Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 3. szám

Kosztolányi Dezső: Író és bátorság
Válasz Móricz Zsigmondnak

Móricz Zsigmond nemrégiben írt egy elbeszélést. «Barbárok» a címe. Kevés ily remeke van az elbeszélő művészetnek. Nemcsak nálunk, hanem más irodalmakban is. Most meghatottan és zavartan gondolok erre a munkájára, mely még az ő gazdag életművéből is kiemelkedik, mert ezúttal meggyőződésem egész hevével pörbe kell szállanom vele, azzal a tanulmányával, melyet «Arany János írói bátorságá»-ról a Nyugat karácsonyi számában tett közzé. Itt jórészt Az elveszett alkotmánnyal foglalkozik. Többek közt ezt mondja:

«Aranynak ezt az első művét nem ismerte senki. Az irodalomtörténet úgy tett vele, mint Petőfi Apostolával, kijelentette róla, hogy rossz vers s ezzel a vakság homályát borította rá. Kortársai soha nem említik. Aranyt, akit valósággal bálvánnyá építettek ki, megtisztították ettől az ifjúkori szeplőtől. Tudtommal senki se vette a fáradságot, hogy Az elveszett alkotmányt komolyan végigolvassa. Hogy kiválogassa a szemétből az aranyat.»

Erre ő vállalkozik. Mindenekelőtt megföllebbezi az egyik bíráló, Vörösmarty megjegyzését, aki a pályaművekről - nemcsak Aranyéról, hanem általában, - a római irodalom kései hanyatlására célozva azt mondotta, hogy «a nyelv és a verselés ollynemű, mintha már irodalmunk vaskorában élnénk.» Ő más véleményen van. Bámulja az elmés, festői hexamétereket s a «megdöbbentő, bátor, blaszfémikus humort.» Csodálkozik azon, hogy az ifjú költő egyszerre lép elő a közélet éles bírálatával, hogy karikásostorával végigvág a megyei nemeseken, a parasztgyilkoló földesurakon s szinte a lázításig merészkedik, hogy hangja «korunk szociális és tiszta emberi hangja», hogy mindenkit megelőzve elsőül hozza «azt a szociológiai szemléletet, amely csak most, száz év mulva nyert polgárjogot Magyarországon.» Váltig fájlalja, hogy Arany nem folytatta ezt és így, mert «az akkori irodalom megijesztett vezetőrétege» nem biztatta többé s ő visszavonult, többé nem is hallatta véleményét, állást korszerű kérdésekben sohase foglalt, ami - ebből se csinál titkot Móricz - kárára van költészetének. Szerinte Az elveszett alkotmány Arany legderekabb, legkülönb műve.

Ennek a tetszésnek nem lehet ellentmondani. A tetszés mindig egyéni. De nem is akarnék ellentmondani, hiszen Az elveszett alkotmány úgy, ahogy van, a maga egészében és metsző részleteiben, fiatalos humorával és borsos-sós-paprikás nyelvével nekem is tetszik. Számomra ez különben se fölfedezés. Sokadmagammal tizennégyéves koromban olvastam először, mint a gimnázium IV. osztályos növendéke. Kötelező iskolai olvasmány volt nálunk s ma is az igen sok iskolánkban. Még emlékszem arra a szürke füzetre, melyet telefirkáltam jegyzetekkel, megirandó dolgozatom anyagával. Később érett elmével igyekeztem komolyan elolvasni. Akkor is megindított karakán szókimondása, szórakoztatott a bál, a tisztújítás leírása, mulattattak a rajzok, melyeken már egy biztos művész keze érzik, de a verselésben itt-ott bizony diákos erőltetettséget vettem észre, a mese és szerkezet lazának rémlett s én inkább fordultam a Bolond Istókhoz, balladáihoz, főképp pedig lírai költeményeihez. Egyedülálló remekműnek semmiesetre se nevezném. Ez túlzás. Maga Arany, - a nagy értő - így vélekedik felőle:

«Mindent bele akartam zsufolni... s emiatt az egész valami elnyúló, s mint egész, kiállhatatlan valami lőn. Az egészet kellene megsemmisítenem, ha javítani akarnék rajta. Nincs kerekdedség, nincs a kellő emelkedés és elfogyás: episodjaiért látszik élni...

...Arra akartam kérni jeligés levelemben a társaságot, hogy ne kürtölje ki igazán bevallott nevemet, de kérelmem sikertelen volt...

...Ebből láthatja ön, hogy az egész semmi érdekkel nem bír... Sajátságos descriptio, eredeti ötletek, elmés fordulatok eleitől-végig erős satyra, nevetséges torzalakok az egészen mindenütt nagyképű purpureus pannus - a legcsekélyebb tárgyakon legbővebben: ezek hozták zavarba a bírákat. Úgy hiszem, hogy nem kritikusnak, hanem közönséges olvasónak, elejétől-végig érdekes olvasmány... (Levél Szilágyi Istvánhoz Szalonta, február 24-én 1846.)

«...Az elveszett alkotmány nyomtatását magam nem óhajtottam. Sajnálom elveszett időmet, melyet az elveszett alkotmányra vesztegettem. S a cenzura igen kedvem szerint tesz, ha nem 6 vagy 7, hanem ugyanannyi ezer verset tudott volna ki belőlem... (Levél Toldy Ferenchez, Szalonta, november 8, 1847.)

«...Újat írni sem idő, sem kedv; ezen pedig csak a tűz segíthet...» (Január 3, 1847.)

Ezt a vallomását nem szabad készpénznek elfogadnunk. Ismerjük, hogy milyen szerény volt, amit én nem erénynek, inkább idegállapotnak tekintek: bizonyos emberekben a kicsiségi és nagysági képzetek, melyek gyermekkoruktól fogva tusakodnak bennük, nem helyezkednek egyensúlyba s a magukról való igazi véleményüket - mások és maguk előtt - túlpótolják, játékosan vagy lefelé, vagy fölfelé túlozva, anélkül, hogy az igazira mernének tapintani s vállalnák érte a felelősséget. Tudjuk, hogy felülmulhatatlan Shakespeare-fordításait is «nyelvgyakorlati próbafordítások»-nak nevezte. Ha azonban nem is tesszük teljesen magunkévá szigorú önbírálatát, megállapíthatjuk, hogy Az elveszett alkotmánnyal elégedetlen volt s nincs jogunk meggyanusítani, hogy nem tisztán költői és művészi szempontból volt vele elégedetlen. Nem tagadta meg, mindig fölvette gyüjteményes munkáiba, bizonyos kegyeletes-elnéző mosollyal, mint ifjúkori zsengéjét. De nyilván tiltakozott volna az ellen, hogy csak ezt emeljék ki alkotásából s a költőt és művészt csak e képek után ítéljék meg, melyek részint fényképek, részint torzképek.

Bírálói többet tartottak felőle, mint ő. Erdélyi így vélekedik: «élethű festését látjuk benne a magyar életnek», Stettner pedig így: «iuvenalesi korbácsoló potentia» van benne. A Kisfaludy Társaság 1846 február 4-én neki nyujtotta a kitüntetés koszorúját s a huszonöt aranyat. Vajjon ha a hivatalos körök annyira elhülnek és hanyattesnek tőle, megjutalmazzák-e ezért a nagyszalontai aljegyzőt, akiről senki se sejtette, hogy kinek ija-fia és a későbbi kormányok a diákok kezébe adják-e? Könyvalakban egyelőre nem jelenhetett meg az osztrák hatóság tilalma folytán, de három évre rá megjelent a Kisfaludy Társaság Évlapjaiban s az akkori osztrák cenzura mindössze 7 sort törölt belőle.

Senkinek se volt oka ezt véka alá rejteni. Igazságaitól nem riadtak meg. Végre akkor már a reformkor levegőjében éltek. Régen megemésztették Kármán József vesszőző írásait, régen elolvasták Széchenyi három könyvét, a Hitelt, Világot és Stádiumot, melyben tunyaságról, eszem-iszomról, pallérozatlanságról sokkal keményebb szavak álltak, nem szólva arról, hogy Fazekas Mihály költeménye, a Ludas Matyi - hangban, formában Az elveszett alkotmány előképe - már 1815 óta közkézen forgott s a derék magyarok már 31 éve kacagtak azon, hogy egy jobbágylegény «háromszor veri vissza» a földesuron azt a sérelmet, melyet elszenvedett. Hozzá kell vennünk, hogy Eötvös József báró vitriolos regénye A falu jegyzője előző évben, 1845-ben jelent meg. Az elveszett alkotmány tárgyát és harciasságát tekintve semmiesetre se volt ujság. Kötve hiszem, hogy itt tünik föl először a «szociológiai szemlélet». Ha a tömeg szerepeltetése, a gunyos korfestés, a szatira szociológiai szemlélet, akkor bízvást állíthatjuk, hogy Aristophanes Krisztus előtt V. században szintén szociológus volt. Arany nem kedvelte az elméleteket. Látott, érzett, gondolkodott, költő volt: írni akart, alkotni, formálni, megnyilatkozni. Egyszer valami magasztaló értekezést olvasott pályafutásáról, melyben ez a mondat fordult elő: «Minekelőtte föllépett volna, gondosan megvárta, míg az idők növekedő árja sajkájához dagad.» A lapszélre irónnal ezt jegyezte oda: «Várta a fene.»

Ezt a pár észrevételt fűzöm Az elveszett alkotmány irodalmi értékeléséhez, mellyel - ismétlen - jobbára egyetértek. Nem értek azonban egyet a továbbiakkal. Tudniillik a cikk nem állapodik meg itt, hanem miután kiválogatta a szemétből az aranyat - és Aranyt - következtetéseket is von. A következtetések lélektaniak. Oda lyukadnak ki, hogy Arany ez egyetlen költői hevülete és hőstette után hátat fordított korának, bezárkózott, tartózkodott minden bírálattól, hideglelősen a hatalomra sandított, csak azt merte érezni, írni, amit a közhangulat sugalmazott neki. Főképp nem értek egyet a következtetések ilyenmű indokolásával:

«...Soha többet egész életében a közélet kritikáját nem gyakorolta. Elpipiskedett az üstfoltozó cigányokon (Nagyidai cigányok) és csak egy-egy csípős sorban véljük felismerni a modellt... Nem mert nagyot cselekedni, csak ügyes dolgot csinált... Szegény Arany a legbátrabb ember tudott volna lenni, ha mert volna, de nem mert... Nincs jelen az eseményeknél, lezárt dolgok azok az ő számára, amelyekre a közérzés által ráparancsolt lelkesedéssel tekint föl...

...Arany egyáltalán nem érezte meg, hogy nagy dolgok forrnak... Nagyon jellemző, hogy késő öregkorában keservesen panaszkodik sógorának, hogy nincs kedve hazamenni Szalontára, mert mindjárt színt kell vallani. Úgy érezte, hogy jobb neki Pesten élni, elbujva, magányában. Deák Ferencz távoli jóakaratát érezve, Csengery Antal közeli barátságában s a kormány békéjét és kedvezését élvetve...

...Nem különös, hogy az az Arany János, aki gyáva ugyan sohasem volt, de oly óvatosan volt bátor, hogy forradalmi lapszerkesztéséért semmi baja sem lett, sőt az abszolutizmus kormánya elengedte neki a tanári vizsgát... Aki azt írja Tompának, hogy meghallotta, hogy a magas kormány parancsot adott Bécsben, hogy a tanároknak nem szabad rebellis szakállt viselni. A Befehl még csak Kecskeméten volt, de ő már Nagy Kőrösön megborotválkozott.»

Hát ennek ellent kell mondanom, mégpedig hangosan és határozottan. Nem szeretném, ha bárki is azt vélné, hogy ilyen kijelentések megdöbbentenek, vagy fölháborítanak. Nem tartozom a türelmetlen vitatkozók közé, akik egyes területekre tilalmat óhajtanának s a korlátoltak közé sem, akik a kegyelet nevében azt követelik, hogy erről vagy arról a nagyságról csak magasztalást szabad írni. Én, aki a közelmultban egy népszerű költővel szemben a teljes bírálat jogával éltem, most is azt hírdetem, hogy mindenkiről meg kell mondanunk véleményünket, akár élő az illető, akár halott, akár élőhalott s nem irodalom az, ahol a szabadság annyira guzsba van kötözve, hogy az irodalmi jelenségeket nem értékelik át szakadatlanul s nem lehet büntetlenül azt állítani, akár a legnagyobb költőről is, hogy tökfilkó, akár a leggyémántabb jellemről is, hogy óvatos-duhaj. Az ilyen irodalom hovatovább megmerevedik s remekírói csak bebalzsamozott múmiák lesznek államilag gondozott díszsírhelyeken. Viták tűzében olvad ki az igazság. Sorjában veszem tehát a fönti állításokat, melyek tényekre is hivatkoznak s próbálom kimutatni, hogy adatai sem állnak meg mind.

Sajnos, nem ismerhettem személyesen Aranyt - jaj, mit nem adnék, ha egy pillanatra láthatnám egy kulcslyukon - csak barátjaival beszélgettem s könyveit és a róla szóló munkákat olvastam. Így az érvelés során kizárólag az ő műveire s kortársainak följegyzésére vagyok utalva.

Először is tagadom azt, hogy ő Az elveszett alkotmány után - bármily okból - irányt változtatott vagy köpönyeget fordított volna és másoknak ajándékozta volna rokonérzését. Vérmérséklete meghiggadt, igaz, de hű maradt ahhoz a parasztsághoz, melyből lelkezett. Az, hogy a rendiség virágzásakor nagy költeményének, a Toldinak hősévé egy parasztfiút tett, szememben nem alkalmazkodás, hanem dac és helytállás. Nem tudom rossz néven venni tőle, hogy a Toldi második részében a hőst a nápolyi hadjáratba vezeti és «Lajos király bandériumait pingálgatta ragyogóra», egyszerűen abból az okból, mert Toldi a történelem tanusága szerint a XIV. században élt és nem ma. «A szegény jobbágy» nem kétségbeesett jajkiáltás-e az eltiprottak melléből s a «Fülemüle» nem közéleti bírálat-e a pártos, megvesztegethető bíróságról? Vagy olyannyira ügyes-e, pipiskedő-e A nagyidai cigányok, ez az apokaliptikus vallomás, mely még vérző, friss sebet hasít föl, ez a vakmerő leleplezés, mely mindenkit meghökkentett, ez a hisztérikus kacaj egy koporsó mellett, a legdrágább halott koporsója mellett? És behódolás-e a hatalomnak az, hogy mikor 1857-ben I. Ferenc József Budára jött s egyenesen fölszólították Aranyt, hogy írjon ódát az uralkodóhoz, ő A walesi bárdokkal felelt, aztán 1867-ben egyenesen visszautasította a neki fölajánlott Szent István rendet és «Csillaghulláskor» című versfüzérében kifigurázza a legmagasabb kitüntetést, de egy költeményében, melyet csak kéziratban őriznek, még alaposabban, scatologikusabban mondja meg a róla való igazi véleményét? A Bolond Istók-ban pedig - ahol tudtommal először fordul elő ez a kifejezés: proletár-sereg - a tanyai szegénység szürke-fehér kopárságáról, a halál lila-kék iszonyatáról, haldokló banyáról, megesett leányzóról, zokogó parasztról, gugyiról, kapadohányról, a nép orrfacsaró nyomoruságáról és piszkáról olyan megrázóan merész képet festett 1850-ben, hogy a XX. századi orosz realisták is megirigyelhetnék. Nem, ő nem adta be derekát. Kortesnek ugyan nem volt kortes, elvakult pártember sem, de mindig egy költő szabadságával és őszinteségével szólt.

Tagadom továbbá, hogy Az elveszett alkotmánynak, - amint a tanulmány föltételezi - «döbbenetes hatása lehetett volna, ha mögötte ember áll, aki felelősséget vállal érte, ember, aki az életét teszi fel erre a lapra, a kritikának erre a bátor és kemény fegyverére.» Bevallom, ezt nem tudom elképzelni. Szóval 1845-ben csak e költemény mellé kellett volna állnia annak a vékonydongájú, 28 éves fiatalembernek, aki még nem volt Arany, nem volt remekíró, nem volt tekintély s akkor talán minden másképpen alakul, a közélet megtisztul, a jobbágyság talán egykettőre fölszabadul, a forradalom is kitör, sokkal előbb, mint különben. Én hiszek a szavak csodatékony erejében. A költészet nem is egyéb: szóvarázs. «Kezdetben vala az Ige.» Minden szó egy szunnyadó, burkolt tett, a tett potentialis energiájá-val. De nem vélheti, nem is véli a tanulmány, hogy ez az aljegyző megváltoztathatja az ország sorsát, ha egyébként sem olvasott, könyvben se kapható pályamunkáját meglobogtatja. Ettől Aranyt nem a bátorsághiány tartotta vissza, hanem az ízlés és humorérzék. Tudta, hogy a szó sokat ér, de azokat a titkosan működő, semmiféle társadalomtudománnyal előre ki nem számítható rejtek-erőket se becsülte le, melyek a történelem vaskockáit pörgetik. Arany nem képzelhette, nem is képzelte, hogy megír egy verset, általa fölvilágosítja a tudatlanokat és másnap a legszerényebb kunyhóban is jólét dereng, az emberek egymás karjába esnek s a közgazdasági mérlegek az egész földgolyón egyszerre helyrebillennek. Ez a jóhiszemű, de öncsaló életszemlélet a legósdibb romanticizmus bélyegét viseli magán.

Tagadom azt is, hogy a bécsi körök elnézését élvezte. Résztvett a szabadságharcban, gyakran járt ott, «hol tenni nem, de halni volt esély», szerkesztette a néplapot a forradalmi kormány megbizásából, verseit kinyomtatta a forradalmi kormány az ő kérésére, akár Petőfiéit, követnek is föllépett, akár Petőfi, megbukott, akár Petőfi s 1849-ben állását, lakását vesztette, kis gabonája elégett, a szó szoros értelmében földönfutóvá lett. Ha katonai őrjáratok mentek végig a városon, azt rebesgették, hogy érte jönnek, őt fogják el. Ercsey írja egyik levelében:

«Több héten keresztül egész éjtszakákat átvirrasztva, felöltözötten és egy nagy bundát is készenlétben tartva, ő és neje, kis gyermekeik csendes nyugvása közben, várták az elfogatásra megjelenő katonaságot s e rémítő helyzetben testileg-lelkileg már-már végkép kimerültek.»

Mit is lehetne fölróni neki? Azt, hogy nem tartóztatták le, hogy az összeomlás után nem hordott bilincset, hogy nem ülte a császári börtönök szalmáját, bajosan. Jókait, a márciusi ifjat se csukták le. Sem a jutalom, sem a megtorlás nem áll egyenes arányban azzal, amit teszünk. Többnyire a körülmények összejátszása növeli meg ezt is, azt is, mértéktelenül. Büntetésért jelentkezni, vértanu-koszorúért tolakodni sehol a világon nem szokás. Ezt még a legdühöngőbb forradalmárok se cselekszik meg. Vagy egészebb ember lett volna Arany, ha összeméri az ő ludtollát az osztrák ármádia kardjaival és szuronyaival, jellemesebb férfi lett volna, ha botorul és céltalanul kihívja maga ellen a végzetet és nagyobb költő lett volna, ha szereplési viszketegből kierőszakolja, hogy tényleg bezárják, esetleg főbe is lőjjék s nem hagy hátra nekünk egyebet, mint Az elveszett alkotmányt?

Nagykőrösre a református egyházközség hívta meg tanárnak. Hogy állásától a kamarilla nem fosztotta meg, az nem volt különös kegy vele szemben. Ott mindenkit - kivétel nélkül - megerősítettek állásában, mindeninek - kivétel nélkül - elengedték a tanári vizsgát, aki valamelyes végzettséggel bírt. Arany Nagyszalontán már tanított, altanító volt, «korrektor». Különben is ebben a tankerületben egy Mikulás nevű tanfelügyelő müködött, aki inkább a magyarokhoz szitott.

Szakállát csakugyan leborotváltatta. Ez tény. Kedélyes levélben meséli el ezt Tompának:

«...Közlöm veled a világszerű eseményt, hogy épen az imént vágtam le Don Caesar de Bazan-féle spanyol szakállamat és csippentém rövidebbre bajuszomat, megelőzendő a parancsot, mely, amint hallom, már Kecskeméten várakozik expeditióra...» (Levél Tompa Mihályhoz Nagy-Kőrös, deczember 1, 1852.)

Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy a Bach-korszakban a szuronyokkal körülkerített magyarság ellenállása sokszor abból állott - másból nem állhatott, - hogy megtudván azokat a rendeleteket, melyekkel Bécs borsot akart törni a magyarok orra alá, előre végrehajtották, minekelőtte kézbesítették volna nekik, úgyhogy mikor a parancsok megérkeztek, e szomorú, agyafurt csiny által már tárgytalanok is lettek, senkinek se kellett engedelmeskednie. Általános szokás volt ez akkor. Híre futamodott például, hogy a nagykőrösi diákoknak ezután tilos magyaros pörgekalapot viselniök. Egy reggel általános derültség közepette valamennyien köcsögkalapban jelentek meg, melyet holmi madárijesztőről csentek vagy vedlett kürtőkalapban, melyben édesanyjuk a tojásokat tartogatta. Hasonlóan tették csuffá a rendeletet a nagykőrösi tanárok is. Az egész tanári kar egyszerre lekapartatta forradalmi szőrzetét, velük Arany is, aki dehogy is törleszkedett és lakájkodott. Egyébiránt én mindig szívesebben látom, ha egy lángész maga veszi le szakállát, mint ha a hóhér veszi le fejét azért, mert nem vette le szakállát. A lángész feje többet ér, mint a lángész szakálla.

Tagadom, hogy később a Deák-kormány kegyét, tényleges támogatását érezte, vagy élvezte volna és ezért elvi áldozatokat hozott volna. Békében hagyták ezt a csendes, tünődő tanárt, aki hasonlót akart, mint a kiegyezés hívei; «egy kis független nyugalmat» önmagának és fajtájának, s biztosítását a pusztuló nemzeti nyelvnek. Nem volt oka rugdalkozni ellenük. De a hatalmasoknak, a tömegnek nem hízelgett sem nyiltan, sem titokban. Kegydíjat, évjáradékot nem húzott. Egyetlen szót se vont vissza abból, amit írt. Csengery Antallal tényleg barátkozott. Ellenben akkor, amikor a kiegyezés kormánya egy írónak harmadfélezer forintot szánt segélyül, fölháborodottan utasította vissza az alamizsnát azzal, hogy nem lesz a nemzet koldusa s éppen Csengery Antalhoz intézi ezeket a sorokat:

«Az országgyülés «alamizsnát» dob, szegény vagy elszegényedett! íróknak, gondolom olyanoknak, kik azt a ministertől kérik vagy elfogadják... Nyer-é ezáltal az irodalom? nyer-é csak egy érdemes író is ösztönt munkára? kilátást a jövőre? versenyhevet a méltó jutalomért? Nem, a silányság, az erkölcsi és anyagi romlottság nyer uj ürügyet, uj cimet koldus fillérekhez... Nem «pro domo mea» beszélek: nagy kérdés, hogy a pártvilágban, az amolyant is elfogadnám-e? de bántott az irodalom e pellengérre állítása...» (Levél Csengery Antalhoz, Karlsbad, augusztus 2, 1870.)

Tagadom végül, hogy az ő görnyeteg szoboralakjában is föl lehet ismerni, mennyire összetörte a «némaságra kárhoztatott élet», mennyire «nem bírta az elhallgatás tragikumát», mennyire «ónsúllyal nehezedett rá a hazug illuziókba tört nemzeti élet» s bizonyára vidorabb, daliásabb marad akkor, ha a napi politika porondján is vitézkedik. Az én képzeletem szerényebb, földönjáróbb. Én ebben a szoboralakban egy szegény földmives-család gyermekét látom, Arany György és Megyeri Sára fiát, öreg szülők koravén gyermekét, a tizediket és utolsót, aki fahamuba rajzolta első betűit s magával hozta erre a világra fáradt mélaságát, riadozó idegességét, mely tétovává és habozóvá tette - ő a Hamlet fordítója - majd aggályossá és pontoskodóvá, aztán szenvedett is eleget, sanyarú sorban élt, elvesztette fiatal leányát, már színészkora óta «kebelében hordozta» a mellbajt, szeme vaksi lett a sok apró görög betütől, gyomorbaj, tüdőhurut, nehézlégzés kínozta, amihez később az erek elmeszesedéséből származó fülzúgás járult. Aki hatvanöt évig jár «a földi téreken», az politikai önvád nélkül is megtörik. Az élet is megbüntet benünket, mindnyájunkat, akár ártatlanok vagyunk, akár nem.

Most pedig megszakítom ezt. Nevetségesnek érzem, hogy Aranyt igazoljam, aki nem szorul igazolásra s céltalannak, sőt érdektelennek is, végre olyan költőről van szó, akit mindenkép elfogadnék azért, amit alkotott. Nem is Arany igazolása a célom. A célom egy kérdés elvi tisztázása. Ennélfogva szívesen elejtem a fönti érveket. A vita elvi továbbfűzése érdekében fölteszem, de meg nem engedem, hogy Arany alkalmazkodó, megalkuvó, a bécsi körök elnézését, a pesti kormány kegyeit «csöndesen és távolról élvező» volt, csak az ellen lázadozom még mindig, hogy «gyáva» volt, vagy hogy «nem volt gyáva», hogy «bátor» volt, vagy hogy «nem volt bátor». Ezt a megkülönböztetést méltatlannak, mélyen megalázónak tartom, nem őrá, hanem miránk, írókra nézve, akik ilyesmiről vitatkozunk, mert ez nem lelki és szellemi, nem művészi és irodalmi, nem is tudományos mérték, hanem politikai, mégpedig szigorúan pártpolitikai.

Mit jelent az, hogy «bátor» és mit jelent az, hogy «gyáva»? Nem túlontúl viszonylagos megállapítások-e ezek? A kommunista Moszkvában manapság az a bátor ember, aki a Vörös Térre kiállván ezt kiáltja: «éljen a fasizmus!», ellenben a fasiszta Rómában manapság az a bátor ember, aki a Palazzo Chigi felé torkaszakadtából így ordít: «éljen a kommunizmus!». Csakhogy ezt se Moszkvában, se Rómában nem ismerik el erről a két igazán bátor emberről. Mindkettőt egyformán «gyává»-nak tartják, mert ellenkezőt hírdetnek azzal, amit őt akarnak. Emlékezzünk vissza, hogy a szovjeturalom idején nálunk is «sötétben bujkáló, gyáva ellenforradalmároknak» jelezték azokat, akik életüket kockára téve a rendszer megbuktatásán fáradoztak s az ellenforradalom idején azonnal «gyáva patkányok» lettek a kommunisták, kik a börtönnel dacolva gerincesen megmaradtak elveik mellett. A pártelfogultság mindenkit bátornak tart, aki védőszárnyai alá bújik és gyávának, aki hősiesen egyedül áll. Hol itt az igazság? Egy író bátorságát vagy gyávaságát megítélni még kényesebb föladat. Az író, aki természetszerűleg népszerűségre is tör, a létező társadalmi renddel ujjat húzva is kegyhajhászója lehet a tömeg ellenzékiségének. Hol van hát a mérték? Az sem volna igazságos, hogy csak közösség célját előmozdító írókat nevezzük bátraknak, Gorkij-t, vagy Upton Sinclair-t, hogy csak balra lehessen valaki bátor, de jobbra már nem s megfosztjuk becsületüktől azokat, akik velük szemben az egyéniség jogát védelmezik, például Flaubert-t, aki dührohamot kapott, mikor ezt a szót hallotta: «haladás» s az emberi butaság szobrát egy fölvilágosult, emberszerető, közügyekért buzgólkodó patikus személyében mintázta meg, vagy Nietzsche-t, aki utált a csorda-embert, dicsőítette az erőt, az erőszakot s azt követelte, hogy a gyöngéket, élni-képteleneket öljék meg, ahelyett, hogy segítenék, vagy Max Schirner-t, az anarhistát, aki így ír az emberboldogító prófétákról: «Ti szeretitek az embert, ezért gyötritek az egyes embert, az önzőt: úgy szeretitek az embert, hogy összevissza marcangoljátok. Az ember semmire sincs «hivatva» és nincs «föladata», nincs «rendeltetése» éppoly kevéssé, mint egy növénynek vagy állatnak nincs hivatása.» Ezek az írók, akik egy világgal viaskodtak, talán mégsem egészen mamelukok.

Úgy gondolom, nem teszünk jó szolgálatot az irodalomnak, ha a költőt - az egyéni élet nemes és szeszélyes bolygóját - bármiféle érdek szolgájává nyomorítjuk, akár az emberiség szolgájává is. Ez a század szadista. Kéjes örömét leli abban, hogy ezen vagy azon a címen boldogítsa az embert, ha mindjárt bele is döglik ez, hogy megsemmisítse a boldogság egyetlen szigetét, az egyéni életet és mindenkit egy sötét, szellemi kaszárnyába zárjon. Ez a folyamat - jobb és balfelé egyaránt - tagadhatatlan. Sorvad az egyéni élet. Helyébe a tömegélet lép. Az egyén szabadságát, függetlenségét, öncélúságát - legnagyobb emberi kincsünket - mind hangosabban erkölcstelenségnek nevezik, ellenben a tömeg zsarnokságát szabadságnak, a tömeg erőszakosságát igazságtevésnek, a tömeg önzését erkölcsnek. Nekünk íróknak, kik azáltal lélekzünk, hogy azok vagyunk, amik vagyunk, hogy ösztönéletünket éljük a magunk területén, azon az írópapíron, mely előttünk van, nincs túlsok okunk tapsolni ennek a zsarnokságnak, mely egy általános védőkötelezettség jelszavával ezért vagy azért a célért rongynak jelenti az egyén függetlenségét s legkevésbé cselekszünk bölcsen, ha a költőt is besorozzuk ebbe a hadseregbe, sőt munkáinak értékét azon mérjük, vajjon hasznot hajtott-e a közösség önzésének.

Ez a haszon különben is vitás. Többnyire káprázat ez: a költő és tömeg közös káprázata. A hatás politikai értékét, melyet egy költő a korára gyakorol, erősen túlbecsülik. Szentül hiszem, hogy nemcsak Arany állásfoglalása nem lendített volna sokat a forradalom ügyén, de az 1848-49. forradalom pont úgy zajlott volna le akkor is, ha nincs Petőfi Sándor. Világjelenség, világszükség volt ez a forradalom. Végigszáguldott egész Európán. A történelmi menetrend szerint a szomszédos Bécsből érkezett ide, egy körutazási jeggyel. Hogy Petőfi a forradalom központjának képzelte magát, hogy szavaival vélte előidézni, hogy ő hitte is ezt, az helyes volt, megható volt, gyönyörű volt s javára is vált forradalmi verseinek, melyekben tündöklő meggyőződés világít. De bekövetkezett volna mindenképen, Petőfivel vagy Petőfi nélkül. A kakas nem azért kukorékol, hogy hajnal legyen, de azért kukorékol, mert hajnal van. Egy zászló lobog a szélben s azt álmodja, hogy ő támasztja a vihart, holott azért lobog, mert szél van és vihar van.

Nem állítom, hogy a költő a maga fínomabb ösztönével nem észlel olyan társadalmi jelenségeket, melyeket mások még nem vesznek észre, sőt azt sem állítom, hogy megállapításaiból olykor becses tanulságot is lehet levonni azoknak, akiknek ez érdekük vagy mesterségük. A «vátesz»-ek azonban közel se mondanak olyan csalhatatlan jóslatokat, mint ahogy ezt hiszik, különösen itt, minálunk. Seregestül sorakoztathatnék föl itt példákat, hogy a legjelesebb költők hangulatuk és szeszélyük szerint mi mindent «jósoltak meg» amiből ez beteljesedett, amaz pedig egyáltalán nem teljesedett be. Aki sok mindent jósol, annak megvan az az eshetősége, hogy jóslataiból valamicske valóra is válik, ha egyéb nem, olyanféle általánosság, hogy «a történelem fordulóponthoz ért», mert a történelem soha sincs készen, a történelem sohase halad egyenes irányban, a történelem mindig «fordulóponthoz ér». Ilyesmit tekinthetünk egy vérmérséklet érzelmi megnyilatkozásának, becsülhetjük is, amennyiben ez a megnyilatkozás művészi, élettel teljes, de szószerinti értelemben venni legalább is gyermeteg egyszerűségre vall. A társadalmi élet millió rostját, rejtélyes szövevényét, a hatóerők összefüggését még mindig nem sikerült kiismernünk. Nem látunk bele szerkezetébe. Képtelenek vagyunk kiszámítani, hogy egy tett milyen eredményt szül majd ebben vagy abban az esetben, ebben vagy abban a korban. Ennek a tettnek eredője millió és millió összetevőből áll, egy király, egy forradalmár becsvágyából éppúgy, mint a tömeg közönyéből vagy ellenállásából s még mindig kérdés, hogy ezek a mozzanatok hogy csattannak össze, milyen eredményt, milyen csapadékot adnak. Testünket, az emberi szervezetet századok óta boncoljuk, vizsgálgatjuk górcsövön, sokkal alaposabban ismerjük, mint a társadalmat, de azt az orvost, aki megjósolja nekünk, hogy három év mulva tüdőgyulladásunk lesz, vagy harminc év mulva rákban fogunk elpusztulni, mégse tartjuk ihletett jósnak, hanem kuruzslónak. A társadalmi jóslatok többnyire vágyálmok. Valaki ezt vagy azt óhajtja, tehát ezt vagy azt jósolja. Csak ennyi fontosságot tulajdoníthatunk nekik.

Aztán a költők, még azok is, akik igazán becsületes, javító szándéktól kapnak ihletet, éppoly álmodók, mint akik tündérekről képzelegnek. Számukra egy jobb társadalom szintén csak álom. Nehéz volna ilyen költőt arra bírni, hogy hagyja abba versét, mellyel romlott korát korbácsolja, azzal az indokolással, hogy közben ez a romlott kor tényleg megjavult. Nem menne bele ebbe az üzletbe. A valóságtól lelkesül át. Jutalma azonban nem a megvalósulás. Jutalma a kifejezés érzéki öröme. Egyéni, kéjelgő öröm ez. Akkor, amikor ír, élvezi a rosszat is, a rossz társadalmat s nem az a fontos számára, hogy ez megjavuljon, hanem az, hogy ő maga kitárulkozzék. Vajmi ritka az olyan nőhódító, aki tettlegesen, szószéken küzd a szerelem szabadságáért, a nemi fölvilágosultságért. Erre neki nincs szüksége. Bármely társadalomban megtalálja a maga prédáját, minden zár, előítélet és férj ellenére, sőt ezek talán méginkább füszerezik gyönyörét. Azt is tévedés hinni, hogy a közszabadság virágzása föltétlenül egyenes arányban áll az irodalom virágzásával. Kívánatos dolog a közszabadság, kétségtelen, de a költők szavai gyakran rejtekuton, nyomás alatt hatásosabban robbannak ki. Oroszországban ma minden szabad, ami baloldali forradalom, sőt kutyakötelesség, de azért az igazi forradalom mégis Gogol-ban lüktet, a Revizorban, melynél elszántabb bírálatot még ma sem mondtak a cári Oroszországról és Csehov-ban és Tolsztoj-ban, kik valamennyien a cári uralom alatt írtak, mint rabok. Azok, akik ma ott reklámverseket gyártanak, úgy elrekednek az ordításból, hogy szavukat sem érteni. Legnagyobbjaik sem érnek föl Gogol derékkötéséig, Csehov térdéig és Tolsztoj bokájáig.

Arany egyéniség volt. Költői hitvallása ez:

«...Szeretem a nemzeti költészetet; a népiesség köntösében még most; később pedig majd pusztán. Aestheticai utam az individualizálás elve, minek az ember csak a nevét tanulja meg az aestheticából, a többit maga csinálja. Én legalább azt hiszem. Az embernek magába kell szállani s onnan fejteni ki, amit tud...» (Levél Szilágyi Istvánhoz, Szalonta, szeptember 6, 1847.)

Bizonyos, hogy távol áll minden napi politikától. Nem óvatosságból, nem számításból, hanem természete szerint. Mennyire jellemző az a levél, melyet 1848-ban ír Petőfi Sándornak:

«...Mióta pesti utamból... megérkeztem, az óta honn vagyok és elmémet jártatom azon dolgon, mi módon lehetne kieszközölni, hogy a magyar haza kebelében a mérges fekélyek és pattanások, Jellasich et Compagnie, ráczok, horvátok, oláhok, tótok, vendek, szászok, svábok és több ilyen férgek, ha nem is zsíros szájú magyarokkal, legalább echt francia néppel cseréltessenek ki...» (Levél Petőfi Sándorhoz, Szalonta, szeptember 27, 1848.)

Akár Goethét hallanók, aki a francia háború alatt a csonttanért rajong. Vannak ilyen magas lelkek, akik nem azért «nem vallanak színt», mert nem mernek, hanem azért, mert nem tudnak, mert föntebb állnak, mint a többiek s az alkotók fölényével, a természet pártatlanságával tekintenek mindenre. Shakespeare, aki igazán nem nevezhető pipogya fráternek, - több rokonát kivégezték s ő mégse hódolt be az akkori politikának - írásaiban szintén sohase vall színt, nem áll alakjai mellé és nem tudnak kimutatni egyetlen sorát sem, melyben valamelyik alakját, a legrögzöttebb zsiványt is teljesen elítélné s megtagadná tőle a megértés rokonszenvét, nem tudnak kimutatni egyetlenegy sorát sorát sem, melyben legkedvesebb hősét is fönntartás nélkül magasztalná s ne látná emberi gyarlóságát. Arany ezek közé tartozott.

«...Nem volt vátesz» - írja róla Móricz. - «Sohase lépi át azt a határt, melyet az egyház, politika és a törvény engedélyez... Nem volt hős... Sajnálom és kesergek ennek a boldogtalan költőnek elhibázott sorsán... Ha a túlvilági törvényszék előtt egy jócselekedet megmenti a bűnöst a pokoltól, őt ez a két cselekedete (Az elveszett alkotmány és az Őszikék) megmenti nehéz nyolc kötetének súlya alól.»

Nem volt vátesz, csakugyan. Idegenkedett a szólamoktól. Nem adott tanácsokat az emberiség sürgős és végleges megmentésére. Az, hogy nem szegült ellene a törvénynek, lelki alkatából folyik. Ez tetszhet nekünk, vagy nem: el kell fogadnunk olyannak, mint amilyen. Bizonyos emberek, akik között akadnak jóhiszemüek is, akár a forradalmárok között, tartózkodóak, korlátozóak. A korlát nem mindig a korlátoltság jele. Sokszor a bölcsességé is. A korlát az a forma, mely nélkül a lényeg szétfolyik. Ezek az emberek hagyomány-őrzők. Nem próbálnak meg mindent, amit lehetne, nem játsszák ki az utolsó kártyát, nem esznek meg minden ételt, nem isznak meg minden italt s úgy kelnek föl az élet lakomájától, hogy maradjon utánuk valami. Ez az ő erkölcsük. Bizonyos dolgokhoz nem nyúlnak, nem mert tilalmasok, nem is azért, mert bűn hozzájuk nyúlni, hanem mert ezt így szebbnek, előkelőbbnek, talán gazdaságosabbnak tartják. Úgy érzik, hogy a mérték végtelen és a mértéktelenség véges. Pesszimisták ezek, az igazi pesszimisták és igazi tragikusok, a nemes hitetlenek, akik madártávlatból látják az élet örökké megismétlődő hiábavalóságát, mely egy az ókori Ninivében, a középkori Rómában s az újkori Nagykőrösön. Nem az fáj nekik elsősorban, hogy a megyei tisztújítás nem folyik szabályszerűen, hanem hogy minden mulik és kopik, hogy a megsemmisülés felé bukdácsoló ember évezredeken át alig változott valamit. Arany is így szemlélte az embert, «ezt a mozgó pecsenyét», az élet vastag rondaságát s - hitem szerint - Az elveszett alkotmány-t se holmi oktondi kis optimizmus sugallta, hanem ez a nagy pesszimizmus.

Hogy nem volt hős? De igenis hős volt. Kicsoda hős, ha ő nem? Degré Alajos a forradalom után bújdostában meglátogatta. Elámult, hogy Arany még mindig magyar szavakkal bibelődik, még mindig hiszi, hogy érdemes ezen a pusztulásnak szánt nyelven, ennek a pusztulásnak szánt, megtizedelt népnek írni. Hős volt, mert ennyire hitt. Hős volt, mert télen fázó körömmel rótta sorait egy hideg szobában, míg gyermekei a másik fűtött szobában «csevegtek.» Hős volt, mert míg körötte műkedvelők nyüzsögtek és - amint fölpanaszolja - a Lemouton Milikék elhalásszák előle Shakespearet s ő Nagy Ignáctól még egy rongy angol regényt se kap fordításra, nem vesztette kedvét. Hős volt, mert a nép nyelvét olyan magasra emelte, mint senki a világirodalomban, aztán hadat üzent a «hájszagú» póriasságnak, a vad, foghagymás rikkantásoknak, az «ázsiai megalomániának» s ő, a keleti vér, Bugac ellenébe Nyugatot szögezte. Hős volt és - ha úgy tetszik - «bátor» is volt, nagyon bátor, olyan bátor, amilyen csak egy író lehet, mert kegyetlen önmarcangolással vallott, annak mutatva magát, ami s csak lelke parancsára szólalt meg, sohase népszerűség-hajhászásból és élete egy szakán tíz évig egyetlen verset sem írt. Költő volt. Nem boldogtalan költő, hanem boldog költő. Ne várjuk meg, míg a túlvilági törvényszék megmenti őt a pokoltól, nehéz nyolc kötetének súlya alól Az elveszett alkotmány miatt. Nehéz nyolc kötetének nemes arany-súlyáért, a Buda haláláért, a Nagyidai cigányokért, a Bolond Istókért, léleklátó balladáiért, számtalan lírai remekéért, minden betűjéért, melyet valaha lerótt, mentse föl őt azonnal a földi törvényszék. Mi mentsük föl őt.