Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Tulajdonkép szerénytelenség az embernek magáról beszélni, mikor valaminek ünneplésére készül, dehát mentségem, hogy jelentéktelenségek is értéket nyernek azzal, ha jellemzőek.
Elmondom itten pár szóval azokat a körülményeket, amelyek révén a Nyugat írói sorába jutottam. Mondhatom, nemcsak jellemzőek, de elég fantasztikusak is és mulatságosak is.
Fönn a budai Várban laktam egy barátommal, Duma Sándorral, a festővel. Egy aránylag elég elegáns hónapos szobánk volt és én ebből az elegáns szobából kőműves-napszámos munkára jártam ki hajnaltól estig. Mikor esténként megmosdottam, hát a mosdóvizemből sűrű malter vált, attól a portól, amit az építkezéstől magamon hoztam. Dehát azért olyan ügyesen csináltam a dolgot, hogy maguk a házigazdáim sem sejtették, hogy én a keményített galléros polgári társadalom álcája alatt téglát schlichtolok egy épülő naphegyi villa számára.
Nahát egy vasárnap délután együtt ülünk ifjú barátok a szobámban és haditanácsot tartunk, hogy: mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? Közöttünk volt egy nagyon vékonydongájú, Kurtay Ernő nevű rajztanárjelölt. Ez volt a mecénásunk, mert neki a szülei Pesten laktak. Aznap is Kurtay hozott nekünk vasárnapi menűnek töltött káposztát hazulról, papírzacskóban.
Hát ez előtt a rajztanárjelölt előtt aznap délután árultam el életem különös és röstellett titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem és már kész is van egy elbeszélésem. Vajjon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?
Nos: halljuk az elbeszélést. Felolvastam a barátaimnak.
Nagyszerűnek találtuk az írást. De mindannyian megegyeztünk abban, hogy olyan magyar újság és folyóirat nincsen, amelyik az én írásomat lenyelné. Hát mit tegyünk?
Ekkor valamelyikünk fölfedezte, hogy a házigazdáinknál látott egy csomó új folyóiratot, valami Nyugat nevűt. Ez a Nyugat olyan vakmerő és szókimondó hangon ír, mint amilyennel én kísérletezem.
Ez rendben lett volna. Dehát én erősen irtóztam attól, hogy saját nevemben és személyemben kopogtassak az irodalom kapuján. Hogy miért irtóztam: azt máig sem értem. Szégyellettem talán, hogy becsületes kőművesnapszámosból íróvá züllök? Vagy a Vár és az Úri-utca arisztokratikus szelleme értelmében derogált volna lókupec és bányász őseimnek, hogy egy modern folyóirat munkatársának ajánlkozzam? Nem tudom, mondom.
Elég az hozzá, hogy nevemből egy külföldies álnevet csináltunk: T. Josi Jenő, és rajztanár barátom vállalkozott rá, hogy kéziratomat elviszi a Nyugathoz.
Másnap tényleg elvitte.
Osvát Ernő, az Isten nyugtassa, még egy hónap mulva is Kurtay Ernő barátomnak tartott engemet. Azaz Osvát azt hitte, hogy Kurtay Ernő az, aki álszégyenből rám hivatkozik, holott őmaga ír és én nem is létezem.
Viszont én a Kurtay tudósításai után a Nyugatot a klérus egyik exponensének tartottam, mivel Kurtay úgy írta le Osvátot, hogy egy papnak néz ki. És biztos voltam, hogy a Nyugattól ki fognak dobni kéziratostól, mert az elbeszélésem pont egy papnak a világiasabb kilengéseit tárgyazta.
Egyéb történt. Három hónap mulva, 1910 február 16-án megjelentem a Nyugatban.
De a továbbiak már más történet.
Ennek a kis esetnek most már mind a három szereplője porlad. Nem köszönthetem csak drága emléküket!
De köszöntöm a 25 éves és ifjúságából nem tágító Nyugatot, hálával és örömmel!
A 25 éves Nyugat jubileumi nagygyűlésén elmondta:
Tersánszky J. Jenő