Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Figyelő · / · Vers

Mohácsi Jenő: Garabonciás ének
Antal Sándor versei

Antal Sándor, a Pozsonyban élő mélyjáratú elbeszélő, régebben néhány a sorból kiugró különös hangulatú regény írója, negyvenéves korára versköltésre adta magát. Ezt a mégis csak realista prózaírót, aki, nagyváradi ember lévén, kitünő költők kortársa és pajtása volt, annyi idő multán nem a tollforgató készség, hanem lelki kényszer vitte a versírásra. Az idők viharos járása, emigrációs keservek, de főkép nyárutós életének nagy szerelmi élménye.

Versei nem állanák ki a forma vérpróbáját. Vannak kicirkalmazottak, mint az a Babits Mihályhoz intézett, a szabad verselők ellen intézett Levél, tizennyolc szótagos, másfél magyar alexandrinusos soraival, de a legtöbbje hol magyaros formájú, hol ritmikus prózába átugró, rímesen összecsendülő vagy sor közepén összealliteráló, bibliai modorban párhuzamoskodó, himnuszosan elömlő.

De lenyügözőek, megejtők, tizenhetedik századbeli magyaros modorosságú, hol pázmános, hol bibliafordításos és hitvitázós nyelvezetükkel, mely mai érzéseket és gondolatokat álcáz.

Különös, soha nem hallott melódia szól ezekből a verstanilag nem igen körülírható költeményekből, amikor anyját, apját, magyar zsidóságát énekli. Mondhatnám, hogy Kiss József magyaros zsidósága is szinte erőltetettnek hat Antal Sándor vérbeli, magyarba ojtott, de kétkedő, pajzánkodó, orcátlankodó és minden szabadossága ellenére mégis csak törvénytisztelő zsidósága mellett.

Az emigrációs érzésvilágból származó néhány vers meghiggadtan nemes, a Körséta című megdöbbentően plasztikus és Van Gogh egyik híres festményének színeiben sötétlő.

A szerelmi versek merészen szépek, néhol az Énekek éneke bódulatától ittasak, másútt meg valami waltwhitmanos kozmikusság árad belőlük. Harmadik fajtájú a Diófa ha lennék, ilyen sorokkal: Éretted szeretnék mégegyszer születni. Diófa akarnék lenni, kerítés mellett kihajló, néked gyümölcsöt boldogan termő, míg élek. Csináltass aztán bölcsőt a fámból fiadnak. Ha felnő, ó-boros hordó dongáját faragja néki belőlem a kádár. Hat szál utolsó deszkám meg várja szép elomlását.

Hadd idézzem végezetül Antal Sándor emberiesen lázongó, de mégis nagy vándorlások után kiérdemelt megtérés nyugalmasságával teli szép könyvének számomra legkedvesebb sorait:

Köszönöm tenéked minden szeretőmet,
azt is, aki hű volt, azt is, aki megcsalt,
azt is, aki élő, azt is, aki meghalt.

Te tudod mit tettem.
Titkos szépségidért hogyan lelkesedtem,
titkok kulcslikánál hogyan leselkedtem.
Órákat szétszedtem,
koponyák fedelét átalfűrészeltem.
Feküdtem a mélyben Föld szavát hallgatván,
állottam vajúdás sikoltó kínjánál.
Fogtam a kezemben még élő sziveket,
raktam tört szemekre összetört cserepet.
Álmomban bejártam poklokat, egeket.

És sírtam könnyeket.
És írtam könyveket.
És számlálok mostan éveket negyvenet.