Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán:
Mindezeknek a tanoknak és elméleteknek, bár önmagukban is jórészt megtévesztők és veszedelmesek, mégis nemcsak átütő-ereje, de igazi ellenszenvessége se sajátos belső mivoltukból származik. Sőt igen sok esetben azért, amit hirdetnek, nem is érdemelnének valami különösebb visszautasítást; végre is a badarságnak, sőt az elszánt maradiságnak is megvan a megnyilatkozási joga. Valóságos kultúrveszedelemmé ezeket az érveléseket az teszi, hogy mögöttük mint legfőbb érv a diktatúra, az erőszak, a fegyver áll, és pedig vagy már a jelenben, a valóságban, vagy feltételesen, arra az esetre beigérten, amikor az a politikai irányzat, melynek ezek a tanok irodalom-kritikai vetületei, hatalomra fog futni. Ez persze megfélemlítőleg hat az írókra. A bolsevista esztétika felé épp ezért nemcsak azok igazodtak, akik Oroszországban élnek s így nem tehettek mást, de máshol is sokan azok közül, akik azt hitték, hogy előbb-utóbb az ő nyelvterületükön is a bolseviki hatalom fogja alátámasztani ezt az esztétikát. Németországban lehet, s főleg a nemzeti-szocialista irányzat feltörése idején lehetett tömegjelenség formájában látni egy még be nem érkezett diktatúrának ezt az előre engedelmességet szuggeráló hatását; a lapokban, a szinházaknál, a kiadóvállalatok irodáiban rögtön csendes igazodás indult meg a nacionalista terror esztétikája felé. De éppen mivel ezeknek az elméleteknek megvan ez a sajátságos, terrorizálóan toborzó erejük, kell hamisságukra különös nyomatékkal rámutatni s mint az irodalom magna chartaját emelni magasra azt az elvet, hogy az irodalmiság valami sajátos lényegű jelenség, melynek becse elsősorban esztétikai értékétől függ s minden állami hatalom, mely ennek az értéknek, mutatkozzék ez bármiféle társadalmi tartalommal, vagy érzületi színezettel kapcsolatban, szabad kibontakozását korlátozza, irodalomellenes zsarnokság.
Minden kizárólag szociológiai szempontból értékelő irodalmi kritika szándékos egyoldalúság. Kétségtelen, hogy amióta irodalom van, azóta benne mindig szóhoz jutottak világnézetek, erkölcsi és társadalmi felfogások, sőt politikai pártállások is. De más az, megállapítani, hogy ez mindig ott volt, sőt jogosan ott is lehet az irodalomban s más ilyesmi számára követelni az egyedüli létjogot, sőt az irodalmat ilyesmik szolgájává kényszeríteni. A lírai vers valóban lehet kézigránátvetés, a regény, főleg ha unalmas, állhatatos, egyhangú gyalogsági tűz, a dráma mennyet-földet megremegtető tűzérharc valami eszmei harci fronton. Csakhogy: ez nem szünteti meg azt a tényt, hogy van egészen általánosan véve gránátgyártás, gyalogságképzés, ágyúharcszabályzat és mindezekben függetlenül attól, hogy milyen front szolgálatában állnak, lehet jót és kevésbé jót produkálni. De kibontakozva ebből a hasonlatból: ha célzatokat szolgálhat is az irodalom, ez nem változtat azon, hogy a célzatszolgálás maga, ha tehetségtelenül, esztétikai szempontból silány formában űzik, nem irodalom. Hogy egy társadalmi célzatoktól független esztétikum létezik, ezt mi sem bizonyítja hatásosabban, mint az a tény, hogy politikai célzatú és szociális vagy vallásos érzületű művek, ha tehetséges ember munkái s esztétikailag becsesek, hathatnak és hatnak is egészen ellenkező politikai, társadalmi vagy vallási felfogású egyénekre is.
Mindebből következik azonban az is, hogy azok az írók se nyujtják az egyedül helyes írói magatartás mintáját, akik elefántcsonttornyuk zárkózottságában az úgynevezett tiszta irodalom kultuszát űzik. Ezeknek is meg kell elégedniök azzal, hogy az ő álláspontjuk is jogos, de már ha abba a túlzásba csapnak, hogy a szociális vagy politikai érzületet eláruló írásoktól az irodalmiság nemeslevelét megtagadják, vagy pláne a politikával való foglalkozást az íróhoz méltatlannak ítélik, akkor éppen olyan leintést érdemelnek, mint a világnézet-rikkancsok és a forradalom-ügynökök. Mert hiszen hogyan is lehet azt állítani, hogy az emberiség évezredes harca egy igazságos állami rend érdekében s ennek a harcnak elgáncsolói ellen, ami a politika legszélesebb értelmezése, méltatlan volna bárkihez is, s így akár a legszédítőbb szellemi magasságokban otthonos költőhöz is? Már az irodalomtörténet is rápirít azokra, akik ezt az álláspontot vallják. Nem is beszélve azokról a kifejezetten és kizárólag politikai írókról, akik íróknak is vérbeliek és magasrendűek voltak, hanem tisztán csak azokat a szoros értelemben vett költőket és ezek közül is csak a Dante óta élteket sorolva fel, akik politikai írók vagy harcos politikusok is voltak, máris milyen pompázatos névsor pereg le előttük: Dante, Milton, Swift, Voltaire, Rousseau, Schiller, Goethe, Byron, Chateaubriand, Lamartine, Victor Hugo, Heine, Gottfried Keller, Vörösmarty, Petőfi. Micsoda névsora ez az életükkel vagy műveikkel, vagy mindkettővel politizáló költőknek! De maga az irodalmi tehetség kétségtelen joga az egész élet ábrázoló vagy értelmező megragadására, ez is szűkkeblűséggé minősíti azt a felfogást, amely a politikát, és pedig a napit is, ki akarja zárni az író számára ajánlatos, vagy pláne hozzá méltó életterületek közül. Hiszen ez egy éppen olyan megcsonkítása volna az írói géniusz mozgási szabadságának, mint a nyárspolgári vagy kegyeskedő erkölcsnek az az intelme, mely a nemi ösztön forróbb vagy különlegesebb megnyilatkozásaitól tiltja el az írót. Az elefántcsonttoronynak ez a finnyáskodása is irodalomellenes.