Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika
Szerb Antal könyve első két oldalán élesen és találóan mutatja be a köztudatban élő Vörösmartyt, Gyulai Vörösmartyját s a következő öt íven azt a rejtett Vörösmartyt idézi, aki a «reformkor költő»-jének plutarchosi maszkja fed el előlünk. Babits írja Vörösmarty-tanulmányában, hogy az az «egész teljes és nagyszerű élet, mely Vörösmarty minden képében ragyog, valami nagyszerű halállal van aláaknázva.» Szerb Antal a halálnak ezeket az aknáit keresi s a pszichoanalitikus örömével mutat rá a megjelenés férfias felszíne alatt a stílus elszólásaiban, a képzeletjárásban lelepleződő másik Vörösmartyra, aki szerinte az élettelen életbe, a preindividuális létbe vágyakozott.
A pszichoanalitikus szót nem véletlenül ejtettem ki. Szerb Antal művészfüllel olvas és nagy ínyence az árnyalatoknak, de érdeklődése esztétikai térről a pszichológia felé csap: Vörösmarty művei helyett Vörösmarty lelkéről beszél s ezt nem tartom helyesnek. Egy költő lelke bizonyára kitünő dzsungelje a lélektani spekulációnak, embert adni a költő helyett azonban mégis csak kitérés a feladat elől. Az alkotás magasabb természetű valóság, mint a lélek s aki lélekké bontja le, lényegét denaturálja. Szerb Antal tudományos enzimjeinek azonban még ez sem elég. Ő a lelket is tovább oldja korrá. Vörösmarty hajlamairól rendre kiderül, hogy kora hajlamai, lelkirajza ürügy, hogy a preromantika áramaival s az író preromantikus készültségével megismerkedjünk. A költőből ember, az emberből kor: a végén azt kell hinnünk, hogy Vörösmarty a kor hóbortjainak egyszerű csomópontja volt. Az analizisnek az a faja, mellyel Szerb Antal fejti vissza a művet, ép azt sikkasztja el belőle, ami művé teszi.
Miért? Bizonyára nem azért, mert nem látja a költőt, hanem mert olyan módszerhez kötötte magát, amely megsemmisíti! Szerb Antal finom elme, kitünő műértő, minden együtt van ahhoz, hogy elsőrangú essaiket írjon; egy baja van: bedőlt a tudománynak, a tudomány kuriózumainak. Ő, aki pontoson, szellemesen tud jellemezni, nem állhatja meg, hogy a pszichológia legfrissebb trükkjeit áldozatán ki ne próbálja s nincs az a halott órjás, akibe legutolsó történelmi olvasmányait bele ne beszélje. Stílusában is különösen kereszteződik a született művész eleganciája s a mimelt tudomány rendszereskedése. Nem szabadulhatok meg az érzéstől, hogy egy tudósok közé keveredett művész mimikrijének vagyok a tanuja. A tudósokat becsaphatja, a művésznek azonban kedve támad rákiáltani: de hiszen csak bolondítod őket.
Talán nem is ártana, ha valaki rákiáltana!