Nyugat · / · 1932 · / · 1932. 1. szám

Németh László: Mai Dekameron

Ismerjük azokat a a bemutatkozó anthologiákat, melyekben ismeretlen ifjú írók kapaszkodnak össze, hogy valamilyen jelentős gyüjtőnév alatt, mint erdélyi, felvidéki, aktivista stb. fiatalok, közös erővel rontsanak be az irodalomba. Az a novellagyüjtemény, amellyel a Nyugat indította meg új kiadványsorozatát, nem ilyen. Az «új írók» nem is annyira újak. Noha csaknem mind az elmúlt öt-hat évben tűntek fel, túl vannak az írói szerepvállalás korán, a legtöbbjük nem igéret, hanem biztos szín, melyet a kritika rég beillesztett a század irodalmi spektrumába. Csak azért újak, mert vannak régebbiek is, s azért lesznek még sokáig újak, mert Magyarország tohonya ország, ahol soká tart az írók fiatalsága. Kész, kialakult nemzedék ez s e novellák inkább megvítt diadalok trófeái, mint jelentkező ujjfelmutatások.

Annak, aki az utolsó öt év elszórt portyázásaiban az összefüggő ütközetet tartotta számon, nem meglepetés ez a kötet. Egy másik kötetet írhatnék hozzá, mely ennek a kötetnek a históriája volna. Még emlékszem a könyvespolcra, melyről találomra először emeltem le Tamási Lélekindulását s látom a kemény, pattogó szavú írót a zúgó előadóterem fölött, amint Új székely antikrisztusával hallgatóit egy hatalmas, idegen élet sodrába kapja. Pap Károly Muzsikáján még ott dereng az álló lámpa fénye, amely mellett egy éjszaka csöndjében felolvasta. Emlékszem, hogy törte meg kritikusi ellenállásomat Gelléri Szállítóknál című kis remeke, melyet egy lelkendező barátom nyomott a kezembe. Kodolányinak ez a novellája győzött meg róla, hogy első regényei szép igéretét mégis csak beváltja. Amikor Bohuniczky novellái megjelentek, én is ép a Vendégségen szemléltettem az írónő különös, eredeti érdeklődésmódját. Nyirő regényéről írva, kitünő novellákat szigeteltem ki belőle, köztük az itt közölt Gyónást s még kettőt-hármat; Bibó Föld-jéből bírálatomban ezt a darabot emeltem ki; Dallosnak viszont, mint egy novellapályázat bírálója, a Kenyér-nél jobb darabját is ismerem; Szabó Pálnak ez volt az első írása, amely kezembe került, s ha Szitnyai Szívtelen Adrienne-jét olvasom, első novellás kötetére emlékezem.

De ha ismerem is ezt a kötetet, úgy ismerem, ahogy az ember csak a saját élete eseményeit ismeri, mégis érdekes és elgondolkoztató együtt, egymás mellett látni őket, egyhuzamban olvasni végig, amiért öt évet kellett élni, lelkesedni és kutatni, hogy így olvashassam végig. Sokat zsörtölődünk az írókkal rossz műveik miatt, de az író mégsem a rossz műve, hanem a jó, amint a hegy sem a szakadék, hanem az orma, s itt ormok állnak egymás mellett, egy egész hegylánc, az egyik magasabb, a másik alacsonyabb, de az egész egy hegység, egy irodalmi kor, s ma már meglehet kockáztatni a kijelentést, mellyel két-három év előtt kacagást zúdítottunk volna a nyakunkba, hogy ez igenis nagy hegység, nagy kor, s a század legszebb magyar panorámájától fordul el, aki nem akar tudomást venni róla.

Babits tünekedik egy régi írásában, mi az oka, hogy a tehetség mindig fürtösen jelentkezik. Aki az utolsó esztendők irodalmi termését a háború után fellépő fiatalok írásai mellé állítja, határozottabban teszi fel a kérdést: Mi az oka, hogy a háború utáni években úgyszólván minden fiatal tehetség eltévedt, önnön szavaitól megzavarodott vagy tarthatatlan pózokba heccelte magát, míg ma alig téved el valaki, a szerényebb tehetség is tudja, mit akar, látja mi vár rá: mintha valami nagy köd emelkedett volna fel az irodalom mezőiről, az újak nem is tudnak róla, hogy köd volt s akik elébb tévelyegtek, megdörgölik a szemüket és új kedvre kapva, a most fellépőkhöz csatlakoznak. Vajjon ki fújta el a ködöt?

Kétségtelen, hogy a nagy írókat az irodalomnak ki kell hevernie. Minden nagy író korlátlanságra tör, szemléletébe nem lehet büntetlenül betévedni: ez a szemlélet rabul ejt, kötelez. Folytatni nem lehet, mert az élet minden jelenségével szemben determinált, lázadni ellene még kevésbé lehet, mert lázadásunk is ebből a szemléletből indul ki s amit újnak és lázadásnak hiszünk, rendesen a régi túlzása csak. A nagy írókat meg kell emészteni, immunizálódnia kell ellenük az időnek, hogy újak jöhessenek. A kimondott szó látszólag a végtelenig repül, meg kell várni, amíg visszahúzza a megváltozott élet, mint az eldobott követ a föld. A régi szemléletnek el kell vesztenie kötelező erejét, hogy a fiatalok hívebbek merjenek lenni önmagukhoz és korukhoz, mint a nagyság előttük járó példáihoz. Az, hogy valaki epigon lesz-e vagy eredeti író, nemcsak tehetség dolga, néha helyzeté, időponté. 1926-27-ig minden fiatal írónak van egy kis epigon-íze (Erdélyit is inkább a helyzete védi; ő ha akart volna, sem tudott volna epigon lenni), az utolsó években viszont nemcsak hogy egy csomó eredeti író lépett fel, de az «epigonok» is visszaeredetiesedtek. Új szavak, új ideálok szorították ki a régieket, Ady ellen nem kell már lázadni, védekezni, egész nyugodtan kegyeletben lehet tartani. Új eszmetalaj, új kritikai zsargon alakult; megindult a fiatal fák harca az új levegőégért, s amíg egy páran a többi fölé nem nőnek, el nem fogják az eget, megint mindenki eredeti író lehet, talán eredetibb, mint 1908 körül, amikor az eredetiségre való törekvés az eredetiség rovására ment.

Móricz Zsigmond lelkes bevezetőjében két dolgot állapít meg erről az új nemzedékről: egyrészt elnyomottabb mint elődei, másrészt jobban ura a mesterségének, mint akármelyik előtte járt magyar irónemzedék. Mind a két állítást aláírom, legfölebb «és» helyett «mert»-tel kapcsolom őket össze. Azért lettek urai a mesterségüknek, mert elnyomottak. Nemzedék, melyet az élet rúgásai tanítottak meg írni, csak azért is írni, egyre jobban írni, mert Magyarországon élet és szellem borzalmai ellen ma egy mentség van: a tökéletesség. Ez az a hő és ez az a nyomás, amely alatt a szénből gyémánt válik, ez az a világ, amelyre az író csak a remekmű tökéletes fénytörésével válaszolhat. Az 1908-as írók az élet becegyerekei voltak, nemcsak a nagy gesztusnak, de a kis fintornak is megvolt a maga közönsége: a feltörő polgárság íróival parádézott, nemcsak műveikre, de rájuk is kiváncsi volt s ők maguk is nemcsak íróknak, hanem élet és politika irányítóinak érezhették magukat. Ma az író a társadalom kivetettje, nem nyafogó, durcás kivetett, remeteségbe vonuló Rousseau, aki a remeteségből Párizzsal kacérkodik, hanem kívül született, aki a reménytelenség heroizmusával járkál ebben a halálraítélt világban s életét haszontalannak érzi a mű mellett, amely az élete lett. Ebben a nemzedékben a szorongattatás vált esztétikai erénnyé s a Móricz által emlegetett cenzura (állam, pártok, szerkesztők és éhség cenzurája) erkölcsi keménységgé.

Ennek a nemzedéknek még az is hasznára vált, amit minden más nemzedék tűrhetetlennek érzett volna: hogy közös tömeglakásba szorult elődeivel. Magyarországon egy azilumot is bajos fenntartani s hiába próbál szerencsét másfelé a fiatal író, végül is itt köt ki a Nyugatnál. Nincs több menedékhely. Akármilyen szépen hangzik a «nemzedékek harca», Magyarországon nem telik e harc fényűzésére s a fiatal írónak bele kell nyugodni, hogy aki ellen természet és szokás alapján harcolnia kellene, az lesz egyetlen barátja. Ez az együttlakás készebb, megállapodott írókkal s a velejáró állandó szellemi felügyelet késleltette ugyan az eszmei tisztázódást, de a kiforrott mesteremberek társasága jót tett a készülő mesterembernek. Cenzurájuk nemcsak nyomott, de nevelt is. Valami szerencsés koravénség látszik ezeken az írókon. Mesterembernek vénebbek mint apáik, s szívnek fiatalabbak mint apáik voltak fiatalon.

Az a műfaj, amelyben ez a nemzedék a legjobbat adta, bizonyára a novella. Érdemes regényírói kísérlet alig van, a lírikusok nagyon is fényes lírai korszak után jöttek, kitünő novellistákkal azonban három országot kistafirozhatnánk. Nem hiszem, hogy jelent volna meg magyar könyv tíz olyan novellával, mint a Nyugat Dekameronja. Akinek azonban pénze van, kiadhat még öt-hat ilyen kötetet, azok se lesznek rosszabbak. Legalább húsz olyan fiatal novellistánk van, akinek a kezéből elsőrendű munka került ki. Nagy szó, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor egyetlen közepesen felüli regény sem íródott.

A novella csakugyan magyar művaj, ahogy Móricz is mondja. Az erős tehetség és rövid lélekzet műfaja: kétszeresen magyar. A novellához nem kell idő, nyugalom, kiadó, közönség, kultúrország mint a regényhez, drámához, viszont a novella a prózai műfajok közt a legsalaktalanabb: a tehetség a mesterség üllőjén itt verheti ki a legfényesebb szikrát, töménységben a verssel versenyez s formái frisseségében ma a verset is felülmúlja. Nem csoda, hogy ez a heroikus nemzedék, mely tolvajnyelvéből a zseni szót a remekműért kiirtotta, ezt a műfajt választotta a tökéletesség mentsvárául. A regényben a művészi erőfeszítésből tömeg lesz és méret, a novellában kvalitás. S nem a kvalitások tisztelete-e a hősi visszahatás a kor dimenzió-tébolya ellen. A novella a tömegcikkek világában a remeklés iskolája.

Móricz Zsigmond boldog elégtétellel küldheti szét az első Nyugat-könyvet: nincs válogatás, amelyet nem lehet kifogásolni, a Mai Dekameron azonban kétségtelenül nagy meglepetés lesz íróknak, olvasóknak egyaránt. Bár részleges és kivonatos, mégis csak hű győzelmi jelentés egy nagy ütközetről, melyet rongyos hősök vívtak meg, segítség nélkül és észrevétlenül.