Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán:
Hogy mennyire megromlott az irodalom helyzete, legalábbis az említett területen, ez nyilvánvaló lesz, ha felidézzük azoknak az irodalmi állapotoknak képét, melyek ugyanezen a területen a háború előtt uralkodtak. II. Vilmos Németországa bizonyára nem volt haladó szellemű állam, sőt kétségtelenül parlamentárizmus-ellenes volt; emellett maga a császár, aki tudvalevőleg mindenbe belekontárkodott, a befolyása alatt álló színházak és egyes könyvek személyes portálása útján tüntetőleg támogatott egy erősen reakciós művészi ízlést és társadalom-felfogást, aminek természetes következménye volt bizonyos irányzatok hivatalos bojkottja. És mégis, az akkori német irodalom, melynek vezető alakja Hauptmann Gerhardt és főkritikusa Alfred Kerr volt, s mely császár- és hatóságellenes volt minden ízében, szabadon kifuthatta a formáját és meghódíthatta a nagyközönséget. Még ebben a Németországban is, melynek uralkodórétege reakciós szellemű és maradi ízlésű volt, még ebben sem volt mai értelemben vett terror s nem merte felütni fejét még a sokat merő császári beszédekben sem egy olyan szemérmetlen zsarnokigény, mely társadalmi berendezkedést, irodalmi életet, művészi ízlést egyaránt erőszakkal saját kénye alá akar törni, amit pedig ma az ottani kommunista és nemzeti szocialista párt egyaránt céljaként hangoztat. És a cárizmus!? Ez bizonyára az emberiség történetének egyik legkorlátoltabb és legkegyetlenebb uralma volt. Írói nagyobbrészt megjárták Szibériát, lapjai fölött állandóan a betiltás Damokles-kardja függött. És mégis; bár itt a lappangó terror, melyet egy ilyen államhatalom magából mintegy automatice áraszt, némileg valóban megvolt, mégis, mivel ez az uralom sem tört eltökélten és rendszeresen arra, hogy az egész irodalom kifejezetten szolgája legyen, kifejlődhettek alatta olyan nagyságok, mint Tolsztoj, Turgenyev, Dosztojevszkij s a kritikai, sőt forradalmi szellemű írók egész sora.
Végül pedig milyen volt a helyzet nálunk? A háború előtti Magyarországról, bár a ma élő felnőtt emberek túlnyomó többsége ennek a letűnt világnak is részese volt, egyre zavarosabb és tévesebb emlékképzetek élnek. Naív, nyárspolgári lelkek úgy beszélnek erről az időről, mint valami boldog korszakról, melyben minden rendben volt. Ez persze tévedés s ezt főleg azért is kell hangoztatni, mivel ezt a kort úgysem lehet már visszahívni. Viszont azonban annyi kétségtelen, hogy a hatvanhét utáni idő az irodalom és pedig sajátosan a magyar irodalom, azaz a magyarországi magyarnyelvű irodalom, sajtó és színház számára a maihoz viszonyítva a szellemi szabadság korszaka volt. Hogy a másnyelvű irodalmi bimbózások, vagy a szocialista ujságírás egészen fesztelenül érezték-e magukat, ez már más kérdés. E megszorításokkal azonban igenis azt lehet mondani, hogy ebben a korban az író, ha találkozott is a hagyományos tömegközönnyel, s ha szenvedett is a még hagyományosabb írónyomortól, mint a szellem embere, szabadnak érezhette magát. Az akkori magyar uralkodórétegekben ugyanis még élt a 48-as liberális forradalmi tradíció, melyet állandóan éberen tartott az a tény, hogy a Bécsben székelő császári és királyi hatalom korlátozta a nemzeti szuverénitást. Ez az állapot nagyban javára szolgált az egyéni szabadságnak, főleg az egyén szellemi szabadságának. Ekkor sem mozgott valami túlságosan széles medencében a magyar szellemi élet, de ebben aztán minden hullámverés, minden áramlás annyi vizet sodorhatott magával, amennyi lendület volt benne. S az állammal és a hatóságokkal, főleg pedig a hatalmasokkal, mint személyekkel szemben nemhogy bizantikus megalázkodás s lakájszellemű színlés lett volna az általános szokás, hanem ép ellenkezőleg, az ugrásra kész kritikai magatartás, a felelősségrevonási hajlam, a kuruc «