Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám

Magyar írók sátora

Nagy Endre: «Képeskönyv-kabaré.» Az a produkció, amelyet Tersánszky Józsi Jenő mutatott be kis truppjával a Nyugat-Barátok Körében, több egy szerencsés ötletnél. Nem a mesebeli aranymadarat nyilazta le, hanem - amint a közönség szokatlan erővel kirobbanó lelkes örvendezése is jelezte - sikerült a csudás magyar talajban azt a kutat megnyitnia, amelyet már oly régóta és oly sóváran keresgélnek varázs-pálcájukkal a közönség hivatásos mulattatói. Akadnak majd, akik Tersánszky most bemutatott sorozatát a világhíres «Kékmadár» produkcióval vetik egybe. De ki merem mondani, hogy az összehasonlítás méltatlan; Tersánszky sokkal többet cselekedett annál, mint hogy egy idegennyelvű sikert megpróbált volna magyar szóra átváltani. A «Kékmadár» a modern színpad képzőművészeti hatásait aprózza föl egymást követő képekre és ezeket a képeket utólag tölti meg engedelmes irodalmi tartalommal. Tersánszky kabaréjában szó sincs különvált képzőművészeti, zenei, színjátszási, költészeti hatásokról; ő egyszerűen a maga naiv költészete számára egy többrétű, egyetemleges megnyilatkozási lehetőséget teremtett. A zene, a kép, a játék költészetének ép olyan közvetetlen kifejezési eszköze, mint a szó. Alkotása valamennyi oldalával egyszerre születik meg, mint a kristály, de valamennyi oldal és él egy láthatatlan belső tengelyhez igazodik: Tersánszky költészetéhez. Csakis ez teszi érthetővé azt a rendkívüli hatást, amit ezekkel az alapjában véve és művészi öntudatossággal egyszerű költeményekkel el tudott érni. Ő vért ömlesztett azokba az erekbe, amelyekben eddig hideg csigalé szutyogott. Az a hatalmas dinamikai erő, amely a költői gondolatot egyszerre tudja így formába robbantani, e könnyű verseket a legvastagabb közönyfalakon is átütő lövedékekké gyorsítja. És éppen mert nem öncélú képekről van szó, az a műfaj, amellyel most Tersánszky elindult, kifogyhatatlan, mint maga a költészet.

Művész sorsa legalább is tragikomédia. Hogy valaki azért szánja rá magát egy egészen csodálatos pályára, valami művészetre, hogy két remény éltesse: egyik az, hogy remekműveket fog létre hozni, a másik, hogy találkozik olyan gazdag emberrel s gazdag emberekkel, akik megveszik az ő remekeit.

Szörnyű bizonytalan mind a kettő. Volt egy idő, mikor egy-egy valóban gazdag ember műérzékkel is birt s egy, két, vagy több művészt ellátott munkával s alkalmat adott neki, hogy képességeit kifejlessze... Volt újabban valami olyan kor, amikor a kultúrával együtt járónak tekintették bizonyos művészi holmiknak a vásárlását s azoknak a lakás diszítésére felhasználását. Erre itt a mai lakásdiszítési felfogás, amelyik kitörli a műtárgyat a falakról s a szobákból. Némi iparművészeti produktum még elfér a polgári lakásban, de a falaknak üreseknek kell lenni s szobrot már egyáltalán el sem lehet képzelni a lakás sarkában.

Mit csináljon akkor a művész? Hagyjon fel a mesterségével?

Jól emlékszem Rippl-Rónai meséjére, hogy mikor pályáját kezdte, báró Szalay József megnézte a munkáit s azt a tanácsot adta neki, hogy ne menjen a művészeti pályára, hanem legyen belőle szobafestő. Így sokkal könnyebben s jobban boldogulhat és mint kultúrmunkás is nagyobb szerepet vihet az életben. A finom szobafestő-ipar becsesebb, mint a művészet.

A mult számban egy volt csikósbojtárról írtunk, aki hallatlan s emberfeletti hősi energiával eljutott a legmagasabb művészetig. A műkritika megállapította róla, hogy ő az első, aki felfedezte a Hortobágyot s megteremtette ennek az alföldi száraz tengernek végtelen szépségű hangulatát. A kiállításnak nagy erkölcsi sikere volt, ellenben egyetlenegy képet sem adtak el.

Barátok, szegény kultúrszomjas entellektüel barátok kölcsönéből hozta fel Budapestre ötven-hatvan képét s még vissza sem tud utazni Debrecenbe, ha itt szintén pénztelen entellektüel barátok nem akadnak, akik hazasegítik a pátriájába.

Ez a művész sorsa.

A sok csoda közt legfurcsább, hogy egyre több magyar fiú megy művésznek.

Vers-infláció. Alig múlik el nap, hogy a kritikus ne kapjon a postán, vagy személyesen verseskönyvet. Ismert és ismeretlen költők sorra tisztelegnek a közönség előtt könyveikkel. Dilettánsok mellett igazi poéták, - ma igazán nem mondhatná Tompa, hogy «száraz ágon, hallgató ajakkal»... Honnan ez a versinfláció ma, amikor a kiadók alig mernek és akarnak könyvet kiadni? Nem titok, elmondhatjuk, hogy ez a sok könyv mind a költők saját költségén jelenik meg. Kiadó még sokkal jobb időkben is ritkán vállalkozott versek kiadására, manapság már a költők álmodni se tudnak olyan kiadóról, aki szóbaállna velük, ha verseskönyvről van szó. Vállalják tehát a nyomdai költség terhét maguk. Hovatovább ők lesznek a nyomdaipar fő támogatói. Olyan sok pénzük van a költőknek? Dehogy, olyan szegények, hogy már nem is lehetnének szegényebbek. Honnan van hát pénzük nyomdaköltségre? A jó isten, az talán tudja. Tény az, hogy erre jut nekik. Nyilván élelemnél, ruhánál, lakásnál is fontosabb nekik, hogy a könyvük megjelenjen. Az életük célja, feladata, értelme. Olyan szép dolog ez, hogy sírva lehetne rajta fakadni.

A dologban az a humor, hogy ez a divat most már a színházakra is kezd átragadni. Nem is első ízben halljuk, hogy a szerző fizetett a színháznak, vagy legalább garantált egy bizonyos minimális bevételt. A drámaíró, aki fizet a színháznak, a színház, amely pénzt kér a szerzőtől az előadásért, - van-e ennél groteszkebb dolga ennek a mai kornak?

Írói erkölcs. A valóban nagyon szép Mai Dekameron bevezető cikkében többek között arról ír Móricz Zsigmond, hogy a magyar író, még a kisebb tehetségű is, áhítattal és méltósággal fogja a tollát és nemes akarattal közli a mondanivalóját. Inkább vergődik milliónyi baj és gátlás között, de nem alkuszik meg az írással. Író akar maradni. Ebben Móricz Zsigmondnak igaza is van s ez az ambíció becsületére is válik a magyar irodalomnak. Csak felvetem a kérdést: bizonyos-e az, hogy az író, aki ilyen áldozatot hoz író voltának, nem hozza ezt az áldozatot feleslegesen? Van-e valakinek vagy valaminek szüksége erre az áldozatra? És éppen ma? Nem tennék-e azok a «kisebb tehetségű» írók okosabban, ha kevésbé volnának rátartósak és engednének kissé az «áhítatból és méltóságból»? Ha például megtanulnának kalandregényt, detektívregényt és más, a közönség alsóbb ízlésű rétegeinek való olvasmányt írni? Ha az amerikai kiadónak nem kellene eredmény nélkül hazamenni tőlünk, mikor szenzációs könyveket kereső útján hozzánk vetődött? Ha egyszer tagadhatatlan, hogy a közönség egy nagy részében megvan az ilyen könyvekre való igény, mért kell a kiadóknak kizárólag külföldi írók műveivel kielégíteni ezt az igényt? Az írás azonkívül, hogy művészet, mesterség is. Azok a kisebb tehetségű írók, akik a maguk ereje fogyatéka miatt nem tudnak boldogulni a művészettel, mért nem próbálkozhatnának a mesterséggel? A kaland-, detektív- és más ilyenféle regénynek különösen Angolországban és Amerikában kialakult és könnyen megtanulható technikája van, ott a kisebb tehetségű írók tömege megél belőle, - mért ne lehetne ez így nálunk is? Egy kis meseinvenció, egy kis kombináló képesség kell hozzá a technikán kívül. Nagy szégyen volna a magyar irodalomra, ha feltünne benne egy olyan szerencsésen megtalált alak, mint a Sherlock Holmes volt? Színdarab-íróink már jó rég tudják és gyakorolják a közönség szórakoztatásának ezt a reális és hasznos módját, mért szégyenlősebbek a regény- és novellaírók?

László István: A helyes és jó tanulásról Korpás Ferenc budapesti reálgimnáziumi igazgató rádióelőadást tartott «Hogyan lehet helyesen és jól tanulni?» címen. Korpás igazgató szerint minden tanulónak hatszor kell foglalkozni a leckével. «1. Figyelnie kell, amikor a tanár magyaráz. 2. Előadás után, hazamenve, a magyarázott részt átgondolja, átfutja. 3. Előtte való napon érdemlegesen tanulja a leckét. 4. Aznap reggel, iskolába menetel előtt, átismétli otthon. 5. Az iskolában óra kezdetén olvasgatja, míg a tanár bejön. 6. Figyel, amikor tanulótársai felelik a leckét.» - Vitatkozni szeretnénk Korpás Ferenc igazgatóval s azokkal a tisztes munkájú pedagógusokkal, akik - ezt kénytelenek vagyunk megmondani - az életnek, s a szellemi életnek kevés problémáját ismerik fel. Kevesebbet akarnak, mint amennyit a mai pedagógusnak meg kell oldania, át kell fognia törekvéseiben. Gyakorlatiasságukban, tudásukban feltétlenül bízó, munkakedvelő pedagógusaink vannak, akik nem érzik szükségesnek, hogy az új középiskola más legyen, mint a tegnapi volt. A tegnapi középiskolában sajátosan kifejeződött az a jelleg, hogy az alap s a forma az ismeretközlés, nem a tanuló szellemi fejlődése folyamatának ösztönzése. A «tárgy» volt a fontos, a tanuló energiáinak foglalkoztatása és fejlesztése csak eszköz, amelyet kevés figyelemre méltattak. A középiskolás éveket az életre való előkészülés idejének tekintették, ám az előkészülés olyan volt, hogy a fiatal szellem energiái közül nem egy maradt veszendőben miatta. Ma az előkészülést egészen máskép értelmezzük, - a mai pedagógiában mind lényegesebbé válik az ifjúság öncélúságának felismerése, mely a réginél gazdagabb művelődési és munkalehetőségek felismerését is jelenti egyben. Az is időszerű már, hogy az iskola a művelődésnek az életben megmaradó természetes formáját bátrabban, tudatosabban keresse. A kalkulus érdekében való «helyes és jó tanulás» titkait, persze, könnyebb megtalálni, mint a természetszerűen és szükségszerűen továbbfejlődő művelődés útját-módját, de küzdelem árán is érdemes vállalni e feladatot.

Egy húszéves fiatalember írja: Fiatalnak lenni, ezt utoljára az Ön generációja érezhette. Mi, Szerkesztő Úr, mi nem vagyunk fiatalok. Mi koraérett, illuziótlan, csalódott, reménytelen emberek vagyunk. Mi is elindultunk. Mi is végigjártuk a középiskola minden kálváriáját. Többé-kevésbé mi is csalással jutottunk az érettséginkhöz, azzal a különbséggel, hogy bennünket tanáraink is segítettek. Mi épúgy parancsszóra, fegyelmezéssel és merev vonalak között tanultunk, mint az Ön generációja. Mi még azt is megértük, hogy alig pár hónappal a világháború után gyűlöletre és idegen nemzetek ellen való uszításra tanítottak bennünket. Amikor az emberiség legnagyobb szellemei emelték fel szavukat az emberi szolidaritás mellett, akkor nálunk a még megmaradt kis, fájdalmas szeretetünket is kiirtották agyonúnt frázisaikkal. És a pad alatt olvasott Nyugat-ot elkobozták és pellengérre állítottak «destruáló törekvéseink» miatt. És keresztény testvériséget prédikáló tanárok ránk ragasztották a zsidóság láthatatlan sárgafoltját. És az erkölcsöt legjobban prédikáló tanárunkkal nyilvánosházak körül találkoztunk. És elnyomtak bennünket és ki kellett kapcsolni a szabad gondolatot, a vizsgálást és a megértést.

Mi nyolcévi szenvedés után boldogan hagytuk el az iskolát... Sok illuziónk nem volt. Rövid idő mulva azonban az a kevés is, ami még megmaradt, az is eltűnt. Mi naivak voltunk. Mi azt hittük, hogy a jeles érettségi, amelynél ugyebár jobbat nem lehet szerezni, elég a továbbjutásra. Nem sokat kellett várni, Szerkesztő Úr, rájöttünk, hogy az emberek szellemi képességét részben a protekció, főképpen azonban az önhibáján kivül eső vallás határozza meg. Akkor leépítettük magunkat. Leszereltük és lereszeltük igényeinket. És beálltunk gyárakba. Napi kilenc órát dolgoztunk. És elviseltük azt, hogy ezerszer megalázzanak bennünket. A legpiszkosabb, legdurvább munka után megmosakodunk, könyvet veszünk kezünkbe, nyelveket tanulunk és tartalommal igyekezünk életünket megtölteni. Túltesszük magunkat mindenen, önmagunkon is. És várunk. És látunk. És borzalmasan tudatában vagyunk a nyomor romboló szörnyűségének.

Meleg, lelkes, jóízű emlékeket, Szerkesztő Úr, csak álmodni szoktunk és boldogok lennénk, ha mi is úgy tudnánk hinni az emberiség és a mi jövőnkben, mint Ön hisz!

Dr. Barinkay Ferenc: Író contra reklám? - A kérdés: Tekinthetjük a reklámírást új műfajnak; az író új területének, melyen írnitudását, pszihologiáját megcsillogtathatja, bemutathatja, anélkül, hogy azonosítaná magát azzal, amit ír. Ez esetben az író úgy fogja fel a reklámot, mint egy, számára kijelölt pályatételt, melyet igyekszik legjobban megoldani s amelynek belső meggyőződéséhez nincs köze. Ha az így készült prospektus- vagy hirdetésszövegek, jelmondatok, reklámversek, szcenáriumok művésziek, átütő erejűek: jók, úgy az író művészi oeuvre-jében méltó helyet foglalhatnak el. Az írói függetlenségi- és méltósági aggályokat így egyszersmindenkorra kikapcsolhatjuk.

Ezzel elégtételt kapott a reklámmunkát vállaló író, de nem kapott elégtételt maga a reklám.

A reklámban egyesek - s az írók közül is sokan - még mindig a vásári kikiáltó csörgősipkáját, a humbugot, a hazug feldícsérést látják. Itt van az a méregfog, melyet ki kell húzni, mert amíg ezen a téren nem tisztul látásunk, addig mindig fennáll az «író contra reklám» per lehetősége.

A reklámtól való feltétlen távolmaradást hirdető «intransigens» írók valami «apage satanas»-szerü fanatikus borzongással néznek a reklámra. Pedig a reklám már régen nem az, mint amit ők beléképzelnek.

Ne a sarki füszeres körlevele, a mellékuccai «divat nagyárúház» kirakata, a kétes hírű hitelközvetítő apróhirdetése alapján alkossuk meg véleményüket a reklám-ról. Ha ezeket nézzük, sajnos, tényleg gyakran úgy tűnik fel, mintha a reklám nem volna más, mint átlátszó, naiv öndicsérés, nagyzolás, kapott jelszavak kintornája, ízléstelen humbug, melyről nem tudjuk, hazugsága nagyobb-e vagy bornirtsága.

De ezen reklám-megnyilvánulások alapján magáról a reklámról ítéletet alkotni olyan baklövés volna, mintha a füzetes ponyvaregények alapján alkotnánk meg itéletünket a magyar irodalomról!

A naiv, nem szakember által csinált reklám valóban alkalmatlan terület íróink számára. De senki sem kivánja tőlük, hogy a sarki szatócs körlevelét ők írják. (Bár szabályerősítő kivételt a kis üzletek reklámjainál is mind gyakrabban találunk.)

A reklám az utolsó húsz évben páratlan fejlődésen ment át. Ma már lélektani laboratóriumok, konjunktúrakutató intézetek, tapasztalat- és adatgyüjtő reklámstatisztikai intézmények, egyesületek és kongresszusok dolgozzák fel teljes tudományos felkészültséggel ennek az új tudománynak minden problémáját.

A modern, nagyvállalati reklám teljes szaktudást igénylő, százezrekbe és milliókba kerülő, az egész közgazdaságra és kulturára kiható nagy megmozdulás. Egy nagy hadjárat, melynek folyamán előbb belövik ágyukkal a célpontot (piacanalízis), azután jön a pontosan beállított nehéz tüzérség pergőtüze (nagy plakátok, oldalas hirdetmények), majd e pergőtűz után kézigránátokkal a roham. (Körlevelek, kirakatok, hirdetések.) Minden egyes bombának pontosan, előre meghatározott pillanatban kell robbannia, minden egyes szónak meg kell, hogy legyen a maga hangsúlya, hogy a hadjárat elérje eredményét és az új márkacikk, legyen rajzszeg vagy traktor, átmenjen a köztudatba.

A modern reklám első etappja: a bizalom felkeltése. Már csak ezért is rég kiselejteztük fegyvertárunkból a blöfföt, hazugságot és a többi elavult fegyvert. «A reklám legyen igaz» - ez a mai reklám első törvénye. Ma közjegyzőileg hitelesített elismerésekre, klinikai és közhivatali bizonylatokra, objektív statisztikákra támaszkodik a reklám, ezeket hangoztatja, ezekkel érvel, nem elpuffogó humbuggal, hazugsággal.

Más. A reklám tanította meg a nagy tömeget például a fogápolásra. Vagy: a parasztlegény ma már biciklin megy ki - percek alatt - földjére vagy a tanyára és percek alatt vissza van. Naponta egy-két órával többje jut pihenésre, szórakozásra, kultúrára.

A század elején egyik amerikai olajvilág cég ingyen petróleumlámpák százezreit ajándékozta el Kínában, hogy ezzel a reklámmal a kínaiakat a lámpa használatára és így a petróleum fogyasztására rászoktassa. (A kínai nép mindaddig sötétben fogadta az estét, csak egyeseknél égett luxusszámba menő, pislogó mécses.)

Ezzel az akciójával a Standard Oil Co. háromszázmillió embernek hosszabbította meg napját - életét! Hogy kulturális szempontból a világosság mit jelent, azt a szó szimbolikus értelme mutatja.

Tökéletesen mellékes, hogy Standardék ezt a lámpaszétosztást önös magánérdekből eszközölték; végeredményben az emberiség, a civilizáció fejlődését szolgálták vele, mint ahogy a modern reklám minden megnyilvánulása a civilizációt, a fejlődést viszi előre!

Ma kapitalista társadalomban élünk. És ha van valami, ami a kapitalizmus létjogosultságát igazolja, akkor az ilyen Standard Oil-eset az. Amikor a magánérdek a közérdekkel párhuzamos. Amikor a magánérdek harcosa - a reklám - sorszerűen a közérdeket, az emberi fejlődés érdekeit szolgálja.

Ma kapitalista társadalomban élünk. És ha maga az a tény, hogy honoráriumért dolgozik az író, összeegyeztethető az írói méltósággal és függetlenséggel, akkor nem lehet kifogást tenni az ellen sem, hogy a - végeredményben az emberi fejlődést és civilizációt előrevivő - reklám munkájában az író résztvegyen.

Természetesen vannak kivételek: amikor a reklám munkaadó ízléstelen vagy más kifogásolható előírásokkal megköti az író tollát. De ez ugyanígy előfordul szerkesztőségekben vagy könyvkiadóknál. Ilyenkor az írónak tudnia kell ellenállni, de ez már nem az «író contra reklám» elvi problémája, hanem az egyén szuggesztivitásának gyakorlati kérdése, mely független a reklámtól s amely minden foglalkozási ágban egyszerűen: érvényesüléstechnikai kérdés.