Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám
Isten, kinek ez emberlátta Világ
Nem több egy atomnál
Közepütt a Nappal -
S mint magja körül az elektron
Keringek körüle én:
Isten, szülém,
Óh bárcsak ujra fogannál!
Lásd, képed mása, az ember
Már ott kapirgál rádiumsugarakkal
Falain a határtalannak.
S már azt meri hinni: van határ.
Csodát vár, óh de többé nem a lélek
Csodája az, amire vár.
Isten, ne engedd a mennyei mértant
Bolygatni s a mennyei kémiát.
Vigyázz reám, hogy ez égi atomból
Még ki ne szakítson s más Csillagok útján
Más Nap körébe ne repítsen az ember,
Ki nem azt lesi már, hogy a lét miért van,
De hogy legyen egy uj Világ!
Elorozta Igédet s többé nem a lélek
Csodája az, amire vár.
Nem tudja megváltani magát soha már!
Csak ott kapirgál falain a határtalannak -
Add hát neki Isten a pillanatot
Az új foganás előtt,
Mikor Napjaid s Holdjaid s Csillagaid
Mind egymásba zuhannak!