Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám · / · Figyelő · / · Szellemtörténet

Szellemtörténet
Hozzászólások Babits Mihály tanulmányához [+]
II. Joó Tibor

A magyar nyelv abban a szerencsés helyzetben van, hogy a «Geschichte» két jelentése közt különbséget tud tenni a történet és történelem szavak használata által. Sajnos, ezzel a lehetőséggel nem mindég és nem mindnyájan élünk. A történet jelenti a tényleges eseményeket, a «lett dolgokat», a történelem pedig a róluk alkotott ismeretet, ábrázolást. Ha mármost ezt a különbséget a «Geistesgeschichte» fordítására is átvisszük, akkor a szellemtörténet alatt magának a szellemnek a történetét értjük. Miután pedig a szellem az a kozmikus mozzanat, mely az embert minden más teremtett lénytől megkülönbözteti, s mely alatt nem valami misztikus szubsztanciát gondoljunk, hanem egyszerűen azt az emberi sajátosságot, hogy tevékenységét öntudatosan valamely értékeszme irányítja, - a szellem az értékfunkciókkal azonos, - ezért az emberi történet mindég is szellemtörténet volt lényege szerint, mert a szellem fejlett, bontakozott, valósult benne, általa, folyamán. A szellemtörténelem mármost ennek az ismerete, ábrázolása. Voltaképen histórikus szempont, olyan attitüdje a histórikusnak, mely abból a belátásból fakad, hogy a történetben lényeges mozzanatként a szellem fejlését ismeri fel, ezért azt állítja a szemlélet és ábrázolás előterébe és minden más elemet erre vonatkoztat; az emberiség életének tartalmát abban látja, hogy a naturális-biológiai adottságok a szellem által alakíttatnak, ezért azokat a formákat igyekszik megragadni, azokat az értékszempontokat, eszméket, melyek szerint ez az alakítás történt, ezekből a szempontokból, értéktendenciákból vezeti le, velük magyarázza az alakulatokat, a «lett dolgokat». Emellett igyekszik megragadni és leírni azt a fejlődési folyamatot, melyen maga a szellem, tehát az emberiség vagy egy nép értékelő tudata, szellemi törekvése végigment, éspedig, miután felismerte, hogy a történet lényege éppen ez a szellemi fejlődés, e fejlődés változásait magából a szellemből, benső szükségérzeteiből érti meg, nem külső tényezők behatásából.

A szellemtörténelem tehát egy histórikus szempont és minden nemzet tudománya körében fellépett reakcióként a naturalista pozitivizmus szemléleti módjára, ám nem egyazon formában. Így az amerikai filozófus, Emerson a nagy emberek arcképeinek rajzolása közben bukkan a szellemre, mint magyarázó elvre. Az angol Walter Pater a renaissance és a hellén művészet ábrázolásában követ tiszta szellemtörténelmi gyakorlatot. Francia és orosz földön az irodalmi esszé lép erre az útra. Hazánkban is ezzel a jelenséggel találkozunk már a mai szellemtörténész iskola fellépését megelőzően. Babits Mihály irodalmi tanulmányai időben az első szellemtörténelmi alkotások sorába tartoznak, ha általános szellemi irányt értünk e szón. Éppen ezért neki különös előjoga van szót emelni a szellemtörténelem körüli mai vitákban.

De éppen ezekben a vitákban éppen nem erről a - hogy úgy mondjuk - ösztönös gyakorlatról van szó, hanem annak öntudatos, methódikus, diszciplinált egységes formájáról, azaz egy tudományos iskoláról. Amikor tehát a magyar szellemtörténészek azt hirdetik, hogy nem egyszerűen a német skémákat akarják alkalmazni, hogy a magyar szellemtörténelmet akarják megteremteni, akkor ezen azt kell érteni, hogy a magyar szellem történetét nem a német szellem principiumaival, értékszempontjaival, tendenciáival magyarázzák, hanem a sajátos magyar szellemből igyekeznek megérteni; de semmiesetre sem gondolhatunk arra, hogy általában más tudományos methódikai elvek vezetik kutatásaikat, mint a német tudósok tevékenységét. Ugyanis nem vezethetik mások, mert itt olyan egyetemes alapvető methodikai elvekről van szó, melyek minden történeti anyagra érvényesek, s aki szellemtörténelmet akar űzni, az vagy követi őket, vagy nem űz sem szellemtörténetet, sem tudományt. Ennek pedig egyszerüen az az oka, hogy a német tudomány volt az, amelyik a szellemtörténeti szemléletet öntudatosította, filozófiailag, ismeretelméletileg alátámasztotta és methódikáját kidolgozta. Ez sem véletlen. A német tudományban ugyanis a szellemtörténeti szemlélet szükségérzete sziszthematikusokban éledt fel, theológusok és filozófusok tértek művelésére, kiknek közvetlenül a szellemmel volt dolguk, s ők «szakmájuknak» megfelelően mindjárt theoretikus methódikai megfigyelés tárgyává tették gyakorlatukat és öntudatos elméletét kidolgozták. Ezért, aki a szellemtörténelemmel pontosan meg akar ismerkedni, ezektől a rendszerezőktől várhatja a felvilágosítást. Annyival is inkább, mert ugyanezek az első szakszerű szellemtörténészek, ezek a theológusok és filozófusok adták meg a diszciplina világnézeti hátterét, - természetesen itt szigorúan a tudományos világnézetre gondolunk, - illesztették be a történet új szemléleti módját, melyet szellemtörténelemnek nevezünk, általános filozófiai világképbe, éspedig az idealizmus világképébe s kapcsolták össze azokkal a hagyományokkal, melyeket a mult század elejének ugyancsak német tudománya teremtett meg. A szellemtörténelmi irány, mint egységes «iskola» az idealizmus filozófiájából sarjad ki és az újidealisták alakították ki.

Ezek előrebocsátásával, az itt előadottak alapján nyilván sikerül megnyugtatni azokat az aggodalmakat, melyeket Babits cikke vet fel. Ezek elseje a szubjektivizmust illeti. Maga az a tény, hogy a szellemtörténelem a német idealizmus gyümölcse, elvileg eleve útját vágja minden szubjektivizmusnak, mert ez a tény azt jelenti, hogy a szellemtörténelem ismeretelmélete a kriticizmus, tehát a legszigorúbb objektivitás iránya, s a históriai ismeretelmélet és logika megalapítója, Rickert, valóban azt a munkát folytatta a szellemi tudományok terén, melyet Kant a természettudományok körül teljesített; megállapította a történelmi megismerés kategóriáit, objektivitásának feltételeit. Való igaz, hogy a történelmi megismerés lényeges eszköze, szemben a természettudományok diszkurziv analizáló eljárásával, a szintetizáló intuíció; ez azonban nem valami misztikus gnózis, hanem az adatokból pontosan ellenőrizhető ismeret. A szellem csak tárgyiasult alakzataiban válik szemlélhetővé, az objektív szellemben, ezekben kell megpillantani őt magát. Tehát nem szubjektív hipotézis a szellemtörténelmi eljárás eredménye, hanem ténymegállapítás, a szellem formája, tendenciája tényének a megállapítása, mely tárgyi jeleket ad a külső világ síkján önmagáról. Az bizonyos, hogy a minden tudományos eljárás során fellehető hibák elkövetésének nagyobb az esélye ilyen finom methódus alkalmazásánál, mint akkor, midőn egyszerűen egy szöveg pontos megállapításáról vagy életrajzi adatok összeállításáról van szó. De ez csak azt jelenti, hogy ehhez a methódushoz nem elég a szorgalom, sőt az is jelenti, hogy ma már a histórikusnak filozófusnak is kell lenni, mert teljes ismeretelméleti és logikai öntudattal kell kezelnie szerszámait, s ismernie kell a szellemet a maga absztrakt, abszolút, tiszta, préhistórikus mivoltában is, összes funkcióival együtt, mert hiszen éppen ezeket a funkciókat kell megpillantania az események hátterében. Ilyen készültséggel - és rátermettséggel - alig több a szubjektivitás botlásának az esélye, mint bármely tudománynál.

Gyakori szemrehányás a szellemtörténelemmel szemben és ezzel illeti Babits is, hogy a kollektívumra fekteti a súlyt és az egyént elhanyagolja. Ez lehet jogosult egyes histórikusokkal szemben, de nem érheti az igazi szellemtörténelmet általában. Ennek az egyoldalúságnak is ellentmond már eredete, hiszen az idealizmus filozófiája volt az, mely az Én-t elmélete alapkövévé és a személyiséget ideológiája középpontjává tette. Lényegéhez tartozik az individualizmus. És a jól értelmezett szellemtörténelem a történetet mint az individuális szellemek tevékenységeinek hatásfonadékát látja valóban, a kollektív szellemet ilyen egyéni kölcsönhatások szintézisének és nagyon is közel áll hozzá a hőskultusz, számos művet lehetne hamarjában felsorolni, melyek egy-egy fejlődést, nagy történeti alakulatot egyetlen személyiség hatásához fűznek, sőt a szellemtörténet egyenesen azt vizsgálja, hogy az idea, melyről jól tudja, hogy mindég egyéni szellemben születik meg, milyen sorsra jut a társas világba lépve, azt hogyan alakítja, s annak hatására hogyan módosul ő maga. Ebből következik, hogy nem pusztán a sikerre jutott eszmék, törekvések történelmét adja, hogy a történetiség bélyegét nem az érvényesülésben látja. Sőt csakis ő, aki a szellem titkos rezdüléseit fürkészi, lelheti fel azokat a felszín alatt szövődő, sporádikus óhajtozásokat, melyek sokszor csak tünő reakciói az általános koreszmének, de gyakran egy következő korszak ideológiájának is előkészületei. A szellemtörténelem nem merül ki a korszellem vagy históriai tipusok megállapításában, hanem kutatja ezeknek a kollektívumoknak az előállását is, s eközben elkerülhetetlenül az individuumhoz jut. Az első szellemtörténelmi művek pedig egyenesen biográfiák voltak. Gondoljunk csak Dilthey munkálkodására.

De - feltéve, ha hű marad hagyományaihoz, melyek az idealizmus filozófiájához fűzik, - alaptalan relativitástól is féltenünk kell a szellemtörténelmet olyan értelemben, amint azt Babits teszi. Nagyon is szilárd értékelési alapokon áll, ugyancsak az idealista filozófiában gyökerezettsége folytán. Ez a filozófia a legszilárdabb tudományos világnézetet jelenti, amit az emberi gondolkodás megalkotott. Hiszen bázisa és egész horizontja maga a szellem, mely pedig közvetlen bizonyosság minden szellemi lény számára. Amikor a szkepszis az egész mindenséget nullifikálja, a szellem akkor is élő valóság marad. Természetesen a tiszta szellem, nem pedig tartalmi dogmák. A szellemtörténész iparkodik minden történeti individualitásnak, - mely épenúgy lehet egy korszak, mint egy vallás vagy egyetlen egyén, - megállapítani az immánens törekvését, értékelési módját, célképzetét, s azt valóban nem veti alá erkölcsi itélkezésnek, hanem önmagában csakugyan «megérti». «A szellemtörténet - írja Babits - csak a változó koreszméket látja a História tényei mögött.» Valóban, de a koreszmék futása mögött az állandó, örökegy szellemet. Mert egyfelől ezekben a változó alakzatokban feltétlenül meg fog pillantani valami változatlan lényeget, mely a história relatív esetlegességein túl utal, mely azonban már nem a történet anyagából, hanem közvetlen dialektikai elemzésekből ismerhető meg, melyet a tiszta szellemen végzünk, de ez a változatlan lényeg mégis arra a filozófiai belátásra eszmélteti. Windelband ezt úgy fejezte ki, hogy a história eszméltetési alkalom az értéktan számára. Másfelől már eleve azoknak a szellemi funkcióknak az ismeretével közeledik a történeti anyaghoz, melyek abban tünetkeznek, mert hiszen másként nem tudná mivel magyarázni azokat a jelenségeket. A szellemtörténész tehát valóban látván látja a történeti valóságban felmerülő célok, törekvések, értékelések relativitását, de látja e változékony, elfutó formák mögött a szellem változatlan funkcióit is, melyek e formákat váltják a tárgyi világ síkján. E relatív formák mind tartalmaznak valamit az abszolutumból, mert az törekszik bennük érvényesülésre a naturális világgal szemben. Mint a birkózó, próbálkozik a különféle fogásokkal a szellem, az anyaggal vívott harcában, de mind az ő fogásai azok. Ez a belátás óvja meg a szellemtörténészt a világnézeti relativitás cinizmusától. És amikor korszerűnek mondja magát, akkor, ha a nagy szellemtörténésznek, Troeltschnek a vallomását fogadjuk el, nem a relativizmusra gondol, hanem éppen ellenkezően arra a törekvésre korunkban, hogy a mult historizmusa és materializmusa után valami állandót és ideálisat ismerjen fel a látható valóság zűrzavarában. Ezt az állandót és ideálisat éppen a szellemben ismerte fel és nem tarthatunk írástudói árulástól olyan tudomány részéről, mely a «lett dolgok» vérrel és tűzzel tovahömpölygő áradatában ezt az égi lehelletet látja legerősebbnek, leglényegesebbnek, s minden tévelygések és elhanyatló erőfeszítések változó formáiban ezt az örökegyet fürkészi.

[+] L. a Nyugat október 1-én és dec. 16-án megjelent számait.