Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 2. szám
Ahogy végignézek ezen a közönségen, s látom ezt a sok viruló fiatal arcot, ezt a friss virágoskertet, szinte természeti tüneménynek érzem, hogy a Nyugat-estéknek ugyanez a közönsége huszonöt év óta.
Negyedszázad alatt még a fa is megnő s vastag törzse riadt háncsot, koronája állandó sátort ereszt, de a mi közönségünk nem öregedett meg. A legelső Nyugat-esten, amelyet 1909-ben tartottunk, mintha önök lettek volna jelen. Igen, akkor is volt egy csomó érett fej, jó sok időszántotta arc, akik üde érdeklődéssel néztek szembe velünk és ifjúi lélekkel figyelték, mit hoznak az estek ifjú énekesei, milyen új dalokat s milyen új igazakat: ahogy ma is tele vannak hintve a velünk öregedettek ezüst színével a rózsás ifjúság sorai.
A Nyugat kezdettől maig az ifjúság gyűlőhelye volt. Ifjú szellemek viaskodótere, ifjú gondolatok villogó és szikraverő ragyogása, a költészet és művészet mindig ifjú és mindig bátor és soha el nem lankadó varázsa...
S ez a különös lelkiség szinte szemben áll azzal, hogy a Nyugat koronként észreveszi az évek múlását, holott a Nyugat sohasem bujt a megtett kötelesség sánca mögé, a Nyugat mindenkor a jelen pillanat felszökő sugarával vágyott megkapni a ráfigyelőket. S ez a vágy egy-pillanattá torlasztja össze a huszonöt évet s megcáfolja az időt.
Az időt, ami szemléletünknek egy formája: mi a szemléletnek ezt a formáját nem vettük tekintetbe. Mi csak azt a formát akarjuk, hogy a művészet örök és a művészet mindig a jelenvaló pillanat.
Ha erre a huszonöt évre vissza kell tekintenem, nem tudok egy pragmatikus históriát írni. Nem tudom azt mondani, hogy kezdődött ekkor és ekkor, folytatódott így meg így s eljutottunk ide, ahol ime vagyunk.
A költő, az író nem jut el sehova. Eljut az építő, aki követ rak a kőhöz, téglát téglához ragaszt, hogy egy másik szemléleti forma jöjjön ki belőle: valami építmény, amely kezdődött, hogy befejeztessék. A Nyugat szinte nem is kezdődött, csak él s be nem fejeződhetik, mert a költőt a halál befejezheti, de a költészetet a halál sem, csak valami, ami a Halál fölött is uralkodik: az elmúlás.
Itt áll egy szék üresen... Szimbolumként hagytuk így: azoknak az élő helye, akik elmentek közülünk, anélkül, hogy elhagytak volna bennünket. Vagy elhagyott-e Ady, aki itt él költészetében jobban s izzóbban, mint valaha is életében s itt van Osvát Ernő, aki ma szellemében ugyanúgy szerkeszti írásainkat s befolyásolja mondanivalóinkat, mint míg testileg itt ült közöttünk. Kaffka Margit, Tóth Árpád, Török Gyula, Király György, Cholnoky Viktor, valamennyien élnek és hatnak, legalább is annyira, mint addig, míg azzal a csekélységgel, amit az élő ember jelent a költészete mögött, - erősebbé tették szellemiségük hatalmát. Vagy azok, akik fínom egyéniségüket kevésbé hozták a nagy közönség figyelmébe: Csáth Géza, Bálint Aladár, Havas Gyula, Sztrakonicky Károly és a kedves öregúr Halász Imre... Mind itt vannak, meghazudtolva a közönséges felfogást a létezésről, mert mindegyiküknek sikerült valami élő és cselekvő alkotásban megörökíteni lelkük legaktivabb lényegét.
Milyen boldog élet az, amit az író él, a költő, aki emancipálni tudja magát a természet vas törvényei alól: életében halhatatlanná lesz és a halálban élő marad.
Én itt most csak mint élő jelenséget mutathatom meg önöknek a munkát, amit a sereg végez, a szellemi foglalkozásoknak ebben a legkiválóbb keretében, amit irodalmi működésnek neveznek. Ezen a téren, ebben az országban ma a legtevékenyebb és a legélőbb szervezet ez a Nyugat, amely csaknem minden írót, talán minden írót foglalkoztatott, aki ez alatt a huszonöt év alatt tollat vett a kezébe, vagy írógéphez ült. A legöregebb generációtól a legfiatalabbig talán senki sincs, akit valamilyen formában meg nem érintett volna ennek a folyóiratnak a létezése, célkitüzése és munkája.
És itt felvetődik előttem egy probléma, a generációk problémája.
Mikor huszonöt év előtt Ignotus, Osvát Ernő és Fenyő Miksa megalapították a Nyugatot, ezzel a tettel igen szükséges és aktuális szervet teremtetek meg. Az akkori fiatal generációnak adtak, íróknak és olvasóknak, levegőt és irodalmi létalapot. Nem vád és nem támadás, ha konstatálom, hogy azt az érettebb írói generációt, amelyet itt találtunk a porondon, ez a szerveződés kínosan érintette. S ma már történelmi emlék, hogy akkor az Akadémia, az összes irodalmi társaságok nyílt és nagy gyűléseken vonultak fel ellenünk és állandó frontot alakítottak az öregek a fiatalok ellen.
Olyanformán, ahogy ma van szakadás a szülők és gyermekek közt.
Miért volt ez a megmozdulás és felzúdulás?
Elmúlt huszonöt év s ma ki merné kétségbe vonni Ady hazafiasságát? Babits irodalmiságát, vagy akár az én magyarságomat?
Elmúlt huszonöt év és itt áll körülöttünk a mai cselekvő irodalom minden írója, nemcsak egy generáció, hanem mögöttünk a ma szólani kezdőkig, minden korosztály.
Hogy van az, hogy mikor mi harmincévesek voltunk, akkor azok, akik akkor már negyvenévesek voltak, vagy ötvenek, hatvanak, hetvenek, azok szinte kivétel nélkül ellenünk állottak: ellenben ma nekünk nem ellenfelünk az, aki utánunk jött, nekünk ötvenéveseknek barátaink a negyvenek, a harmincak és a huszak...
Kell valami döntő gátnak lenni a régi és az új nemzedék közt.
Ez a döntő gát csak a világszemlélet terén ismerhető fel.
A világhistóriában soha olyan távolság nem volt apák és fiak közt mint ma. Az apák mintha más planétán nőttek volna fel, nem értik gyermekeiket s a gyermekek úgy néznek vissza az élő szülőkre, mint mesevilág emlékeire.
A mult század második fele egy régi világrend csúcspontjára ért. Félszázados mozgási-nyugalomban szinte álomszerű hangulat fejlődött ki. A gazdagok tündökölve élvezték gazdagságukat s a szegények nem háborították őket ebben. Ebben a különös pihenésben rendszer és rendi boldogság jutott osztályrészül mindenkinek, aki a hatalom részese és osztályosa volt.
A mai század elején indultak meg a földrengésszerű morajlások és lökések, amelyek új erők jelentkezését hirdették. Ezektől az erőktől a régi világ nem félt, s nagy magabíztában világháborúba menekült azzal a hittel, hogy játszva tapossa el a földalatti hatalmakat.
A Háború azonban kiszámíthatatlanul nagyobb válság lett, mint amit előre váltak. Emberi életek irtóztató tömege, emberi érzések szörnyű halmaza hullott bele s ami talán legfontosabb, megőrölte, fölégette és összedöntötte a társadalmi és gazdasági rétegződés szilárdnak vélt vázát. Trónok hullottak bele a parázsba és az egész boldog társadalmi rend megsemmisült egyes szigeteken kívül.
Ez ma már tisztán látszik, de nem látszott, mikor huszonöt év előtt a fiatal irodalom látszólag ok nélkül elszakadt az öregek világfelfogásától.
Akkor még csak úgy gondoltuk, hogy a Nyugat indulásának idején itt álló írói nemzedék egy olyan konzervativizmusnak a híve, amelyet a mult megcsontosított, kikövesített és megmerevített minden utánajövő újjal szemben. Ők a szemüket tisztán a multra függesztették. Egy elmúlt világnak ideológiájával éltek s annak eszmekörében maradtak el. Nekik csodálatosan lezáródott az irodalmi lehetőség Petőfivel és Arannyal és Vörösmartyval, Kemény Zsigmonddal, Jókaival és Mikszáthtal. Epigon-kor volt már az a kor, amely semmit sem tudott kitermelni magából, csak holt ideákon rágódott és tartalmát vesztett küzdelmek katonája akart maradni.
Ez a holtakkal vitézkedő korszak felséges ideákon nevelkedett. A boldog idealizmus túlvilági fényét jelentette nekik a Jókai-lepel. Ez a kor egy olyan irodalmi érzésvilágnak híve volt, amely szerint a költészet és az írás a való élettől elvált, annál magasabb és tisztább, valójában csak az irodalomban kitermett létezés szépségében akart gyönyörködni. A mese és a fantázia játszi, könnyű és kedélyes világa volt ez. Tündérvilág, amelyet az irodalom eszközeivel akartak ideláncolni a sár és kemény élet rögeihez.
Ezzel szemben a mi generációik új szemmel jött és új figyelemmel fordult a valóságos élet felé. Az igazság keresésére indult. Az életvágyat hozta. S a jövőt kereste a mult helyett.
Azzal a megdöbbent és fölsikoltó érzéssel jött, hogy átmeneti korba jutottunk s hogy az egész magyar életnek új alapokra kell helyezkednie, ha meg akar maradni: mi ezt az újat akartuk és kerestük, akarjuk és keressük. És mi örömmel fogadjuk magunk közé, aki tovább akar jutni azokon a sáncokon, amelyeket az eddigieknek sikerült megragadni, vagy elfoglalni: mi nem tekintjük a magunk munkájával befejezettnek a magyar sorsot. Mi kíváncsian és várakozóan és szeretettel nézzük a legfiatalabb kezdőt is, ha tehetséggel tűnik fel és új színt, új hangot, új igazságot hoz.
Huszonöt év, úgy látszik, nem is olyan nagy idő az emberiség fejlődésében, ha még olyan rendkívüli és minden képzeletet felülmúló eseményekkel tölt is, mint ez a huszonöt év volt. Mikor mi jöttünk, ott állottak az aggok a porta előtt s ma ugyanazok az aggok állanak ugyanott, hogy vétójukkal védjék a poziciókat. Mi pedig fiatalságunkban és erőnkben bízva egyre nagyobb tömegben dolgozunk a magyar nemzet félő és féltő, lelkesítő és erőtnyujtó igazságáért.
Mikor mi kezdtük az életet, valami mély és szívdagasztó érzés volt bennünk, hogy ránk vár és csak miránk valami feladat: valaminek a kimondása, amit addig senki sem mert volna kimondani.
Ma az az érzésünk, hogy jó volt és helyes volt és elkerülhetetlen volt ennek a lélekváltó munkának a megkezdése és csak ezt kell folytatnunk tovább.
Mi kötöttük össze a mese világát a való élettel, mi emeltük fel a mindennap szépségét a túlvilági fények közé. Mi már egyetlen valóságnak az élet valóságát tekintjük, anélkül, hogy lemondanánk az eszményekről és a költői magasságokról, amelyek az élet valóságát a kozmikus törvények közé iktatják. De mi az igazságot nem a sínai hegyen akarjuk kijelentésben kapni, hogy ahhoz vallásos áhitattal s a betű imádatában közeledjünk, hanem a nyers és a valósággal lefolyó életben akarjuk fölfedezni azt a szellemi és szinte tudományosan konstatálható igazságot, amelyet érdemes megismerni és hirdetni.
Ez a különös és nagy munka feszíti a Nyugat ötven, példátlanul vastag kötetét. Évente két kötetet töltöttünk meg a mai élet adalékaival, vizsgálatával, fejtegetésével és költeményeivel.
Ez az ötven kötet kincsesbányája lesz mindenkoron ennek a kornak, amelyet átéltünk. Itt jelentek meg először az új eszmék, itt tűntek fel az új irodalmi irányok. Munkatársaink légiója kiterjesztette figyelmét az egész emberiség szellemi területeire és a Nyugat cím mindenkor szimbolikusan jelentette a magyarságnak a nyugati nagy népek szellemi életébe való bekapcsolódását.
Egyetlen igazolásunk, hogy e huszonöt év alatt az egész dolgozó magyar irodalom egységesen végezte ugyanezt a munkát s azt senki sem tekinti befejezettnek.
És most, mikor ezt a mai gyűlésünket tisztelettel megnyitom, köszöntöm a közönséget, amely huszonöt éven át felnőtt és kitartott mellettünk és köszöntöm írótársaimat, akik huszonöt éven át éltek és dolgoztak, rendületlenül, anélkül, hogy keresték volna munkájuknak anyagi értelmét s köszönöm azt a fiatal generációt, amely mellettünk és nyomunkban tovább vállalja és vallja a magyar írást.
Élünk, mert élnünk és dolgozunk, mert dolgoznunk kell. Benne vagyunk a magyar jelenben s nálunk nélkül ez a jelen nem létezik.
Huszonöt év alatt ez talán az első programmadó gyűlésünk, igyekezni fogunk, hogy huszonöt év mulva a másodikat is megtartsuk.
Reméljük, hogy a magyar ethnos akkorára boldogabb körülmények közt fog élni, mint ma él.
[+]