Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám · / · Regény és széppróza
A regény azzal kezdődik, hogy egy Rudi nevű gazdag pesti fiú addig lubickol az inflációs bankóáradat minden habzsolást lehetővé tevő hullámaiban, amíg apja jónak látja kiküldeni Párisba tanulni és megkomolyodni. Ugyanez a Rudi a regény végén lehiggadt, megnyugodott, sőt megelégedett gyári munkás egy Páris környéki nagy gyárban s egyszerű, boldog házaséletet él egy Madeleine nevű munkásnővel. A téma: megmutatni az ilyen Rudinak a társadalmi lesüllyedését a kapitalista osztályból a proletár osztályba s erkölcsi felemelkedését a léha élvezet-hajszolásból a komoly, munkás, egyszerű életre. A feladat, melyet az író kitűzött, nyomról-nyomra megvilágítani Rudi világfelfogásának, az élettel szemben való állásfoglalásának fejlődését a kiindulóponttól az érkezés pontjáig.
Az ilyen koncepció az elé a nagy nehézség elé állítja az írót, hogy a témát, melynek előre megfontolt volta minduntalan ki akar bújni, vissza kell szorítani az előadás eszközeivel a kulisszák mögé, hogy az olvasó ne is vegye észre s a végén úgy fogadja magába, mintha az ő saját elgondolása volna. Pogány Bélának ez nagyjában sikerül, az eseményeket úgy tudja fűzni, a szereplő személyeket úgy forgatja, hogy a tendencia magától mint valami természetes dolog szuggerálódik az olvasóra. Azért mondom, hogy csak nagyjából, mert vannak Rudi, a főszereplő lelki fejlődésében fordulópontok, amelyeken az író kénytelen volt személyesen közbelépni vagy magyarázattal, vagy a történések vonalának többé-kevésbé tendenciózus vezetésével. Ilyenkor bizonyos gyanú támad bennünk, hogy valóban meg vagyunk-e győzve a történet hitelessége dolgában s Rudi átalakulása valóban belülről kifelé megy-e végbe, vagy az író nyúl bele kívülről, hogy a kitűzött cél irányába igazítsa. Nem jó, ha az olvasó előre tudja, de az se jó, ha az író elárulja, hogy már az elkezdés pillanatában előre tudta a történet végét. Ebben van az előre koncipiált témából fejlesztett regény majdnem leküzdhetetlen nehézsége: a téma mint tendencia bújik ki és veszélyezteti a történések hitelességét.
A háttér Páris és a Párisban élő magyarok élete és különböző típusai. Ezt Pogány Béla olyan pontos megfigyeléssel, a tények olyan részletekbe menő ismeretével és a nagyszámú érdekes alakok olyan eleven nyüzsgetésével teríti ki, hogy az ember arra gondol, ez volt neki a fődolog, a középpontba tett téma inkább csak ürügy ennek a háttérnek a feltárására. A talajukat vesztett emberek egész kis tömegét vonultatja fel, akiket balsors vetett ki Párisba, ahol nem tudják gyökerüket az idegen talajba beleereszteni. Az egyszerű munkásemberek még inkább, mint a középosztálybeliek. A munkás sorsa és helyzete mindig egyforma; amíg munkája van, Párisban is csak úgy él, mint Budapesten. Ha többen összeverődnek, akkor kis Magyarországokat alapítanak maguknak párisi kurtakocsmákban, kávéházakban, szegényes szállodákban. A szellemi foglalkozásuak még ennyire sem tudnak belekapcsolódni a francia életbe, tétova, értelmetlen életre kényszerülnek, amelynek anyagi alapja más magyarok megpumpolása, apró szélhámoskodás, esetleg gigolóskodás. A pesti kereskedő, aki már a háború előtt is Párisban élt, még csak tartja magát úgy ahogy, az ösztöndíjas diákban Párisban létének ideiglenessége tartja a lelket, még ha egy nagy szerelemért edénymosogató lett is egy vendéglőben, de a többiek, akik a kenyértelenség elől, romantikus reményekkel, a sajtóból magukba szítt Páris-kultusszal szívükben menekültek Párisba, megtartják a pesti kávéházi ember életformáit és csaknem ellenállás nélkül belesüppednek a nagyváros mocsarába. A franciák ellenszenve az idegenek ellen segít a saját gyöngeségüknek ebben a lecsúsztatásban. Még azok járnak jól, akik, mint Rudi, bele tudnak törődni a munkássorsba. Szomorú és sivár kép ez, az író nem is akarja enyhíteni, még a humor felhasználásával sem. A háború utáni magyar élet egy sajátságos, keserű ízű jelenségét tárja fel. Az emberben ilyen gondolatok támadnak: mindenütt vannak a nagyvárosokban magyarok, néhány különösen szerencséset vagy tehetségeset kivéve, mindenütt elnyomott állapotban, a züllésnek kitéve. A magyarság egyre nagyobb része kerül diaszporába, mióta a magyar föld nem tudja eltartani a fiait. Ha ez sokáig így tart, úgy elterjednek a földtekén a magyarok, mint egykor a zsidók s olyan helyzetben, mint a zsidók a középkorban.
Pogány Béla regényében majdnem csupa fiatalemberek szerepelnek, természetes tehát, hogy széles tere van benne az erotikának. Rudinak, amíg gazdag, főfoglalkozása nőket habzsolni. Amit erről olvasunk, abban sok a konvenció, de amint az elbeszélésbe belemelegszik az író, egyre több és mélyebb változatával találkozunk a szerelmi szenvedélynek. Rudiban, amint végre komolyodik és élete célja felé halad, egyre csillapul a szexualitás, utóbb már csak a magányból való menekülés, az otthon utáni vágy marad belőle. De vannak bolondjai is a szerelemnek: a diák, aki edénymosogatóvá lesz egy csinos francia nő kedvéért, ez még kedves, de már a kivénült kokottból lett szállodásné vak szexualitásának eszeveszett fellobogása a csinos magyar fiú iránt, a magyar fotográfus mániákus ragaszkodása aljas némber szerelméhez azon a határon jár, ahol az őrület kezdődik. Ezek a regény leginkább megrendítő részei, az emberben élő majom vicsorítja belőlük torz pofáját. Az író mérőónja, mellyel az életet vizsgálja, itt száll a legmélyebbre. Páris szerelmi életének lepkeraja röpköd e mélységek felett; ha felületesen, messziről nézed, tetszetősen, de ha akármelyik lepkéjét kezedbe veszed, akkor látod, hogy bizony csak csúf, a legjobb esetben szürke féreg.
Pogány Béla regénye írói tehetség, mesterségbeli becsületesség és életismeret műve; ha meg tudok feledkezni arról a diszkrét oktató árnyalatról, amely a hangjában néha zavarólag tűnik fel, akkor olvasása teljesen meggyőzött arról, amit már