Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám · / · Török Sophie:
A kertben voltam, hol pihensz már madárkám!
fülledő fekete lombok takarnak
s egy mimóza-ág, mit elnémult szivedre tettem.
Korai hó fehér foltjai máladoznak az ájult
földön, s nehéz illattal bomlik az avar.
De süt a nap, s hideg fényében
egy macska jár óvatosan, puha talpakkal
kerülgeti a ritkás havat s gömbölyödve
megül egy naptól fényes kövön.
Ellenséged volt, amig éltél - most már
békén szunnyadtok testvér-közel.
Kis bolondom! elszökött rabmadárkám! halálod
óráján még tenyerembe csaptad éles
csőrödet lázadó haraggal, engesztelhetetlen!
Most itt guggolok sirodnál, fölös szeretetemmel,
s mintha még élnél: ajkam halk füttyszóval
hivogat. Gyönge csontjaidról a süket enyészet
bontogatja már gyönyörü tollruhád - s én
fölédhajolok szeliden, mint féltett bölcső fölé
s pár halk trillát fütyülök néked, mint mikor
éltél! s az ismerős dallamra szomoru madárkám
néha mégis felémforditottad fejed
s egy percre rámfüggesztetted
bánattól sötét szemeidet...