Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám · / · Regény és széppróza · / · Képzőművészet

Farkas Zoltán: Kiállítások

A Szépművészeti Múzeum grafikai kiállítása. A képzőművészetre irányuló érdeklődés kedvelte események között évek óta ünnepszámába mennek a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának pompás kiállításai. Gyűjteménye szinte kimeríthetetlen anyagából most a hatvankettediket rendezte és ez a mostani - ha e téren összehasonlításokról egyáltalában lehet szó - még e kiállítások között is kimagasló helyet foglal el. Német rajzokat mutat be a tizenötödik, tizenhatodik századból és a tizenhetedik első feléből is, tehát a német művészetnek ama fénykorából, melyet azóta sem tudott megközelíteni. Majdnem háromszáz, szebbnél-szebb lapot láthatunk és jóllehet parádés darab nincs is sok közöttük, mégis meglepő ez a gyűjtemény, melyben nem annyira az egyes egyéniségek megnyilvánulása a fontos, mint inkább a koré, mely az emberi kultúra átalakulásának egyik legérdekesebb ideje volt.

Manapság sokat szoktak beszélni az emberiség szellemtörténetéről, hosszabb viták folynak a szellemtörténeti módszer jogosságáról és jelentőségéről, miközben majdnem mindenki a gondolat kialakulásának szempontjából keres eligazodást az emberiség történetében és a gondolatábrázolás többé-kevésbé sikerült eredményeihez méri az új történeti módszer sikerét. De közben valahogy elsikkad az átalakulás egy másik oldala, az érzékek világa, amelyre az igazi szellemtörténész némi megvetéssel tekint csak le, pedig ez az ősibb és egyetemesebb. És ime ez a grafikai kiállítás is olyan, hogy erre az elhanyagolásra nagyon ráirányítja a figyelmet, mert e kor elsőben az érzékek változott jelentkezésének kora volt. Megható, hogy ébredeznek benne kezdetben szüzies megijedéssel és szégyenkezéssel a látás elnyomott gyönyörűségei, bár még jó sokáig magukon hordják egy elmulóban álló, hatalmas világfelfogás bilincseit. Virágok kezdenek nőni a réteken és kacéran kínálgatják alázatosságukat, az emberi élet mindjobban kibontakozó pompája kezd önmagának örülni, az emberi test már nem pusztulásra ítélt, rejtegetni, sanyargatni és szégyelni való holmi: rajtafeledkezik már a szem, hogy felfedezze meztelen, pogány szépségeit, de még megdöbben az elébetóduló szépség láttára és hirtelen ismét az alázat túlvilági fátylával takarja el tekintetét. Ám hiába minden, a tartózkodásnál az érzékek erősebbnek bizonyulnak, az áhitat tárgyává mindinkább a földi világ lesz, számtalan olyan dolgával is, mellyel foglalkozni még nemrégiben vétkes megfeledkezés, sőt aljas bujaság lett volna. Kezdetben csak tapogatódzva, öntudatlanul, majdnem teljesen a régi formák keretén belül, később nyűge alatt jelentkezik ez a nagy változás, de aztán hirtelen a régi forma csak külső takaróvá válik az új tartalmon, majd új formák is születnek és végül ezeket követi sántítva a gondolat, mely az érzékek változott hajlandóságaiból csak később születik.

Persze német földön vagyunk. A német polgári és udvari élet megkötött szögletességei, kispolgári kicsinyességei között, melyek darabosságát, esetlenségét a német renaissance teljesen sohasem tudta levetkőzni. De ha Holbein kivételével, aki ezen a kiállításon, sajnos, különben sem szerepel, a lélek akkora folyamatos szabadságához, mint az olasz - nem is jutott el ez a művészet, ha napfénye kevesebb, ha harmonizálása érdesebb, kicsinyesebb is, az ősi erőnek, mély megilletődésnek, bensőségnek csodálatos jeleit adja és mennyire több benne a töprengés, a tudattalanul önmagával vívódó küzdelem!

A kiállítást Hoffmann Edit rendezte páratlan szorgalommal és hozzáértéssel. A hetven oldalas tárgymutatónak bőséges jegyzetei legjobban bizonyítják azt a hatalmas munkát, melyet végeznie kellett, hogy az egyes lapok eredetét vagy művészetirodalmi történetét részben pontosan, részben hozzávetőlegesen megállapítsa.

Az Új Művészek Egyesületének kiállítása. Az UME kiállításán, a Tamás-galériában a legkiemelkedőbb alkotás Szőnyi Istvánnak «Dunarészlete» volt. Szőnyi férfias erőtől duzzadó művészetének kiváló megnyilatkozása ez a festmény, meghökkentő élességgel tárja fel a néző előtt azt az izzó világmegérzést, mellyel a művész felfokozott, mohó látásmódja izgalmasan méllyé varázsolja az eléje boruló természetet.

De volt ennek a kiállításnak, mely az UME-nél megszokott jó színvonalon állott, még egy külön érdekessége is: Vaszary János forrongó művészpályájának legújabb termékei. Ez a Proteusként folyton átváltozni látszó lélek nem ismer megállást, nyugalmat. Mintha azzal, amit megalkotott, máris türelmetlenül bánna, mintha gyanakvással nézne minden megpihenést, minden formaismétlést, mert ez szemében elöregedést jelent. Tovább és tovább rohanni a korral, túlsietni rajta, nem hinni semmiben, csak a temperamentum lobogó nyugtalanságában, örök lázadozásában, túlharsogni a legerősebb hangot is, túlragyogni a legragyogóbb színt, egyszerűbbnek lenni mindenkinél és mégis raffináltabbnak, de sohasem fínomkodni: ezek a mai Vaszary János törekvései, aminthogy mindig hasonlók voltak és ez adott és ad egységet külsőségekben annyira változatos pályafutásának.