Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám

Magyar Írók Sátora

Németh László: DEBRECEN ÉS A FIATALOK. Fiatal magyar írók, akik hamarább belenyugosznak, hogy a kutyának sem kellenek, minthogy önáltatás bűnébe essenek, keserűen szokták hangoztatni: ma az írónak olvasó nélkül is meg kell élnie; ez mostoha kor, ellenséges klíma, itt senki se várjon tapsot, becézgetést; a gondolat ma alpesi virág, néhány elszánt túristának nyit s az Istennek, aki a havasok fölött lakik.

A bezárkozó írót azonban néha meglepetések érik: az olvasó, ez a távoli idealizált, lét nélküli lény, mint hús-vér alak jelentkezik s a fiatalembert, aki azt hitte, hogy ami kis dicsőség terem ebben az országban, néhány előtte járt nagy vad rég lelegelte, a lelkesedés váratlanul maga elé idézi. Így járt az az öt író is (Erdélyi József, Illyés Gyula, Kodolányi János, Németh László, Szabó Lőrinc), akiket az Ady Társaság november 29-én Debrecen városának bemutatott. Arra a két napra, melyet odalenn töltöttek, mintha kisétáltak volna a tulajdon korukból s a meleg ünneplésen, melyben ők részesültek, más boldogabb korok íróinak az életébe kóstoltak volna bele. Láttak egy várost, ahol méltósága van az író nevének s öt harmincesztendős fiatalember tiszteletére nemcsak tanácsnokok, főigazgatók, egyetemi tanárok vonultak ki, de, horribile dictu, a diákság is, melyet máshol a halott irodalom tiszteletére s az élő írók megvetésére nevelnek; a szeretet spontán viharában zsúfolt padok előtt olvasták fel műveiket, tósztokat kaptak, mintha képviselőjelöltek lettek volna, élő olvasókkal beszéltek, akik jobban ismerik műveiket, mint ők maguk; s miután látták, hogy így is történhetik, hazautaztak s csak otthon dörgölgették a szemüket: vajjon úgy volt-e minden, ahogy odalenn érezték vagy néhány vidéki írótárs szemfényvesztése födte el előlük ideig-óráig a közönyt, mely Debrecenben is olyan, mint másutt.

Mennyi volt a debreceniek szívességében a vendégszeretet s mennyi az irodalom iránti lelkesedés? Hány Debrecen van még ebben a keskeny hazában? A Változás városát látták-e, melyet elsőül hódított meg az új irodalom vagy a Maradandóság városát, ahogy Ady nevezte, mely utolsóul őrzött meg valamit a hajdani író-tiszteletből? Az, aki négy fal közt ír s csak egy-egy váratlan meghívás röpíti ki a világba, nehezen tud ezekre a kérdésekre megfelelni. Ő legfölebb a keserűségét és a megvetését nem érzi olyan szilárdnak és jogosnak, mint elébb. Hiába, olvasók mégis csak vannak. Még vannak vagy már vannak? Bele kell kalkulálni őket a dacunkba és a keresűségünkbe is.

Vér György: SZÉKELY IRODALMI EST VOLT SZEGEDEN s két nap mulva megszólalt a megnemértés, a gyűlölködés és a félrebeszélés fekete trombitája. Akadt egy ujság Szegeden, amely ügyészért kiáltott (a székelyek estjére!) és akadt egy tanár is, aki kultúrbotrányról dobolt, aki füttyöt kért a székelyek fejére és akadt egy tanár, aki Ady Endrének «egy-egy ízléstelen és gyönge verséről» hegedült. (Egyedül a tengerrel, Értől az Óceánig.) Piruló arc és megindult szív parancsolja ezt a levelet, nem védelemből, nem válaszadásból; csak azért, hogy a szolidaritás szegedi kézfogása eljusson az erdélyi bércek alá. És mert a szegedi fekete trombiták után - mégis meg kell köszönni Erdélynek, Kolozsvárnak, Tamási Áronnak és Ligeti Ernőnek, hogy egy estére elhozták Szegedre egy tisztultabb szellem, egy haladó humanizmus és szociális világnézet levegőjét. Meg kell köszönni, hogy megmutatták Szegednek is az erdélyi bércek alól feláradó levegőt és a sorompókon is túltörő székely irodalmi szellemet. Elhozták és megmutatták, vallották és vállalták.

(Szeged)

MILYEN ÁRAT KELL FIZETNI A MŰVÉSZETÉRT! Erre válaszol Káplár Miklós, akinek a Nemzeti Szalonban most megnyílt nagyszerű kiállítása a Hortobágynak valósággal felfedezése. A Hortobágy tengerré válik ecsetje alatt. Hogy jutott el a csikósbojtár a festőművészet ilyen fokára, így mondja el életrajzában:

Születtem 1886-ban, Hajduböszörményben. Szüleim földmívesek voltak. Én is mint parasztgyerek nevelkedtem fel. 13 éves lehettem, mikor a legidősebb bátyám, aki a Nagyhortobágyon gulyásbojtár volt, hazajött cifra szűrben. Nekem ez annyira megtetszett, hogy attól a perctől kezdve minden vágyam az volt, hogy én is gulyásbojtár leszek a Nagyhortobágyon, aztán nekem is olyan szép cifra szűröm lesz, mint a bátyámnak. 1902-ben mentem ki a Hortobágyra tanyásnak. Aki a Hortobágyon akár csikós, akár gulyás akart lenni, annak előbb inasesztendőt kellett tölteni: tanyásnak lenni, aki a háztartást vezeti és az egy év alatt elsajátítja azt, amit tudni kell egy bojtárnak. 4 évet töltöttem a Hortobágyon, 1 évig tanyás, 2 évig gulyásbojtár és 1 évig pedig csikósbojtár. 1907-ben megbetegedtem, megfájdult a lábam, nem tudtam járni. Az orvos azt mondta, reumásak a lábaim, fürdőre kell menni. Nagyváradra mentem, a Félix-fürdőbe és ott gyógyultam fel, hogy tudtam járni. Nagyon el voltam keseredve, hogy nem lehettem tovább pásztor. Egyebet nem tehettem, mint hogy újra paraszt lettem. Egy évig voltam paraszt, de láttam azt, hogy a lábam miatt más foglalkozást kell keresni. Kitanultam a mészáros-mesterséget. Mészáros lettem. Aztán felkerültem Pestre, mint mészáros-segéd. Egyszer munka nélkül járkáltam az utcán és összetalálkoztam egy mészáros barátommal, aki szintén munka nélkül volt és ő mondta, hogy menjünk el a Szépművészeti Múzeumba, ott fűtenek és nagyon jól el lehet tölteni az időt, aztán meg szép képeket is lehet látni. Nagyon tetszett nekem ez az ajánlat, hogy még képeket is lehet látni. (1909.) Mikor beléptünk a múzeumba és megpillantottam a Piombó-féle férfiarcképet, mindjárt azt gondoltam, hogy most már tudom, mi leszek. A mészárosság nem elégített ki és most egy olyan foglalkozás tárult elém, amit még ezideig nem ismertem. Nagy öröm fogott el és a múzeumbanlevés nem időtöltés lett, hanem egy nagyon kellemes élmény. Másnap festéket vásároltam és hozzáfogtam festeni, de sehogysem ment. Még csak meg se közelítette a tárgyat, amit festettem. Nagyon elkeseredtem, hogy olyan nagyon nehéz a festészet. Kétségbe voltam esve, hogy talán sohasem tudok festeni. Láttam kiírva a Margit-hídnál: «Festő-iskola». Talán oda kellene járni, de ahhoz nincs időm, mert csak vasárnap délután van időm, az pedig kevés ahhoz, hogy festeni tanuljak. Talán más foglalkozást kellene keresni. Éjjel dolgozni, nappal pedig festeni tanulni. Arra jöttem rá, hogy a pincérfoglalkozás a legjobb. Ha pincér lennék, lenne időm festeni tanulni. Elmentem egy pincérügynökhöz, hogy pincér vagyok és adjon nekem valami munkát. A pincérügynök kiküldött Ujpestre, a hajóállomásra kisegíteni, de a főpincér, ahogy meglátta, hogy még a tányért sem tudom a kezembe fogni, elküldött. Többfelé megpróbáltam, de seholsem alkalmaztak. A pénzem is elfogyott. A lakást sem tudtam fizetni és így felmondták. Lakás nélkül voltam. A Városligetbe jártam hálni. Nagyon rossz helyzetbe kerültem. Már három napja nem ettem. Már nem is voltam éhes, csak kimerült, még a beszéd is terhemre esett. Jártam sorba a pincérügynököket és kértem őket, hogy adjanak bármilyen munkát. Azt is megmondtam, hogy mészáros vagyok. Kaptam is egy konyhamészárosi állást. Elküldött az ügynök Zsolnára. Ott aztán jó dolgom is volt. Ami pedig a legfontosabb, az volt, hogy a III. osztályú váró- és étteremben kiszolgáltam mint pincér. Azért aztán boldog is voltam, hogy a pincérséget, amire annyira vágytam, megtanulhattam. Később megismerkedtem egy rajztanárral, kitől órákat vettem. Megtanultam tőle a festés elemeit. Másfél évig voltam Zsolnán és mikor Pestre mentem, már a festésről is volt fogalmam és aztán képzett pincér is voltam. Már fel is vettek egy Teréz-körúti vendéglőbe, de ott nem voltam sokáig, mert nagyobb étterembe vágytam. A Bristolba mentem, onnan a Pilseni sörcsarnokba. Ott ismerkedtem meg Rippl-Rónaival. Egyszer az asztalomhoz ült egy nagykalapos, fekete angolbajuszos úr. Nagyon érdekesnek látszott. Ebédet kért. Kért, hogy ajánljak neki valami jót. Ajánlottam neki és nagyon meg volt elégedve. Azt mondta, hogy máskor is eljön, csak mindig olyan jót hozzak neki. Kérdeztem a főpincért, hogy ki ez az úr? Hát nem ismeri, hisz ez az a híres Rippl-Rónai festőművész! Nagy lett az örömöm, hogy szemtől-szembe láthatom Rippl-Rónait. Odamentem hozzá és mondom neki, hogy én is szeretnék tanulni festeni. Kérdi, hogy nem tudnék-e mutatni valamit? Nálam voltak rajzok, melyeket a vendégekről rajzoltam, mikor ráértem. Tetszettek neki. Azt mondta, jól látok. Van bennük karakter, ami nagyon fontos. Aztán nem kemények, ami rendesen kezdőknél szokott lenni. Mondom neki, hogy szeretnék bejutni az akadémiára, de ő ellenezte. Azért később mégis beiratkoztam az akadémiára Zemplényi mesterhez, de ő meghalt és szerencsére Réti István lett a mesterünk. A Pilseni sörcsarnokból átmentem a Drexler-féle étterembe. Oda jártak a művészek. Ott volt gyakran Szinyei Merse Pál is. Arra vágytam nagyon, hogy én szolgálhassam ki a művészeket. Pár hónap mulva meg is kaptam a «Muskátli»-asztalt és én szolgáltam ki a művészeket. Roppant nagy volt az örömöm. Az akadémián Ernszt Lajos tanácsára Zemplényit választottam tanáromnak, fel is vett. Este pincér voltam, nappal festőnövendék. Szinyei is többször benézett a rajzterembe. Nekem is korrigált és munkámmal meg volt elégedve. Ugyanaznap este örömmel szolgáltam ki őt a Drexler-ben, ahová lányával együtt jött vacsorázni. A legjobb falatokat szállítottam Szinyeiéknek, a mester hálás tekintettel nézett rám, egyszerre elgondolkozik, közelebb húz magához és kérdi: «Hát maga az, akinek délelőtt korrigáltam?» «Én vagyok», feleltem. Délben, ebédkor sietni kellett az üzletbe kiszolgálni, 12-től 3-ig. Este pedig 7 órától éjjel 1 vagy 2 óráig. Az üzletben 10 órát dolgoztam, az akadémián pedig 8 órát tanultam, tehát 18 órát dolgoztam naponta. Alvásra és szórakozásra naponta 6 óra jutott. Ez négy évig tartott. Gyakran feljártam Rippl-Rónaihoz, aki meghívott Kaposvárra. Nagyon jól teltek a napok, sokat dolgoztam, a Mester nem tanított, hanem beszélgetés közben mondott egy-egy szót, ami nagyon sokat jelentett a fejlődésemre. Általa ismertem meg magam és kezdtem magam valamire becsülni. Már beteg volt a Mester, mikor nagyon sokat dolgoztam és képeim közt néhány nagyon tetszett neki. Mondta, hogy ezeket már ki is állíthatja, szeretném, ha bejönne abba a társaságba, amelyben én vagyok. Azokat a képeket mindenkinek megmutatta, aki látogatóba jött hozzá. Azokból a képekből állítottam ki. 1928 nyarán mentem ki a Hortobágyra, ahova mindig nagyon vágytam. Mindig jó érzés fogott el, ha visszagondoltam a pusztára, ahol gyermekkoromat töltöttem, mint pásztor. Nagyon nehezen ment a munka eleinte. Az első év csak kísérletezés volt. Nagy gondot okozott a puszta megfestése. Megoldani azt a nagy perspektívát, ami ott van. Amit kiállításomon ezúttal bemutatok, az három évi munka eredménye.

VALÓBAN MA CSAK NAGYON SZÉP KÖNYVET szabad csinálni. Vagy nagyon olcsót. Most megjelent a Magyar Legendarium, rendkívül szép kiadásban. Molnár C. Pál fametszetű képei, Czakó Elemér tipográfiai gondossága pompássá tették Tormay Cecil nemes fordítását. A művészet fogja megmenteni az életet. Erőt ad és lelkesedést a művészet, bárhol lángol is.

KÁLDOR KÖNYKIADÓVÁLLALAT címen új kiadó alakult. A Geniust Káldor Miksa teremtette meg tíz évvel ezelőtt és most önálló vállalkozást kezd. Örülni kell, ha új agilitással könyvet csinál valaki. Káldor Miksa a jó könyv és a szép könyv fanatikusa. A Nyugat-Könyvek főbizományosa is.