Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Tollat, mivel még senkise írt, hozzatok!
Verseim másolja ő és szebb holnapot
rajzol jövendő életembe. Ez itt szemelvény,
kimetszett költemények és a mult rajza
megettük, mint halavány árnyak kisérete -
S a másoló, ki verset válogat és másol
életemből, legyen ma legboldogabb halandó!
Ráncát ne vesse a papir s a vers redőit
simitsa el a másoló tekintet. Első versek!
Mikéntha születésem olvasnám ujra a betüben
s félnék, hogy halott vagyok még vagy csak
félig születtem és meghalhatok. Vagy e lágyan
sikamló kéz és finom ujjak ébresztenek föl
álmaimból, hogy tőlük ittas azóta is a lelkem?
Mint harmatot a hajnal rajzolja kora reggel,
olyanok ezek a gyöngy-betük. Se csiny, se forma,
de a lélegzetük oly kapkodó ma, oly érthetetlen
ijedelmes; megijednél tőlük, ha nem értenéd hevük.
Verses vallomások, halvány próza, sok helyütt halk
dongás, homályos észlelések. Ó honnan ezek a hovák
és miértek és miért szép az, ami bennük homály?
S miközben a szelid másoló háttal előbbre dül,
hogy látni kerek profilját oldalt és a rezgő
kebleket, sötét lepellel temet az este be és
szinek halnak csöppnyi fájdalommal. Mig a kép
elmosódik és lassan végtelenbe vesz, mi marad
a keretben? - A toll és tinta kiömlő vére
csak s a betük ónszine, ijesztő szép halotti
csendben ül ott a másoló s előtte ihletettje, én.
Betük pallosai, ha őriztek engem, őrizzétek meg
e drága másoló vonásait, a mulandó percet
és ihletem, mely szelid rajongását övezte.