz, ez évben, ötvenéves fordulója. Költészete, úgy érzem, még ma is oly erős vitalitással bír, hogy ujra meghódíthatja a magyar kultúrát, de csak akkor, ha a bálványimádásból kiemeli egy új kutatás. Az iskola monoton s hivatalos állandó és egyfeszültségű dicshimnusza valósággal Pantheonná, tehát gyászházzá változtatta Arany poézisét. Ennek a merev épületnek ki kell nyitni az ajtait és engedni, hogy e napfényes költészet ujra a nap fénye alá kerüljön.
A Nyugat hasábjait szívesen nyitom meg olyan tanulmányoknak, amelyek Arannyal foglalkoznak. Örülnék, ha a mai tudomány és világszemlélet szempontjainak megfelelő tanulmányokat kapnék. Viszont fenntartom magamnak a jogot, hogy úgy Kosztolányinak, mint esetleg másoknak írásaira megfelelő időben válaszoljak, elmondva Aranyról a magam érzéseit és gondolatait.