Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám · / · Szász Zoltán:
Nehéz ezekben a mai időkben, melyek idestova másfél évtizede tartanak, írónak lenni. Ezt mondva, nem azokra a nehézségekre gondolok, melyek a gazdasági viszonyok zordságából származnak s megélhetési szempontból teszik küzdelmessé az írói pályát. Ezek, ha nem is a mai mértékben, a mindenkori írói sors velejárói s minél inkább értünk az írói elnevezés alatt nemcsak foglalkozást, hanem szellemi rangot is, annál inkább. Nem, nem ezekre, hanem azokra a politikai és társadalmi szorongatottságokra gondolok, melyek manapság a mai közállapotokból származó sajátos nehézségtöbbletként sujtják s egy mindenfelől tűz alatt álló katonához teszik hasonlóvá az írót. Nem tartom ugyan azt, hogy a háború utáni világ teljesen más, mint a háború előtti s hogy minden tapasztalati anyag és gondolkodási mód, mely háborúelőttről származik, ma értéktelen, azt azonban vitathatatlannak látom, hogy különösen a politikai és társadalmi élet terén vannak igenis egészen új, legalább is a közvetlen háborúelőtti állapotokhoz viszonyítva egészen új jelenségek, melyek különösen az íróra nézve keservesek és vészesek. Talán nem áll ez a földkerekség valamennyi írójára vonatkozólag, de az egész közép- és kelet-középeurópai, az egész Rajnán inneni terület írótársadalmára mindenesetre illik ez a borús megállapítás. Egy olyan területre tehát, melynek nagyrészében élnek magyar írók, akik ma már több országban szétszórva működnek és, nem mint a háború alatt, egyetlen állam fennhatósága alatt.
A békeszerződések ezen a területen egészen új államokat és államhatárokat teremtettek s ezzel, igen sok kétségtelen felszabadítással együtt temérdek szenvedés és elnyomás forrását is nyitották meg. Maguknak az itt elterülő államoknak az alkotmánya, közéleti szelleme, egymásközti és a saját polgáraikhoz való viszonya szintén igen vegyes érzelmeket ébreszthet a kritikus megfigyelőben. Diktaturák és féldiktaturák uralkodnak e terület legnagyobb részén. Oroszország nyiltan, sőt hivalkodóan diktatura, a féldiktaturák pedig részben oly értelemben felek, hogy némi áldemokráciával és álparlamentarizmussal leplezik önkényes jellegüket, részben oly módon, hogy a lakosság egyes elemei, az uralkodó nemzet számára demokratikusak, a kisebbségekkel szemben ellenben rideg önkényt gyakorolnak. S hogy ezen a területen egyes államokban nem csupán a kormányhatalom bizonyos időbeli tényleges birtokosai hívei a diktaturának, hanem millió és millió szavazóra támaszkodó és az állami hatalmat meghódítani akaró politikai pártok is, ennek példáját látjuk Németországban, ahol maga az alkotmány demokratikus ugyan, de két nagy politikai párt van, mely nyiltan diktaturára tör. Ehhez járul végül, hogy egyes államokban bevallottan és intézményesen, másokban letagadottan és burkoltan a diktatura tetején ott van a terror, a rémuralom, vagy a rémítés uralma. Ez aztán igazán egy olyan háborúutáni jelenség, ami egészen újnak mondható. Igaz, múltbeli forradalmak alatt és forradalom-utáni időkben is voltak terrorkorszakok; ez azonban csak a történeti könyvekben és a történetismerők tudatában élő tény, az átlagember számára a terror, akár egyenesen az államhatalom nevében jelentkezik, akár mind államilag tűrt társadalmi mozgalom garázdálkodik, még soha át nem élt, egészen újszerű s ép ezért az elméket és idegeket megzavaró szörnyűség. Vészes újdonság ez, egy erkölcsi éghajlatváltozással egyenlő katasztrófa s egy egész kis csoportot, a terror haszonélvezőit kivéve, mindenki számára szinte halálos csapás, legfőképpen azonban az irodalomra nézve.
Sok bölcsész szemében, akik mivolta felett gondolkoztak, az állam mint valami hatalmas szörnyeteg jelentkezett. Mennyire igaznak érezzük ezt ma, amikor az erre mifelénk terjeszkedő államoknak szinte szemünk láttára új ragadozó-fogai, új körmei nőttek! Oroszországról, ahol lélekzeni is csak a diktatura szabályai szerint szabad, nem is beszélek; de más államokban is a már előbb is létezett büntető-paragrafusokon kívül mindenféle törvények védik az egész állam, a társadalom, a nemzet, a köztársaság, a királyság, a diktatura s ehhez hasonló szentségek biztonságát és becsületét. S ezek nagyobbára igen elmosódott fogalmazású törvények, melyeket a bíróságok gyakran egészen egyéni értelmezéssel és igen szigorúan alkalmaznak. Egy csomó államban nyílt és közvetlen, egy csomó másban viszont burkolt és közvetett cenzura nehezedik a napi sajtóra, a folyóiratirodalomra, a könyvkiadásra és a színházvezetésre. Stílszerűen egészíti ezt ki a közigazgatási hatóságok ridegsége, mely előszeretettel állít fel akadályokat az irodalom, a könyvek és az ujságok szétáramlása elé s szeszélyes önkénnyel kezeli az írók és mindenféle művészek egyéni mozgási szabadságát is. Persze a módszerek és ridegségi fokok államok szerint változnak, de a legtöbben a legtöbb írói megnyilatkozással szemben ellenséges a hatóságok érzülete.