Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám
Harmadikat fentartónak itthon hagyta a halál.
Szegény ember gazdaságát egyre törik, egyre vágják,
Elől lövik, hátul ütik, félre lépne: bajra áll.
Jobb karomat már rég letörték. Teng az ugar, egyre törpébb
Minden holdam, kis tanyámon károk őrlő-malma jár.
Az asszony is dérrel-durral ellenemre nem jót forral,
Fecskefészkem mind leomlott. Madaram: csak «jómadár».
Bezzeg jó a nagy uraknak: minden pengőt élre raknak,
Megfelezik a lisztünket, hordónk nekik ont ma bort.
A mi földünk sinyli, hogyha szerb komitácsi, muszka szotnya
Bekanyarit a régi határon; aki lopott: minket rabolt.
Szegény ember: komisz ember; kérni nem tud, csalni nem mer,
Maga levében főve fő meg, s fölkanalazza a király,
Telhetetlen gyomra rontja életünket, fenn: a frontja
Falja szegény rongy gyermekeinket. Halni rossz, de élni fáj.
Betömni a rést, mit a vad rác kardja ütött seregünk déli falán.
János gazda, szegre akasztva minden gondot, add ide azt a
Legény fiadat még, aki veled van. Ritkul régi jó katonám.
Osztrákország meg két ország: nem áldozott annyit, mint mi.
Hajtsd a füledet, fejedet szépen harcba hívó állami szómra.
Mindent adtam, mitse kaptam. Nagy patakban
Omlott vérünk; mint az ujjam, ugy maradtam -
Több fiam nincs, nem lehet
Összébb vágni, szétzilálni testemet, se lelkemet.
Már az Ország. S elrabolják végső gyámom, büszkeségem.
Fiamat inkább kutba vetem, de nem hagyom sohase lóra ülni.
Sem huszárnak, sem bakának nem adom soha egy kölykömet sem.
Apró fát a tüzre vágnak, nem adom soha császárkatonának
Sem a lelkem, sem a testem.
Hej, az volt csak a cifra tánc - a bosnyák népek háborúja.
Majd beszakad a föld a talpuk alatt. Mind elefánt - de szárnya van
Ugy repül, ha nyeregbe csatoltam: a szél sirva kocog megettem.
Elmerülhet a világ, csak mi maradjunk meg benne ketten.
Szép lovam, jó lovam, majd ha minden elrohan:
Poroszkálunk, meg sem állunk a sirunkig boldogan.
Zsidógyerek esik az égből. Elakadt minden trén-szekerünk.
Ezeregy ronda gebét ostorral, ruddal, vassal tönkre vágtam,
Még se haladtunk egy toppot sem. Ilyen pihent ló kell nekünk.
Hamar a lovakat, falusi gazdák. Mig a legények hámba ragasztják,
Muszka lovakkal fenn kicserélem, a bőrüket is majd visszaadom.
Az ember: kézzel, a ló meg lábbal, ez az igazság -
Katonaló vagy, buta paraszt ló; signumot is kapsz a tavaszon.
(Elviszik a lovakat.)
Ejnye, ez a kurta parancsszó be a szivembe harapott.
Három fiam oda - nem sajnálom; ezt a lovat megsiratom.
Nincs a földön olyan bánat, mint az én nagy bánatom.
A lovamat meg nem ettem volna, de ami maradt még: lenyelem.
Ami gyümölcsöt szült a kertem, ami buzát a határom,
Megeszem, befalom, benyalom, három télen, három nyáron.
Asszony, tyukot koppassz nékem; rántott csirke, rucás kása,
Malacpecsenyét rá; amit az ember bekanalaz: az el van ásva.
Mind megeszem, amim van. Az Ország mind megette fiam.
Dögöljön meg a ronda tőle... Vesszen minden, ami van.
Üres testen meg se reccsen az ellenség dum-golyója.
Lisztet, buzát, magyar gazdák, a fiainknak szaporán.
Lesorvad a testük, a lelkük, az Ország hervad a sok katonán.
Én nem értem, ez az Ország ellenem még mit nem forral.
Ha elvitte aratónak minden fiamat: lássa bőven;
Mit eszünk mi, ha kifosztanak, a ránk jövő esztendőben?
Eldugjátok? Elássátok? Rothadjon el? Rágja féreg?
Tömlöc jár, vagy két golyó annak, aki csalva csal.
Engem nem lehet becsapni. Nekem a hus nem pacal.
Kibontani minden hombárt, minden zsákot jól kirázni.
Hadsereggel háboruban nem jó lesz ám taktikázni.
(Elviszik a buzát, lisztet.)
Ezt csak érdemes volt könnyel hintenem,
Verejtékkel szórnom, vérrel szerzenem,
Visszakapni halva, halva - élve nem.
Asszony! Bort nekem - mert megölök valakit.
Azt gondoltam: Isten van még ott, vagy itt,
Valahol, az égben, földben... nincs! sohase volt.
A Nap nem az arca, nem szeme a Hold.
Meghalt az Uristen, haljunk vele hát.
Szaladjon mindenki, merre szeme lát.
Se fiam, se lovam, sem ökröm, se magam.
Mindenem oda-van!
Az apád hagyta rád: hogy szántsad, arasd.
Lábad alól mindent kiránthat a vad
Hatalom, de a föld mindig megmarad.
Hajolj rá, beszéld meg vele: mit akarsz.
Legszebb fegyver az eke. Harcunk: kasza-harc.
Az én szómat csak ez a föld, csak ez hallja, érti meg.
Benne van az ifjuságom, vérem, könnyem, mindenem.
Szabad nekem vérhullással ezután is hintenem.
Nekem nem kell Amérika; gyökeret itt vertem régen,
Itt nyugszik az apám, anyám, innen nőtt a feleségem.
Ha meghalok, ez a föld lesz omló porom takarója,
Ha lenn nyugszom, még az árviz, az se moshat ki alóla.
Nincsen lovam, csak két ökröm, azzal szántom az ugart.
Verje meg a nemjó Isten, aki háborut akart.
Államkincsül. Igy mentjük meg a szegény hazát.
Telepesek települnek, oszlik a régi föld,
Annak nem kell semmi tag már, akit a harc megölt.
Egyenlőség: ez az uj elv. Bontsad a láncot, huzd a lécet -
Az én földem? - láncra huzni? - huzd fel rongy magad,
Ettől koppan a két szemed, vagy összeragad.
Ne bántsd a parasztot: felette kényes.
Darázsfészekbe ne nyulj bolondul,
Mert megvakulsz, ha a raj kibolydul.
Magad tartása hiába legényes:
A kasza éles, a kapa fényes.
Megbomlott a paraszt - kaszával hadonász.
A parancsot piszkos szókkal verte ki.
Szembeköpött! Gyalázat. Gépfegyvert neki.
Megcsappant az élet, nincs már kereset.
Lovamat, kocsimat az állam csente el.
A fejem is lecsavarja? Isten hirivel:
Vigye, ha elvesztette fejét, szabadon.
De a földemet - nem! Azt nem adom.
Kapára, kaszára, ökölre, birokra,
Nem azé, aki viszi, hanem aki fogja.
Akinek a földem kell, azt kihasítom.
Vadit ez a törvény - baj lesz - ne vaditson.
Ugyis bánt a világ - ne bántsd a magyart!
Állami tiszttel igy packázni, tompa parasztnak: énvelem!
Megfordul fenn az ég sarka, bőröm ütéstől párduc-tarka;
Hites pecsétem a kapujáról minden bugris levakarta.
Hajts, sofőr. A benzin drága, ne nyavalyogjunk itt hiába.
A paraszt is megbolondul, ha nagyon töri már a kápa.
Polgárháboru lesz ebből... nagy tüz villog a határon...
Misszióm itt véget ér. Jegyzőkönyvem is lezárom.
Engem többé meg nem koppaszt, össze nem tör, be nem sároz.
Ki, a tanyára! Ott a szabadság, ott a béke, ott az élet.
Száz hold földet száz emeletre huzott házzal nem cserélek.
Szól a tehenem kolompja. Harmatos a határfa dombja,
Rám hajol a füzfa lombja - ez a te hazád, mind azt mondja.
Eresztem az ekét hármas mélyre; fekete földet forgat a vas,
Minden buzaszem csirát vet. Visszajön a régi tavasz.
Tehenem hizik, aprómarhám szaporán költ. Zsiros a föld,
Csak fiam nem kél ki porából, kit a háboru megölt.