Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Figyelő · / · Zene

Tóth Aladár: Failoni Sergio a hangversenyteremben

Zeneéletünk fokozatos gazdagodásának talán leghangosabb hirdetői: az újonan alakult magyar zenekarok. Filharmonikusaink ma már három új testülettel - a Budapesti Hangversenyzenekarral, a Székesfővárosi Zenekarral és a Magyar Szimfónikus Zenekarral - oszthatják meg azt a fontos kultúrális hivatást, melyet hosszú ideig egyedül kellett betölteniök. Legnagyobb nyereség kétségkívül a Budapesti Hangversenyzenekar: szervezője, Zsolt Nándor - Weiner Leó támogatásával - valóban elsőrendű együttest állított sorompóba. Kevésbé szerencsés kezdet után a Székesfővárosi Zenekar is lassanként rátér a komoly fejlődés útjára. Orcheszterkultúránk további sorsát most már a vezető karmesterek tehetsége, egyéni kíválósága fogja megszabni. Mert, ahogyan Bülow mondta: «nincs rossz zenekar... csak rossz karmester». Fiatal orchesztertestületeinknek szerencsére nem kell messze menniök olyan kalauzért, aki a zenekari művészet legmagasabb csúcsára vezetheti őket. A rátermett vezért megtalálhatják operaházunkban, azaz annak zseniális olasz karmesterében, Failoni Sergióban. A Budapesti Hangversenyzenekar figyelmét nem is kerülte el az a rendkívüli érték, melyet számára Failoni művészete jelenthet: egész hangversenysorozat vezényletét bízta az olasz mesterre. A szezon első felében rendezett koncertek teljes mértékben igazolták a hozzájuk fűzött várakozást, azonkívül érdekes vonásokkal egészítették ki Failoni művészi portréját.

Failoni az operaházban már megmutatta, hogy elsőrendű Wagner-dirigens; hogy Verdi zeneműveiben, sőt Rossini, Donizetti, Ponchielli és Puccini operáin keresztül is fel tudja idézni az olasz muzsika klasszikus szellemét; hogy olyan népi gyökerekből táplálkozó kultúrákhoz, melyek távolabb esnek a zenei műveltség évezredes európai közösségétől, így Musszorgszki mély orosz költészetéhez vagy Manuel de Falla spanyol világához szintén megtalálja az utat; mindezen felül Kodály zsoltárával még azt is bebizonyította, hogy nem «előkelő idegen» nálunk, hogy tud olvasni annak a népnek lelkében, melynek vendége. Bámultuk kezdettől fogva ezt a sokoldalúságot és bámulatunk még csak fokozódott, mikor Failoni, mint koncert-karmester, megismertette velünk művészi felfogását Mozartról, Beethovenről, Straussról. Ez a sokoldalúság nála nem holmi felszínesen nagyvilági, éppen könnyű fajsúlyánál fogva mozgékony szellem galantériája. Failoni nem tartozik azoknak a mindent ügyesen lefölözőknek sorába, akiknek csak a stílus legolcsóbb lehetőségeire van szemük, akik Mozartnál «finomkodnak», Beethovennél «hősieskednek», Bachnál «ájtatoskodnak», az olaszoknál «szenzuálisak», a franciáknál «parfőmösek és pikánsak» stb. Sokoldalúságának azonban nem lehet egyedüli magyarázata az a hatalmas és mély formaérzék sem, mellyel, mint a legnemesebb olasz tradíciók letéteményese, mindent, ami a zenében alakot öltött, bámulatos plaszticitással ragad meg. A képzelet gazdagsága szintén legfeljebb csak egyik eleme lehet müvészete átfogó erejének, hiszen amibe fantáziája belekapaszkodik, azon egyszersmind már lelke egész forróságával is csüng. Failoni egyetemességének titka: ez a művész az egyetemes emberi élet perspektívájából tudja nézni a muzsikát, elérkezett tehát arra a magaslatra, honnan a zene világának legkülönfélébb birodalmai egyetlen összefüggő tájként terülnek el előtte. Egyik talán közelebb, másik talán messzebb esik egyéniségétől, de egyik sincs olyan messzi, hogy ne érezné vele a kontaktust. Csak annak a művésznek fantáziája, formaérzéke, intelligenciája tapinthatja ki ilyen világosan a formák különféleségét, akinek embersége ilyen mélyen érzi minden művészet egységét.

Ime Failoni Mozart-interpretálása. Milyen távol áll azoktól, akik - mivel Mozart szenvedélyének ereje: «karcsú» erő - filigrán allonge-parókás rokokófigurát faragnak Mozartból. De távol áll a formai artisztikumok Mozartjától is; ami annál figyelemreméltóbb, mert az olaszokat általában éppen Mozart formaművészete téveszti meg. Mozart ugyanis sokat tanult az olasz muzsikától. Művészetében az olasz hallgató ismerősnek érezhet számtalan formai elemet; ettől az ismerős formavilágból azonban ismerős költői szellemet is követel; a «Figaro lakodalma» poézisében a «Szevillai borbély» színpadi életét keresi; természetesen amit így talál: az jóformán semmi. Failoni ezzel szemben világosan érzi, mi van az olaszos formák mögött; teljes igazságában tudja felidézni Mozart szellemét, mely végeredményben Bach, Beethoven, Wagner nemzetének szelleme. Még a fiatal Mozartnak itáliai útján komponált motettái sem tévesztették meg. Mert itt is Mozart emberségét nézte, azt az egyéni életet, mely gyermeki rajongással, ifjúi hévvel issza magába Itáliának muzsikában felragyogó szépségét. Hogy Failoni ezeket, az ifjú Mozartot megigéző szépségeket, olasz ember létére mintegy önmagából merítheti: külön varázsa interpretációjának. Aki már a fiatal Mozart olasz dialektusát ennyire mozarti szellemben tudja tolmácsolni, annak szabad az út az immár egészen saját nyelvét beszélő késői Mozart remekeihez. És valóban: hosszú idők óta egyetlenegyszer sem szólalt meg nálunk olyan hatalmasan, olyan gazdagon és teljesen Mozart-muzsika, mint ezidén Failoni karmesterpálcája nyomán a nagy Esz-dur szimfónia. Az elérhetetlenbe vesző álmok és a végtelenbe lendülő nemes szenvedélyek, a határtalan kék egeket idéző, napsugaras örömök felragyogása és az örök éjszakákat idéző, felhődző bánatok elborulásai, egyszóval a mozarti poézisnak határtalan távlatokba nyíló belső képei szinte eszményi természetességgel öltöttek testet a szólamok szigorúan plasztikus vonalaiban, a gyönyörűen kiegyenlített, szervesen egységes zenekari hangzás eufóniájában, az egyes hangszerek lelkének önmagában nyugvó szolisztikus szépségében, a felépítés tökéletes harmóniájában.

Failoninak azonban szüksége van mindig valamiféle egységes, harmonikusan lekerekített «testre», akkor is, ha benne az élet végtelenségével, örök hullámzásával eltelt német kultúra lelkét eleveníti meg. Mert ne feledjük: ő nem tagadja meg azt a szigorúan zárt formákat teremtő olasz szellemet, melynek Dante terzináit köszönhetjük; nem tagadja meg, csak korlátait tágítja annyira, hogy magába fogadhassa akár saját ellentétét is. Mozart formáinak tökéletes harmoniája, tiszta szépsége pompás támpont, melyen biztosan megvetheti lábát. Ahol ez hiányzik, más plasztikusan lezárható kereteket keres. A Wagner-zenekar szélesen hömpölygő, parttalan áradatát például a wagneri víziók «kézzelfogható» képszerűségének medencéjében fogja fel. Ilyen kívülről megragadható «testi» egységet legnehezebb Beethoven művészetében találnunk. Mert Beethoven formáiban jóformán semmi sincs, amit önálló életre lehetne támasztani. Ez a művészet csupa hatalmas alakító erő, de formái azonnal elvesztik valódi értelmüket, mihelyt - bármily kevéssé is - aláhúzzuk, hangsúlyozzuk őket. Beethoven a zeneirodalom legszabadabb szelleme. Failoni nagyon jól tudja ezt. Finom intuícióval megérzi, hogy kultúrájával csak egy úton át juthat be Beethoven világába: a különféle lelkiállapotok beethoveni rajzán keresztül. Tudjuk, hogy Beethoven maga ragadott ki belső életének illusztrálására kézzelfogható szimbólumokat a reális életből. Küzdelmeihez felidézi a «hős» alakját, örömeihez a táncoló parasztot, szenvedéséhez gyászmeneteket vonultat fel és így tovább. Igaz, ezeket a képeket csak egy-egy pillanatra ragadja ki a külső élet forgatagából, hiszen nem őket festi, velük fest. De ez a pillanat elég Failoninak, hogy meghódítsa magának Beethoven költői birodalmát. Elég a VII. szimfónia ragyogó előadására utalnunk, melyben a beethoveni öröm, melanchólia, humor és ujjongó, mámoros diadal képeit hatalmas erővel idézte fel, hol nagyvonalú freskószerűségükben, hol a lelkiélet legtitkosabb rezdüléseit követő differenciáltságukban, de alig megragadva, máris átszellemítve őket. Valami azonban mégis hiányzik Failoni Beethovenéből: ezek a képek élesen tükrözik ugyan Beethoven belső világát, de önmagukban nyugvó befejezettségükben nem mutatják ennek a világnak küzdelmes alakulását. Nála nem érezzük a szenvedés útját, mely az örömhöz vezet, itt nem szüli az élet szerelme a bánatot, a bánat a küzdelmet az ujjongó diadalig. Failoni nem adja nekünk olyan teljesen a beethoveni életet, mint a mozarti vagy wagneri életet.

Strauss Richárd már lényegesen könnyebb probléma elé állítja Failonit. Már a Strauss-orcheszter életerőtől duzzadó érzéki teljében is valóságos paradicsomkertben érezheti magát az ilyen ragyogó, fölényes karmestervirtuóz. És azután a program-zene naturalisztikus pompája! Failoni természetesen itt sem áll meg a külsőségeknél. Karmesterpálcája a Don Quixoteban meggyőzően hirdette: a valóságot Strauss módjára csak az «utánozhatja», aki tudja szeretni is Strauss-módjára a valóságot. És Strauss annyira tudja szeretni az élet valóságát, hogy mély meghatódottsággal öleli magához még azt a búsképű lovagot is, aki egy magasabb élet álmát kergetve botorkál a realitás világában. A német költő természetesen el sem tudja képzelni a valóságot az álom engesztelhetetlen ellenségének. Ő maga nagyon is otthon érzi magát abban a világban, hol Cervantes hőse otthontalanul bolyong. Neki a birkanyáj birkanyájnak, a szélmalom szélmalomnak is kedves. Siratja az elérhetlen álmokat és kacagja a botorul utánuk indulót, de nem keserűn, nem tragikus mélységgel, hiszen számára az, ami elérhető, már kicsit kárpótlása, vagy még inkább záloga annak, ami elérhetetlen. Strauss hisz az életben, zenéjében visszacseng valami - igaz raffinériákba bágyadtan, parvenű-nyárspolgári nagyhangúsággal - Haydn rendíthetetlen optimizmusából, mélységes idealizmusából. Failoni ezt a német idealizmust szólaltatta meg a «Don Quixote»-ban, interpretálása ezért valami felemelő páthoszt, valami nemes ragyogást kölcsönzött a Strauss-muzsika hangjainak. - Művész, aki meg tudja mutatni a legnagyobb zeneköltők valódi nagyságát és aki ezenkívül még a kisebb komponistákban is azt tárja fel, amiben azok rokonok a legnagyobbakkal, az ilyen művész kultúrmissziót tölt be, kultúrmissziót a legjavából.