Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Hölgyeim és Uraim,
25 év nagy idő egy ember életében is - egy folyóiratéban még annál sokkal nagyobb. A folyóirat nem időtlen, mint az alkotás: a folyóirat a kor szüleménye; születik és hal és egymást váltja, mint a nemzedékek. Mondják, az egyes ember a pillanat habja; az egyén efemér, csak a közösség állandó. Az irodalom, mint annyi mindenben, ebben is külön úton jár az élettől: itt az egyén olykor halhatatlan; a költő él és hat, mikor a közösség, amelyből kiszakadt, rég eltűnt már, minden folyóirataival, szerveivel és társaságaival egyetemben. A folyóirat a generációk orgánuma és fegyvere, s ritkán éli túl a generáció természetes virágkorát vagy hős-éveit: azt az időt, amíg a generációnak erre a fegyverre szüksége van, - ritkán legalább igazi eleven erőben és hatóképességben. A
Öregebbekkel nincs ok már harcolnunk; fiatalok ellen nem csinálunk frontot - s a
Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen mulik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, «gyönyörűket írni»: az is több volt mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.
Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék: noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg. Egyben egyek voltunk: lázadók és forradalmárok még akkor is, és akkor leginkább, mikor leghívebben fogóztunk a régi magyar hagyományok gyökereibe - mert a magyar kultúra mindig lázadó volt és mindig exogam, s rögtön mocsárba fúlt és gyengeségbe, mihelyt nem tudtunk túlnézni magunkon s jelenünkön. Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt, s mikor a Mult ellen harcoltunk mi, a Mult velünk harcolt!
Azóta sok minden megváltozott, s mit kérdezhetnénk lényegesebbet e 25 éves fordulón magunktól, micsoda vizsgálat nyugtathatná meg méltóbban negyedszázados lelkiismeretünket, mint ez az egyetlen s mindig kényes kérdés: megvan-e még az a nagy jogunk, amit a harc adott hajdan e magyar glóbuson, egy világgal való szembenállás? vagy micsoda más jogot szereztünk helyette? vagy elértük-e már azt az utópikus stádiumot, amikor nem kell más jog e honban az írónak hogy éljen és legyen, mint éppen az az egy: «gyönyörűket írni»? vagy hogy egyáltalán lehet-e «gyönyörűket írni» éppen anélkül a «világnézeti kavargás» nélkül, amely valahogy az egész világ lelkével összeköt bennünket s még leghidegebb művészkedésünket is valami cselekvésnek vagy tiltakozásnak érezteti velünk? gyógyíthatatlanul cselekvő emberségünk ritkán tud alkotni e nélkül az érzés nélkül.
Utópia messze még minálunk, s talán másutt is, s talán nem is jön el sehol soha, s talán nem is volna jó, hogy eljöjjön ez a paradicsom: a céltalan alkotásokba merülés unalmas Froebel-kertje.
Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? hol van ami elválaszt s szembeállít? hol az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer? A
Ez a közelség egy kicsit veszélyes is, mert az élet soha barbárabb és erőszakosabb nem volt, és soha több hajlamot nem mutatott mint ma hogy a kultúrát letaszítsa a presztizses magasságról melyen mindig egy kicsit bíró és vezető is volt, és prostituálja a saját harcos céljainak szolgálatára. A
A kultúra is - a híres európai kultúra - más mint volt. Mi öregebbek kiváltképen érezzük ezt. Mi még a végéhez érkeztünk egy hatalmas tündöklésnek; annak a végsőt izzó nagy századnak ami a tizenkilencedik volt: szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrüdő homályt. Különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van mint a kivilágított temetőben. Tornyunk nem véd többé - a büszke szép elefántcsont-torony - s nem tudtuk azt megvédeni mi sem. Ablakait bezúzta a vihar: minden szél hajunkba kap, s csupaszra cibálja mellünket. Hol van a tükör, mely fároszunk lángját küzködő hajónkra vesse? De mily lángot is gyujthassunk amit el nem oltana ez a szél? Néha kedvünk támad prédára hagyni lángunkat s hajóinkat! - jőjj szél! jőjj jövendő! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki aminek ki kell aludnia! De érezzük hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az amit kioltandónak vélünk? Minden amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. Talán minden a véletlentől függ; de ki tagadja hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból az Apokalipszist, amig csak a véletlentől függ, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata?
Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kísért, s nincs is szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer túl a virágzáson. Az európai aranykor úgy látszik lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantinikusan, s mintegy automata módjára; de kit érdekel a régi lánggal többé? Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának a lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csiráznak már, hogy majd valaha, a halál után, kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet majd ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? Véletlen-e hogy ép ezekben a zilált és romboló években a
Reakció ez? Nem - vagy csak mivelünk szemben reakció; s az irodalmi fogaskerék törvényének hódol, mely ugyanaz ami a divaté: visszatér a régihez, de megveti a tavalyit. Hisz ezt tettük mi is mikor Szabolcska Mihálytól inkább Vörösmarty Mihályhoz mentünk vissza! S ezek a fiatalok, akik szinte szándékosan zárkóznak el minden hatás elől mely a mi műveinkből árad, s akiknek több közük van Petőfihez mint Adyhoz: mégis igaz gyermekeink s örökösei a
[+]