Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán:
Nem ilyen tervszerűen organizált s nem is ilyen lendületesen irányított gyámkodási, sőt terrorizálási igyekezet az, mely a jobboldal felől árasztja el szintén hamis és korlátolt elméletekkel az irodalmat. Míg az előbb jelzett veszedelem egy erkölcsileg megromlott, erőszakos szocializmus, ez egy erkölcsileg elfajult, osztály- vagy kaszt-érdekeket szolgáló nacionalizmus hódító hadjárata. Egyes országokban beleárad ebbe bizonyos klerikális szellem is, ez azonban nem lényeges eleme, sőt Németországban a katholikus klerikalizmus tüntetőleg távol tartja magát tőle. Szó sincs róla, a nemzet igen fontos társadalmi kapcsolatok szövedéke s a nemzeti érzés természetes alkateleme minden normális léleknek. Ez az érzés, mely a népszuverénitás, a demokrácia, a liberalizmus eszméivel összeszövődve lépett ki az európai életbe, hosszú évtizedeken keresztül egy tágkeblű, a humanizmus felé forduló s ezzel harmonizálni igyekvő lelki magatartás fűtője volt. Így értve a nemzet és nemzetiség jogos és rokonszenves jelenségek. A nacionalizmus ellenben, úgy, ahogy ez ma Európaszerte jelentkezik, egészen más ábrázatot mutat; ez egy haladásellenes, részben feudális, részben antidemokratikusan kispolgári ideológia. Ellensége az internacionalizmusnak s ha szocialistának nevezi is magát, legfeljebb a mozgótőke, főleg pedig a zsidó tőke ellensége. Legújabban ez a nacionalizmus csalárd módon a nemzetiséget a vérbe beágyazott fajisággal igyekszik azonosítani s ott, ahol népet vagy nemzetet kellene mondania, fajról, fajtáról, rasszról beszél. Ha ezt szónokok, lírai költők teszik, hagyján. Ezek megnyilatkozásaikban rendesen inkább az érzéshez, mint az észhez fordulnak s így nincsenek is a fogalmi pontosságra elkötelezve. Más ellenben, ha a politikus, a publicista, a filozófus mond nemzet vagy nép helyett fajt. Ebben az esetben a zártabb, a beolvadást kizáró, öröklődő tulajdonságból összerakódó fajfogalmat azzal a céllal csempészik a nemzet vagy a nép helyére, hogy így egyes csoportokat és egyéneket a nemzeti közösségből kirekesszenek.
Az irodalommal szemben ez a nacionalista reakció hol egyszerűen a konzervatívnak s nemzetinek vélt tartalmakat és a hagyományos formákat emeli irányadó mintaképpé, mint nálunk a hivatalos esztétika, hol egy zavaros népiség-kultuszt űz s hadakozik a városi irodalom s a nemzetközi szellem ellen. Az esztétikai szempontot ez is alárendeli a szociálisnak, csakhogy számára nem egy új kollektivista társadalom, hanem a régi, feudális, vagy bizonyos népies kispolgári állapotok irodalmi felmagasztalása az ideál. Mindenekelőtt pedig az írótól egy önkényesen megszerkesztett nemzeti vagy faji szellemet kér számon s azokat az írókat, akik származásuknál vagy politikai érzületüknél fogva nem tetszenek neki, statáriálisan nemzetietlenekké vagy idegenfajúakká minősiti. Bizonyos szempontokban ez az álláspont érintkezik a bolsevista esztétikával is, amennyiben szintén ellensége a magaskultúra irodalmi kivirágzásának s szintén inkább antiindividualista.