Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Most itten legelsősorban arról kellene beszélnem, hogy mily jó itthon lennem a Nyugat körében, aztán arról, hogy mily szeretettel fogadtak engem mindazok, akik körülállották a Nyugat bölcsőjét, s azok is, akik később szegődtek a növekvő Nyugat köré. Aztán beszélnem kellene a Nyugat mostani szerkesztőinek atyai ösztönzéseiről, aztán a velem egykorú, egysorsú pályatársaim szeretetéről, s közöttük elsősorban arról, aki önzetlen szellemi barátsággal nemcsak kezét nyujtotta felém, hanem először igyekezett másokat is felhívni munkám megbecsülésére.
Sok mindenről kellene tehát itten most beszélnem, de időm rövid, s szívem igen nyugtalan, mert valaki nagyon hiányzik itten közülünk. Ezt a hiányt előttem is sokan említették már, bizonyára azok is érzik, akik nem beszéltek róla. Igaz, aki ennyire hiányozni tud, az jól van rejtve, azé a legszebb, a legjobb s elevenebb élet. Mégis nagyon fáj nekem
Pedig éppen akkor bolyongtam legdühösebben, legfáradtabban, eszeveszetten egy Krisztusregény tervei közt. Mert a legmagasabb fájdalmat választottam ki írásom céljául, hogy soha el ne tévedhessek önönhullámaimban, viharaimban, tajtékjaimban! De minél jobban törekedtem feléje, annál inkább éreztem, hogy az a fárosz, az a Krisztus, nem parton áll, nem partot jelent, nem földet, nem dicsőséget, se könyvet, se művet, még csak pihenést sem, csupán az örök bolyongáshoz világít! S minél inkább megyek feléje, csak önöntehetetlenségem iszonyataiba jutok beljebb, egyre beljebb.
- S éppen most kell Osvátnak betegen feküdnie!, - nyögtem magamban - ó, ha legalább egy kis meghallgatást, tanácsot, tisztulást kaphatnék tőle, mit nem adnék, tennék ezért!
Sokszor és sokáig ólálkodtam háza körül, de betegsége tiltó démonnak látszott előttem, amely rejtélyesen őrzi őt, tervektől szennyes, higgadatlan ifjúságom elől. Köddel jönni a beteghez! Tisztátalan, füstös tűzzel a higgadásra vágyó sebekhez! Az ifjúság ordítozásával verjem fel ágya csöndjét? Könyvek szent zűrzavarától borított szobáját én dúljam fel esetlen mozdulatokkal. Resteltem menni, de nemsokára elborultak gondolataim felőle. Úgy láttam mindig, mintha betegágya lassan elindulna vele, s a multjába vinné őt előlem, oda, ahol én még nem voltam, oda, ahol én már nem lehetek vele együtt sohasem. S onnét, Isten tudja, lesz-e visszatérés?!... Fogom-e őt még látni valaha?
Keservesen megrettentem, majd felhördültem magamban: akárhogy is el kell mennem hozzá! Restelkedő, töprengő ólálkodásom egy virágos-bódé elé vitt, ahol egyszerre pufók rózsák kiáltottak rám pirosan. Megálltam. S ők azt susogták: Bujj csak mögénk! Rejtsd csak gömbölyűségünk mögé szögletes mozdulataidat, rejtsd pirosságunk mögé szellemed sápadt gerjedelmeit, rejtsd illatunk mögé rossz-szagú ifjú nagyravágyásodat! Így bemehetsz, így illik a szertelen fiatalnak meglátogatnia a tiszteletreméltó beteg öreget!
Gondolatban már a rózsák tövíseit is kiszedtem, nehogy majd megsértsék a tiszteletreméltó öreg kezét, de legnagyobb tövísük, mint kiderült, az volt, hogy nem volt elég pénzem, még annyi sem, hogy legalább három szálat vehettem volna. Ennél kevesebb pedig tisztára mezítlenség!
Volt azonban feleségemtől egy kis medáliám, egy aranyfeszület. Egész különös Krisztus volt ezen. Afrikai zsidó orcával nézett, s nem az égre, hanem a föld felé, ahol tanítványainak orcái látszottak, ők is mind afrikai zsidó orcával, forró, mély afrikai álomba merülve. Mint akik álmodják ezt a rémséget: mesterök halálát. De legszokatlanabb volt a felírás. Zsidó betűk ültek a tetején: nem álmodtak ti! Még ezt is megteszem, hogy ti is a nehezebbet válasszátok, s ne a könnyebbet, a világ mindensége helyett a maroknyit, s minden dicsősége helyett minden szégyent!
Igen öreg zsidó régiség volt ez, nékem oly különös és titokzatos, hogy legnagyobb nyomorúságom idején sem adtam el, de aranyvolta miatt mindig szégyeltem s ezért nem mutattam meg soha senkinek. S most? Odaadjam a rózsák helyett. Ezt az igen kedves holmit? Rejtélyes, egyetlen zsidó Krisztusomat? Holnap is van még egy nap, - gondoltam, - ó igen, de hátha holnap már magamat máskép találom s Osvátot, ki tudja, egyáltalán megtalálom-e még?
Mégis előszedtem tehát a kis medáliát, keservesen megcsókoltam, aztán hebegve s nehézkesen felkínáltam az árusnak nehány rózsáért, s kértem, hogy őrizze, mert másnap biztos visszaváltom. A kufár azonban azt követelte, hogy már estelig váltsam ki, mert pénzre van szüksége az üzletéhez és nem feszületre. A rózsák már kezemben voltak s Osvát már annyira eszemben, hogy ezt is megigértem, pedig igazán nem tudtam, hogy fogom beteljesíteni.
- Ó, Osvát, Osvát, - mondogattam kezemben rózsáimmal, - mily nehezek a dolgok, mily szövevényesek, s ha most még be sem mehetek hozzád, rózsával sem, terveimmel sem, mi lesz velem...!?
Gellért Oszkár nyitott ajtót. Ő már biztos elfeledte ezt, én sohasem. Magasra tartottam a rózsát, s arcom annyira mohó volt, a beszédvágytól oly gerjedtem pislogtam, hogy Gellért jónak látott figyelmeztetni: ne zavarjam soká Osvátot, mert erősen szenved. Nem akartam hallgatni rá, süketen és esetlenül, gyorsan igyekeztem Osvát szobája felé, s csak akkor torpantam meg, midőn már-már lenyomtam az ajtókilincset. Ijedten, gyöngéden s nesztelenül nyitottam be hozzá. Lehunyt szemmel feküdt ágyán Osvát, mozdulatlanul, mint aki nem is látja, hogy belépett valaki. Ahogy ránéztem arcára, hirtelen megéreztem: ez nem él soká! Ez el van szánva már a halálra!
Ez a gondolat végigzuhant bennem s megakadt szívemben s én hirtelen orcám elé emeltem a rózsákat, hogy palástoljam megindultságomat, s fenyegető sírásomat. Ez utóbbitól féltem legjobban, ez valami egész irtózatosnak látszott rohanó képzeletemben, egész kiszámíthatatlannak, egy sírvafakadó itten most, ő előtte! Nem mozdultam tehát, csak tartottam orcám előtt a véres-piros rózsákat, Gellért ott volt, ő talán elfeledte, de én sohasem.
Így állottam s nyeltem kétségbeesetten, zihálva szívtam vissza-vissza könnyeimet, de már az izgalomtól remegni kezdett kezemben a kis rózsacsokor, s ami legfélelmetesebb volt: ugyanakkor éreztem, hogy a nagy csöndben Osvát biztosan néz reám s remegő rózsáimon keresztül látja, tudja, hogy én az ő halálos elszántságát sirató könnyeimmel viaskodom. De csak nem tudtam mozdulni s ő csak nem szólt. Meg akarta várni, amig rózsáim mögött legyőzöm magamban az ő halálát. Iszonyú mély lélekzettel végre győztem s ráfujtam minden belső viharomat a rózsákra, mire azok hullatni kezdték vastagon piros szirmaikat. Ekkor végre megszólalt: rekedtes, sűrű hangon köszönte meg a rózsáimat, s valami kemény, fekete mosollyal tessékelt maga mellé a székre s miközben és leültem, s ő Gellértnek adta át rózsáimat, hogy tegye vízbe, az én átkozott agyamon, mely mindig mindenben jelképeket lát és azokban jóslatokat közeli vagy messzi dolgokról, mindjárt átszáguldott a gondolat: hogy találkozásunk hasonlatos rózsáimhoz: drágán vettem, s máris el kell hullania.
Majd Osvát így szólt:
- S hol vannak a tövisek?
Kéziratra gondolt s máris nyujtotta kezét utánok.
Én ügyefogyottan, kifordított üres tenyeremet mutattam, s gondoltam: most még egy-két szó csak, s távoznom kell ! Igen ám, de ha könnyeimet le is győztem, Krisztusterveimről hallgatni, Krisztusterveimet legyőzni, ehhez gyönge voltam. S így kezdtem:
- A tüske bennem van. Egy Krisztus-regény.
Ő megint keményen s feketén mosolygott s bólintott:
- Igen-igen nagy tüske. Az egész világ húsa szenved belé. Maga se féljen hát tőle. Minden zsidóban benne van, de igen nehéz ott virágra fakasztani, mert igen mélyen van és sokszor vérrel öntözték. Kihúzni azonban még nehezebb, s regényt írni róla épenséggel a legnehezebb. Ez maga az eleven ellentmondás.
Én mégis beszélni kezdtem. Restelkedve halálraszántsága előtt, hevesen és kúszán, keservesen és egymásba zsúfolódó, botló szavakkal beszéltem. Ő kemény, fekete figyelemmel hallgatott s végül így szólt:
- A Krisztus-regény, fiam, a bűn kérdése. Mi a bűn az egyesek ellen, a nép ellen, a világ ellen s önmagunk ellen. Aki ezt meg akarja írni, annak mindezt a bűnt magára kell vállalnia. S ha hozzáfog, azzal már magára is vállalta! Ezt sohase feledje!
Többet nem szólt. Hosszan rámnézett. Aztán megint lehunyta szemét s mikor újra kinyitotta, önkéntelenül felálltam, halkan köszöntem s indultam. E pillanatban nem akartam hinni, hogy ne lássam többé. Ő meg se mozdult. S én attól, amit mondott, még nagyobb teherrel léptem ki ajtaján, mint amilyennel benyitottam hozzá.
E tehertől nyügözve aztán nem tudtam oly fürge lenni, mint ahogy kellett volna. Már későre járt az este, s még mindég nem tudtam előkaparni különös Krisztusom váltságdíját. Csak másnap déltájt lihegtem oda a virágos bódéhoz, későn volt. Valaki, aki virágot akart venni, megvette kis medáliámat, s én hiába kerestem, kergettem kétségbeesetten, soha többé nem tudtam rátalálni...
Osvát koporsójára azonban nemsokára mégis ugyanoly piros rózsákat dobtam s ő megint nézett rám mögülük, súlyosbítva a koporsó kemény fekete fájától.
S ahogy látogatásomkor megvárta, hogy legyőzzem fájdalmamat halála miatt rózsáim mögött, úgy várja most, rózsáim alatt, hogy legyőzzem mind a fájdalmakat, a tisztát ép úgy, mint a szennyeset, a hiut ép úgy, mint a zárkózottat, s meghalhassak végre a Krisztus-regényben...
A 25 éves Nyugat jubileumi nagygyűlésén elmondta:
Pap Károly