Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám

Babits Mihály: A Nyugat régen és most
(Felolvasás a Nyugat huszonötéves évfordulójának emlékünnepén) [+]

Hölgyeim és Uraim,

25 év nagy idő egy ember életében is - egy folyóiratéban még annál sokkal nagyobb. A folyóirat nem időtlen, mint az alkotás: a folyóirat a kor szüleménye; születik és hal és egymást váltja, mint a nemzedékek. Mondják, az egyes ember a pillanat habja; az egyén efemér, csak a közösség állandó. Az irodalom, mint annyi mindenben, ebben is külön úton jár az élettől: itt az egyén olykor halhatatlan; a költő él és hat, mikor a közösség, amelyből kiszakadt, rég eltűnt már, minden folyóirataival, szerveivel és társaságaival egyetemben. A folyóirat a generációk orgánuma és fegyvere, s ritkán éli túl a generáció természetes virágkorát vagy hős-éveit: azt az időt, amíg a generációnak erre a fegyverre szüksége van, - ritkán legalább igazi eleven erőben és hatóképességben. A Nyugat is egy nemzedék orgánumaként indult, s ez a nemzedék már megharcolta harcát és a harc győztes volt. Ime, a Nyugat mégis tovább él és harcol. Él, és nem a beérkezettség akadémikus nyugalmában él - harcol, noha azok, akik ellen egykor harcát kezdte, régen eltűntek vagy meghódoltak, - él és harcol és ma is az, aki volt, pedig a régi harcos Nyugat-tábor helyét, a mienket, lassanként már egész új, fiatal emberek foglalják el, akiknek nem kell többé küzdeni az előttükjárókkal, mert azok mi vagyunk.

Öregebbekkel nincs ok már harcolnunk; fiatalok ellen nem csinálunk frontot - s a Nyugat mégis harcos és eleven - mi a titka ennek? Micsoda harc ez, mely túl van a nemzedékek harcán s nem szűnik meg azok békéjével? Az örök irodalmi baloldal harca, ki tagadja? de vajjon puszta ellenzékiskedés, és destrukció-e? Hiszen a Nyugat-ról már rég halljuk azt is, hogy konzervativ. Bizonyos, hogy rombolnivalónk és megóvnivalónk is van bőven - szellemi rombolást és szellemi megóvást értek, a meglévő rossz hatalmas erejével szemben, mely ma tán némileg más, de nem kevésbé erős és nem kevésbé veszedelmes hatású szellemi életünkre, mint a Nyugat első évében volt. Baloldalon állunk ma is, az Isten balján, mint Ady állt; s még ahol konzervativok vagyunk és megóvni akarunk valamit: ott is azt akarjuk megóvni, amit még az Isten is rombolni segít ma. S így vagyunk méltók és hívek a Nyugat régi, dicső, győzelmes harcához, amiről csak mi tudjuk igazán, mit akart s mit jelentett; de egy bizonyos: nem békét és nyugalmat, s nem hideg és akadémikus művészkedést, nem a meglévőbe való belenyugvást s nem kritikátlan imádatát annak, amit a kor és közönség imádott. Mi világnézetek kavargása között iramodtunk neki az irodalomnak; a szellem egy nagy századának végső problémái izzottak körülöttünk; vörös fények és fekete árnyékok estek már az úgynevezett magyar ugarra is. Mi fölfigyeltünk fényre és árnyékra; szemünk sziklákat és tüzeket fürkészett a messzeségben; szívünket izgalom és gőg töltötte meg; s csakugyan egy kissé lenéztük az előttünk járó generációt, mely bezárkózva a nemzeti glóbus hazudott örömeibe s ingékony nyugalmába, kedélyes vagy cinikus mosollyal pipaszónál anekdotázott vagy bor mellett nótázott.

Mi mások voltunk, s nagyobb kockázatot vállaltunk. Nem a politika választott el előzőinktől, hanem éppen az, hogy túl voltunk az ő politikájukon; az ő problémáik minekünk nem voltak problémák; a mieink nem is politikai, hanem világnézeti problémák voltak; tudtuk, éreztük, hogy ezen mulik minden; a magyar politika kicsinyes játék volt csak; mi kérdéssé tettük magát a magyarságot, magát a politikát s emberségünket és művészetünket; átéltünk minden világnézetet, szocializmust és arisztokratizmust, apostolokét és tiszta artistákét; s ha csak szép verseket akartunk - mint Ady mondta, «gyönyörűket írni»: az is több volt mint egyszerűen csak szép vers, az is tüntetés volt és tiltakozás, az egész akkori magyar glóbus ellen, mely nem ismert verset a cigány nótáján túl.

Ebben voltunk valahogy mind baloldaliak, azaz ellenzék: noha egymás közt a legkülönbözőbb hitvallással, s egyenként is és évek sorjában a legkülönbözőbb hitvallásokat járva meg. Egyben egyek voltunk: lázadók és forradalmárok még akkor is, és akkor leginkább, mikor leghívebben fogóztunk a régi magyar hagyományok gyökereibe - mert a magyar kultúra mindig lázadó volt és mindig exogam, s rögtön mocsárba fúlt és gyengeségbe, mihelyt nem tudtunk túlnézni magunkon s jelenünkön. Az első nyugatos nem Ady és nem is Ignotus; még csak nem is Kazinczy vagy Széchenyi, hanem maga Szent István volt, s mikor a Mult ellen harcoltunk mi, a Mult velünk harcolt!

Azóta sok minden megváltozott, s mit kérdezhetnénk lényegesebbet e 25 éves fordulón magunktól, micsoda vizsgálat nyugtathatná meg méltóbban negyedszázados lelkiismeretünket, mint ez az egyetlen s mindig kényes kérdés: megvan-e még az a nagy jogunk, amit a harc adott hajdan e magyar glóbuson, egy világgal való szembenállás? vagy micsoda más jogot szereztünk helyette? vagy elértük-e már azt az utópikus stádiumot, amikor nem kell más jog e honban az írónak hogy éljen és legyen, mint éppen az az egy: «gyönyörűket írni»? vagy hogy egyáltalán lehet-e «gyönyörűket írni» éppen anélkül a «világnézeti kavargás» nélkül, amely valahogy az egész világ lelkével összeköt bennünket s még leghidegebb művészkedésünket is valami cselekvésnek vagy tiltakozásnak érezteti velünk? gyógyíthatatlanul cselekvő emberségünk ritkán tud alkotni e nélkül az érzés nélkül.

Utópia messze még minálunk, s talán másutt is, s talán nem is jön el sehol soha, s talán nem is volna jó, hogy eljöjjön ez a paradicsom: a céltalan alkotásokba merülés unalmas Froebel-kertje.

Hol van hát ez a világnézeti kavargás ma? hol van az irodalom régi, dacos elfordulása a magyar glóbus kicsi politikumától tártabb horizontok, nagyobb problémák felé? hol van ami elválaszt s szembeállít? hol az irodalmi baloldaliságnak az a nagyszerű értelme, ami megvolt egyszer? A Nyugat győzött, s nemcsak írói diadalmaskodtak, hanem az is amit zászlajára tűzött: egész esztétikája, ha lehet így nevezni, nyelvújítása és szabadságharca. A legkonzervatívabb oldalakról Ady szavait halljuk visszazengni, s hajdan üldözött eszméinket s kigúnyolt formáinkat «hivatalos» írók utánozzák. A Nyugat forradalma legelsősorban szabadságharc volt, s tagadhatatlanul sikerült az irodalmat fölszabadítani ezer megkötöttség, álszemérem és oktalan tabu bilincsei alól, melyekre ma már egyetlen valamire való író sem ad semmit, akár jobb-, akár baloldali. Az élet és valóság egészen új, eddig titkos területeit nyitottuk meg így az irodalom előtt, s oly közel hoztuk azt az élethez hogy szinte össze lehetett téveszteni vele.

Ez a közelség egy kicsit veszélyes is, mert az élet soha barbárabb és erőszakosabb nem volt, és soha több hajlamot nem mutatott mint ma hogy a kultúrát letaszítsa a presztizses magasságról melyen mindig egy kicsit bíró és vezető is volt, és prostituálja a saját harcos céljainak szolgálatára. A Nyugat iparkodott ettől a prostituciótól ment maradni; művészetünk látta az életet, minden szennyével és vadságával; de úgy ahogy csak a magasságból lehet látni; nem szállt a piacra; s még leghívebb és legföldibb festéseiben is szigorú távolság és ítélet foglaltatott. Ma bizony nem igen szokás respektálni az irodalom ilyen magasságra való igényét, s egyéb gőgjeit sem, - az élet, a barbár és erőszakos élet, meglehetősen fölülkerekedett a kultúrán, s a szellem méltósága erősen megrendült a világban. Sok minden történt, mióta a Nyugatot megkezdtük, többek közt egy világháború is, s ma egy kicsit (nem kell ezt szégyellni) nyomorgók és megvetettek vagyunk - még a sznobok is a sportért lelkesednek, és a szellem koldusruhában jár.

A kultúra is - a híres európai kultúra - más mint volt. Mi öregebbek kiváltképen érezzük ezt. Mi még a végéhez érkeztünk egy hatalmas tündöklésnek; annak a végsőt izzó nagy századnak ami a tizenkilencedik volt: szemünk még káprázik, nem szokja meg a sűrüdő homályt. Különös homály, mert nincs-e elég új fény? ezer hangos új fény? de mind csak egy-egy körig hat el, s minden fény mellett is sötét van mint a kivilágított temetőben. Tornyunk nem véd többé - a büszke szép elefántcsont-torony - s nem tudtuk azt megvédeni mi sem. Ablakait bezúzta a vihar: minden szél hajunkba kap, s csupaszra cibálja mellünket. Hol van a tükör, mely fároszunk lángját küzködő hajónkra vesse? De mily lángot is gyujthassunk amit el nem oltana ez a szél? Néha kedvünk támad prédára hagyni lángunkat s hajóinkat! - jőjj szél! jőjj jövendő! lengess! mezteleníts! ostorozz! oltsd ki aminek ki kell aludnia! De érezzük hogy a szél nem fogja mitőlünk kérdezni, mi az amit kioltandónak vélünk? Minden amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk, ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk. Talán minden a véletlentől függ; de ki tagadja hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban, s gyilkos ideológiák a lelkekben? S ki operálja ki agyunkból az Apokalipszist, amig csak a véletlentől függ, nem hal-e bármely pillanatban erőszakos halált egész kultúránk, minden gazdagságunk, emberi szellemünk legszebb virágzata?

Erőszakos, vagy nem erőszakos, ez a halál bizonnyal itt kísért, s nincs is szükség gonosz véletlenre. A virágot nem kell eltaposni: meghal az magától, ha egyszer túl a virágzáson. Az európai aranykor úgy látszik lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantinikusan, s mintegy automata módjára; de kit érdekel a régi lánggal többé? Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának a lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csiráznak már, hogy majd valaha, a halál után, kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet majd ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? Véletlen-e hogy ép ezekben a zilált és romboló években a Nyugat zászlaja köré néhány olyan kíváló fiatal író csoportosult, akik míg egyrészt mohón keresik azokat a friss erőket és sötét csirákat, amik a halál után is új kultúrát szülhetnek: addig másrészt sok olyasmit kezdenek újraépíteni ebből a régiből is amit mi perverzül és untan már rombolni segítettünk: a versnek ritmusát, a nyelvnek népi egyszerűségét és tisztaságát, a komponálás ősi és átlátszó formáit, az írás és erkölcs szűzi és köteles kapcsolatát, s az esztétikai ítélkezés örök és változatlan érvényű elveit.

Reakció ez? Nem - vagy csak mivelünk szemben reakció; s az irodalmi fogaskerék törvényének hódol, mely ugyanaz ami a divaté: visszatér a régihez, de megveti a tavalyit. Hisz ezt tettük mi is mikor Szabolcska Mihálytól inkább Vörösmarty Mihályhoz mentünk vissza! S ezek a fiatalok, akik szinte szándékosan zárkóznak el minden hatás elől mely a mi műveinkből árad, s akiknek több közük van Petőfihez mint Adyhoz: mégis igaz gyermekeink s örökösei a Nyugat forradalmának - nemcsak abban hogy ez a mi forradalmunk fölszabadította szókimondásukat és életlátásukat, hanem abban is hogy tudnak tradíciókhoz hívek lenni és mégis forradalmárok egyszemélyben, ősiek, magyarok, és mégis újítók, ahogy Ady is tudott, Móricz is tudott; politikában forradalmárok, talán épen azért amiért irodalomban reakciósaknak volnának mondhatók: mert hisznek ideálokban, rendben, törvényekben, s nem alkusznak meg a létező zilált és fölbomlott állapottal: az irodalmi formák és esztétikai elvek fölbomlásával époly kevéssé, mint a társadalmi igazságtalanságokkal és gazságokkal. Modernek talán, de mégsem maiak: mert, tudva vagy tudattalan, teljes erejükből küzdenek e gonosz ma ellen; - s valóban súlyosan téved az aki az irodalmi modernséget a korszerűségben keresi. A mi legtehetségesebb ifjaink nem e kultúraellenes, szellemtagadó kornak lelkétől lelkezett gyermekei. Ők inkább születtek arra hogy az elefántcsont-torony oromzatainak díszítését továbbfaragják pásztorbicskáikkal, mint hogy leszálljanak a Kor piszkos lövészárkaiba. Róma kultúrája nem halt ki egyszerre: s az aranykorra az ezüstkor jött: új és dacostüzű föllobbanás a hanyatlás és kezdő barbárság közepett. Az ércek nemessége az ellenállás: aranyra, ezüstre nem hat a környezet. Nemes szellem nem hódol korának. Esküdjön minden a Kultúra ellen: mi védjük meg legalább a művészet tornyát, ha már egyéb templomot nem! S ha harcolunk is: harcunk se a lövészárok, hanem az Elefántcsont-torony harca legyen. Tragikus harc, héroszi irodalom, szemben a korral, nyomor és közöny közt - hősies oázis ez elboruló, barbár életben.

 

[+] E felolvasás folyamán a szerző többhelyen oly gondolatokat kényszerült ismételni melyeket már másutt részletesebben kifejtett. Mi értelme van újrafogalmazni, esetleg rosszabbul, amit már egyszer jól megfogalmaztunk? Én legjobbnak láttam, szószerint olvasztani régi mondataimat az új összefüggésbe, ahol azoknak új színt és hangsúlyt kellett nyerniök. Az olvasó meg fogja bocsátani az önplágiumot, melyet e közlésnél sem kerülhetek el, az előadás értelmének és egységének csorbítása nélkül.