Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán:
Ez tehát a helyzet, hol enyhébb, hol erősebb feszültségeket teremtve egész Középeurópában, és sajátos változatokban Magyarországon is. Végzetes helyzet, mely ellen nem lehet elég buzgóan küzdeni. Ennek a küzdelemnek egyik formája, inkább negatív formája volt az a kritikai szemle, melyet az előbbiekben idevázoltam. Szükség van azonban egy pozitív állásfoglalásra is. Egyszerűen csak duzzogni vagy jajgatni a politika ellen, de ki nem jelölni azt a politikai rendszert, melyet az irodalom a maga fejlődése számára legkedvezőbbnek tart, ez szánalmas attitüd volna. Azt hiszem, szükséges tehát ezt a pozitív munkát is röviden legalább körvonalazni.
Hagyom tehát a szép álmokat, de nem foglalkozom a diktatórikus uralmi formákkal se részletesebben; ezekről való véleményem kiviláglik abból, amit az általuk terjesztett, vagy a rájuk támaszkodva, illetve feléjük kacsintgatva terjesztett esztétikai elvekről mondtam. Marad a közügyek intézésének az a formája, mely a hatalmat a néptől származtatja s a törvényeket, illetve a törvényhozó testületeket az egész nép, vagy legalább is a nép túlnyomó többségének szavazásából építi fel: tehát a demokrácia. S így aztán itt volnánk egy ezerszer hallott s főleg ott, ahol még nincs demokrácia, bizonyos oldalról minduntalan valóságos maniákus egyhangúsággal hangoztatott követelménynél: az általános, községenkénti, közvetlen, titkos, egyenlő, nőkre is kiterjedő, arányos választójognál. Esetleg még a referendumnál és az iniciativánál, a közvetlen néptörvényhozás formáinál is. Végül pedig a szabadságjogoknál és az esküdtszéknél. Sokan s nem ritkán magas szellemi fejlettségű egyének is kétkedő mosollyal hallgatják az ilyesmit. Főleg a demokrácia alapvetésének, a választójogi követelménynek pontos, pedánsul hangzó formuláját. Ez a mosoly mintha azt mondaná: Istenem, milyen rettenetes baj volna, ha esetleg kimaradna a feltételek közül a «községenkénti» vagy a «közvetlen». A helyzet az, hogy ebben az esetben a finoman mosolygóknak nincs igazuk. Végre is olyasvalaminek, ami egy szükségletet pontosan kielégít, lehet olykor terjedelmes, bonyolult neve is. Temérdek orvosszernek még hosszabb s még idegenszerűbben hangzó neve van, mint a népakarat pontos és hű megnyilatkozását biztosító választási rendszernek. S hány gép van, melynek valamennyi alkatrészét felsorolva szintén egy ilyen terjedelmes s a laikus számára idegenül hangzó listát kapnánk s mégis senkisem mosolyog, ha egy ilyen vegyszer vagy szerkezet alkatelemeinek vagy alkatrészeinek felsorolását olvassa. A demokrácia is egy recept, a demokratikus választási rendszer is egy apparátus és így érthető, hogy nem olyan könnyű és üde ennek a pontos megjelölése, hogy egyenesen bekívánkoznék egy lírai költeménybe. Fontos az, hogy valamennyi politikai recept és apparátus között ez a legjobb.
Természetesen, ha a kétkedő mosoly nem a demokratikus hatalmi apparátus bonyolultságának szól, hanem általában annak a hitnek, hogy akár a demokrácia is meg tudna oldani minden problémát s egy-kettőre boldogságot tudna hozni a földre, ebben már igaza van. Ebben az esetben ugyanis a mosoly már nem egy politikai rendszer, hanem az emberi természet kritikája. Ez pedig indokolttá tesz minden szkepticizmust. A formális demokrácia nem egyéb, mint politikai megfogalmazása annak az erkölcsi alapelvnek, hogy az egyik egyén érdekeinek és szabadságának nem lehet más korlátja, mint a másik egyén érdeke és szabadsága. Hogy aztán a formális demokrácia, egy általános választójogból született törvényhozás gyakorlati tevékenységében olykor maga is vét ez ellen az elv ellen, ez kétségtelen; ilyesmire azonban minden politikai rendszer hajlamos, sőt az antidemokratikusak sokkal hajlamosabbak reá. Semmiféle politikai rendszer sem csinál árkangyalokat az emberekből! Sok kényeskedő lélek számára sivár, sőt riasztó képzet minden választójog s az a temérdek választás, parlamenti vita, esküdtszéki tárgyalás, ami a demokráciák jellemző élettünete. S bizonyos is, hogy nem az emberi természet legszebb oldalai nyilatkoznak meg ezekben a demokratikus vívmányokban. Jobb politikai rendszer azonban, legalább is egy kultúrnép számára, se az elméleti államtan, se a politikai gyakorlat tájékáról nem integet.
Csak így, szkeptikusan, az emberi természet gyarlóságát hangoztatva lehet védeni a demokráciát, de így aztán, törik-szakad, védeni kell. A helyzet az, hogy az embernek ember fölött való uralma, tehát minden, ami állam és politika, borús, sivár kényszerűségekkel van telítve: van valami sátáni vagy legalább is démoni bennük. A mai szociológia vezető elméletei szerint az állam úgy keletkezett, hogy egy erősebb és hódítóbb szellemű törzs leigázott egy gyengébbet. Ma is sokan a politikát valami gonosz fertőzésnek, szabadságuk és anyagi érdekük csorbításának érzik. Ez a magyarázata annak, hogy sok esztéta-lélek ösztönösen húzódozik tőle. De viszont kétségtelen, hogy nélküle a mai emberiség ellenni nem tud és így még az a legjobb, ha mint valami szérummal beoltatja magát vele, ha az egész társadalom át meg átjáratja magát a hatalomgyakorlás mérgével megszerezve így minden polgárnak legalább azt a tudatot, hogy maga is hozzájárulhat a közügyek irányításához. Ez éppen a demokrácia. A végső szó ebben a vonatkozásban is persze az, hogy a demokrácia minden áldását csak művelt népek között termelheti ki magából. Barbár tömegek számára, ha talán nem is a zsarnokság a legjobb államforma, de valóságban rendesen ez jut ki. Ahol az emberek fölött az igazságnak nincs hatalma, ott a hatalomnak van igazsága.
Ez szól általában az emberekre és társadalmakra, de vonatkozik fokozott mértékben az írókra és irodalomra is. Az írónak nincs szüksége több intézményesített szabadságra, mint a többi polgárnak, csupán az a különleges érdeke, hogy életét és alkotásait egy hozzáértő, az irodalom s az irodalmi alkotás lényegét megértő közvélemény s adott esetekben ugyanilyen szellemű bíróság ítélje meg. Az a kiváltságoltság, mely egy elnyomott és kiuzsorázott nép közepette egyes íróknak és írócsoportoknak kijut, nem használ az irodalomnak. Az állami támogatás, a mecenátizmus, az akadémiák és irodalmi társaságok irodalomtámogató működése üdvös hatású lehet ugyan, de csak egy demokratikus társadalomban, ahol tőlük függetlenül valamennyi osztály, réteg, irányzat, ízlés, sőt szeszély is táplálhatja és megkaphatja a maga irodalmát. Ennek híján az állami támogatás inkább rossz vért szül, mint használ. Persze a demokrácián túl még sok minden kell ahhoz, hogy az irodalom virágos kertje kiviruljon. Ahhoz azonban, hogy az író ne legyen a tűzben álló katonához hasonló, ahhoz ez a kevés, ez a nem is szorosan irodalmi követelmény elsősorban szükséges.