Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · SZÍNHÁZ

Schöpflin Aladár: Bemutatók

Élet-halálharc a puszta létfentartásért - ez ma a színház. A boldogtalan emlékezetű hadijelentések stílusában lehetne beszélni halottakról és sebesültekről, előretörésekről és visszavonulásokról - ma egy színház se tudja biztosan, tartani tudja-e hadállásait. A vezetők kezdik elveszteni biztonságukat, ijedt kapkodás jeleit látjuk, mintha már nemcsak a nervus rerum, hanem a jelző nélküli nervus is kifogyóban volna. Mivel akarják a színházak a jegesen viselkedő közönséget megmozdítani?

*

Tipikus nagyvárosi vígjáték, amelynek egyes példányai még pár év előtt is nagy közönséget vonzottak és kitünően tudták mulattatni azokat, akiknek a mulatságban az a fő, hogy könnyű legyen. A színpad hermetikusan el van zárva az élettel való kapcsolattól, mindentől, ami a gondolkodó emberre vallana. Egy könnyű ötlet, amely nem túlságosan eredeti, sőt az a jó, ha valamely már rég bevált régi ötletnek a variációja. Erre van felépítve egy mennél fordulatosabb cselekmény, amelyben nem fontos sem a belső indokoltság, sem a szerkezet logikája, nem fontos semmi más, mint a jelenetek gyors egymásra következése, a helyzetek komikuma, néhány színésznek olyan szerep, amelyben ismert ügyességeit mutogathatja, azokat, amelyekben a közönség szereti őket látni. Könnyed, megbocsátó erkölcsi világ, melyben a gonosztevő is szimpatikussá tud válni, de a végén mellőzhetetlen az erkölcsi igazságszolgáltatás, a polgári erkölcs világrendjének helyreállítása. A dialógusban mennél több «vicces» mondás, - hiszen a darab olyanféle, mint egy ártatlan élclap.

Pontosan körülhatárolt műfaj ez, megvannak a maga szabályai, hagyományai, amelyeket nem szabad áthágni. Sikere attól függ, el tudja-e találni pontosan a nézőtéren gyülekező tömeg színvonalát. Egy fokkal feljebb már ép úgy baj, mint egy fokkal lejjebb. Színpadi jogosultsága tagadhatatlan, mindég volt, mióta a színház és mindég lesz, míg a színház. A kritikus nem tud vele mit kezdeni, mert nem bír el semmiféle kritikai szempontot. Az író a maga személyével úgy elbujik a színfalak mögé, hogy meg se lehet találni. A kritikus nem tudja előráncigálni, hogy felelősségre vonja. A műfaj dolgozik itt, nem az író s a kritikus nem tehet mást, mint hogy megállapítsa a mulatságosság fokát. Lényegében ugyanazt kell mondania a műfaj minden példányáról.

A becsületes megtaláló, László Aladár vigjátéka ennek a műfajnak jobb példányai közé tartozik, s a Magyar Színház színészei úgy játsszák, ahogy az ilyen darabokat játszani szokás Budapesten.

*

A Porcellán, Andai Ernő vígjátéka valamivel magasabbrendű változat. A naiv fiatal lány történetében, aki orgonavirágzáskor hercegnek nézi a titkárt és tavaszi mámorral belebódul, hogy aztán a végén észretérjen, - óvatosan és félénken, de mégis megmutatkozik az író arca. Egy kis szentimentális líra, amilyen azokban a versekben szokott lenni, amelyeket süldő lányok könnyekig meghatva mondogatnak este, lefekvés után az ágyacskában. Egy kis irónia, olyan óvatosan beadva, hogy alig venni észre. Kifogástalan illem és jómodor, amely gondosan kerül minden problematikus mozdulatot. Üvegházi emberek, akik mind jók és tisztességesek, még a titkár is csak tűri, hogy hercegnek nézzék, de innen marad a szélhámosság vonalán. Az író elkerül minden kritikát az ábrázolt élettel és embereivel szemben - csak a polgári társaság ártatlan sznobizmusáról van egy kis szelíden mosolygó véleménye... Az alakok mind jólismert színpadi viaszfigurák, de az író ügyes kézzel leporolta őket, felfrissítette arcukat és ruhájukat, úgy hogy csaknem frisseknek látszanak.

Mégis van valami a darabban, ami meggyőződésnek tűnik fel. Mintha az író hinne alakjaiban s mintha csakugyan az övé volna az a naívan érzelmes jókedv, amely a darab bélyege. Az első felvonásban ezt - nehéz volna megmondani miből, - de folyton érezni. Itt a helyzetek, jelenetek logikus egymásrasorakozással peregnek, az alakok megállnak a talpukon, a színpadilag is jól elgondolt nevetésaknák pontosan vannak tempirozva, a kellő időben robbannak ki. A második felvonásban már látni, hogy az írót feszélyezi a hercegnek nézett titkár szerepe, csak egy kis erőlködéssel tudja elhárítani előle a harmadik felvonásra váró lelepleztetést, de a titkár és a kislány duettjében, amikor képzeletben autón vágtatnak, hallatlan sebességgel, van elmésség, sőt kedvesség is. Ennek az írónak van élénk szinpadi ösztöne, ért a szerkezet külső kellékeihez, csak a szerkezet belső struktúrájában ingadozó. Ez végzetesen igazolódik a harmadik felvonásban, mikor azt a kellemetlen meglepetést szerzi, hogy a kislány, aki a második felvonás végén a mámoros elragadtatás tetőpontján volt, most egyszerre magától, minden előzmény és indokolás nélkül, kijózanodva jön a szinpadra. A kínálkozó többféle befejezés közül a szerző azt választotta, melyet csak dramaturgiai államcsinnyel lehetett végrehajtani. Ezért a darab zárai nem működnek pontosan, réseket hagynak, amelyeken át bizonyos elégületlenség hűvössége suhan ki a nézőtérre. Milyen kár a valóban mulatságos első felvonásért s a második felvonás pár jó jelenetéért!

A darab lírája, de komikuma is Bajor Gizi szerepében van. A művésznő csodálatraméltóan tud ártatlan fiatal leányt játszani. Annyi leányos báj, naivitás, természetesség van a beszédében, kényeskedő mozgásában, olyan finom árnyalás a kedélyhullámzások különböző fokaiban, hogy az ember hajlandó az írónak minden botlását megbocsátani azért, hogy ezt a szerepet megcsinálta és erre a játékra alkalmat adott. A többi szerepek közül Aczél Ilona játékának diszkrét elmésségével tűnik ki, Petheő Attila most hozza ki igazán a lényében rejlő humort. Gál Gyula szokott érett művészetével formálja meg az öregedő régiségkereskedő alakját. Uray Tivadar játékát a sok egyhúron pendülő szerep a sablonizálódással fenyegeti, a második felvonás autó-tirádáját azonban kitűnően mondja. A régiségboltban sznob módjára vásárló vezérigazgató és neje kirívóan sablonos és emellett teljesen időszerűtlen szerepét Kürthy György és Füzes Anna kifogástalanul játsszák.

*

Évának nincs papája (Uj Szinház) - a műfaj bécsi változata. Enyhe elmésség, enyhe érzelmesség, enyhe jelentéktelenség. Ha már import-cikk, akkor legyen benne több vonzóerő.

*

Péter és a nagyváros - meg kellene ismételni, amit a Nyugat legutóbbi számában Sierra Martinez darabjának alkalmából írtam. Nyomatékosabban kellene megismételni. Nem lehet mást gondolni, minthogy a pillanatnyi pánikhangulatban vesztette el a Nemzeti Szinház annyira a szemmértékét, hogy Garai Norbert darabjától sikert remélt. A magyar nevű bécsi író ebben a darabjában nem mutatja nyomát sem az írói, sem a színpadi tehetségnek. Unalmas és elavult téma, unalmas és elavult technika, humortalan humor, lapos dialogus. Nyilvánvaló, hogy Rózsahegyi Kálmánnak akartak ezzel a darabbal nagy és ugynevezett komplett szerepet adni. Rossz szolgálatot tettek neki. A darab úgy megfagyasztja a nézőteret, hogy a színész minden munkája kárbavész.

Ez az előadás a legnagyobb színházi képtelenségek közé tartozik, amiket újabban láttunk.

*

Érdekes, hogy a drámának milyen szálláscsinálója a regény. Az életnek újon feltűnő jelenségeit, a változó időkből kelő új embertípusokat, világfelfogásokat, konfliktus- és komplikációalkalmakat, a dolgoknak új lélektani vagy társadalmi magyarázatait előbb a regény kapja fel, ismeretessé teszi, preparálja rájuk a közönséget. Csak mikor a közvélekedés talaja elő van számukra készítve, akkor jön a drámaíró, hogy felvigye őket a színpadra. Ha erre irodalomtörténeti illusztráció kell, tessék megfigyelni, hogy éltek tovább Balzac regénytémái, motivumai és típusai az utána következő nemzedék francia drámájában. Ezért van a dráma eszmekincse mindig legalább egy évtizeddel a regény mögött. Csak a legnagyobbak tudnak és mernek a drámában is felfedezők lenni.

A mi regényirodalmunk, amely általánosságban véve óvakodik a háború utáni élet újonjött jelenségeit észrevenni és feldolgozni és még mindig a háború előtti témákhoz és komplikációkhoz van tapadva, nem vett még tudomást többek között, a nemi erkölcsnek arról az erjedéséről, amely elsősorban a nőknek a régi konvenciók alól való felszabadulásával járt. Lehet, hogy ennek jelenségei a mi sokféleképen kötött életünkben kevésbé is feltűnők, szerényebben és félénkebben jelentkeznek. Hegyeshalomtól nyugatra azonban az irodalom már jó ideje szemet vetett rájuk és felfedezte azt az új áramlatot, amely a szexualitást kizárja az erkölcsi problémák komplexumából s csak mint fiziológiai, higiénikus vagy patológikus kérdést hajlandó tárgyalni. Ebben az elgondolásban a lány szüzessége, az asszony házastársi hűsége már-már a babonák közé kerül; semmiesetre sem fontos erkölcsi érték többé. (Mióta a birth controlt kitalálták, a szüzességnek nincs többé értelme, - mondja Aldous Huxley egyik regényében egy előkelő angol fiatal leány.) Német és francia regényírók már évek óta foglalkoznak ezzel az erkölcsi válsággal, a modern angol regény témaköre pedig teljesen átalakult a hatása alatt, - míg a háború előtt tabu volt az angol regényben a szerelem szexuális részének mindennemű tárgyalása, ma már ez egyre nagyobb teret foglal el és egyre szabadabbá válik. (A háború egyik eredménye, hogy az angolok felfedezték a szexuális kérdést, - mondja Michel Arlen.) S éppen a felsőbb és legfelsőbb körök életét tárgyaló regényekben egyre többen tünnek fel olyan nők, akik nemük felszabadulását arra használják fel, hogy a gyakorlatban is átveszik a férfiak nemi praxisát. Természetesen a laza erkölcsű férfiakét, mert ez a «fejlődés» is a legkisebb ellenállás irányában, vagyis az alacsonyabbrendű erkölcs irányában halad. Egy új női típus van alakulóban - hogy nemcsak a regényekben, hanem a valóságban is, az kétségtelen - azokból a nőkből, akik új erkölcsi elméletet csináltak maguknak praxisuk igazolására s meggyőződésből vallják, hogy joguk van nemi vágyaik szabad kiélésére, mert a szerelemre aggatott szentimentális-romantikus díszítmények, az egész régi szerelmi ideológia elvesztette érvényét és aktualitását, a szerelem nem egyéb, mint testi örömök forrása, éhes érzékek kielégülése.

Ha az irodalom csakugyan egyebek között az életnek kritikája is, akkor az életnek ilyen új jelenségeivel foglalkozni joga és kötelessége. Mint mondottam, foglalkozik is velük elég kiadósan a külföld regényirodalma, elég kiadósan arra, hogy most már a dráma is hozzájuk merjen nyúlni. Még külföldi vonatkozásban is az elsők közé tartozik Lengyel Menyhért új darabja, az Evelyn. Már témájánál fogva is az írói merészség figyelemreméltó ténye. S e merészség annál nagyobbnak tűnik fel, mert magyar színpadra viszi fel a témát, olyan közönség elé, amely nincs kellően előkészítve rá. (Hogy mennyire nincs, ez a napilapok jó részének kritikáiból is kitűnik, melyek alig tudnak mit kezdeni a darabbal.)

Evelyn, előkelő angol lady, odahaza respectable feleség, Párisban pedig egy bridge-szalon álnév alatt működő találkahelyre jár. (Istenem, oly könnyű ez ma, mikor repülőgépen Páris és London között alig van távolság s Páris a gazdag angol és amerikai nők szerelmi búvóhelye.) A férfiak, akikkel a szalónban megismerkedik, mindig csak egy órát kapnak tőle, pillanatnyi örömöt, aztán elejti őket. Nem akar velük többé találkozni, a nevüket se kérdi, nem akar velük semmi lekötöttséget, szerelmi viszonyt, nem a férfi kell neki, hanem a saját testi örömének betelése, amelyben nem játszik szerepet sem a saját érzése, sem a férfié. Nem hiszterika, amint sokan mondják, hanem hitvallója egy saját használatára készült nemi filozófiának. Ezt a filozófiát nem tudná elfogadtatni a világgal, amelyben él, még kevésbé a férjével, akit érdekében áll megtartani a boldog családi élet illuziójában, tehát rejtőzködésre és hazugságra s az ebből folyó kettős életre van kényszerülve. (Nem kettős sugártörésű lélek, a kettős élet csak külső kényszer eredménye.)

A konfliktus akkor kezdődik, mikor olyan férfival akad össze, aki nem nyugszik bele a neki jutott egy órába, tovább akarja folytatni a dolgot, mert egész lényét megrázta a szerelem. Más szóval a konfliktus drámai magva az a különböző mód, ahogy a férfiak, férj és szerető reagálnak a szerelmi kapcsolatra: a nő elgondolása és ebből származó akarása messze előre szaladt, míg a férfiaké egy helyben maradt. Evelyn a találkahelyen találkozik Reginalddal és megindul a dráma.

Reginald fel van dúlva, nem tud belenyugodni abba, hogy a nő elejtette, mint egy csészét. Ilyen állapotban kerül Londonba, legjobb barátjához s itt éri az a meglepetés, hogy a bridgeszalóni nő, aki a nevét sem mondta meg neki, Evelyn, a barátjának a felesége, akiről az imént hallott magasztaló himnuszokat a férjtől. Erőszakos szenvedéllyel rohanja meg a nőt, de ez elsiklik előle, mint a kígyó. Ebben a harcban nő meg Evelyn, mert módja van kimutatni asszonyi fölényét, ragyogó lélekjelenlétét, a színlelésben és hazugságban való genialitását. A legegyszerűbb módszerrel kezdi: tagad, tagad, de az egyszerű módszert kivételesen intelligens és vakmerően komplikált eszközökkel alkalmazza. El akarja hitetni Reginalddal, később a férjével is, hogy nem ő volt a bridge-szalónban, hanem valami hozzá csodaszerűen hasonlító ismeretlen alterego. A férjjel könnyű elhitetni, de Reginaldot annál nehezebb meggyőzni s éppen ebből áll a második felvonást kitöltő harc. Rendkívüli hajlékonysággal, a dialógus kitűnő vonalvezetésével van megírva ez a párviadal. Evelyn vakmerően provokálja Reginald memóriáját, maga figyelmeztet bizonyos hasonlóságokra az állítólagos alteregóval, pillanatról pillanatra úgy tűnik fel, hogy már-már sarokba van szorítva és mindig kisiklik egy angolna ügyességével. A hazugság mesterjátékát produkálja. Színpadilag is kitűnő felvonás ez: kétszeresen is kettős játék folyik benne, belül életrehalálra szóló dráma, kívül a felszínen vígjáték s a szerepben szerepet játszik a színésznő. Evelyn nem a női tulajdonságaival, szépségével, nemi vonzóerejével válik naggyá a néző szemében, hanem intelligenciájának hajlékony erejével - ez is ujság a színpadon.

Szemmelláthatóan kényszerhelyzet, a közönségtől való, manap kétszeresen érthető félelem az oka, hogy az író nem merhette bátor indulását következetesen az érkezésig vinni s levonni a maguktól kínálkozó konzekvenciákat. A harmadik felvonásban nem felel a feltett kérdésre, még kitérő választ sem ad, hanem visszavonja az egész kérdést. A szereplők találkoznak a bridge-szalónban, az asszony ügyesen megmagyarázza ittlétét azzal, hogy kíváncsi volt az alteregójára, Reginald visszamegy, ahonnan jött, Indiába, a férj feleségével karöltve, de nem egészen meggyőzve és megnyugtatva távozik. Mi is nem egészen meggyőzve és megnyugtatva távoztunk. Nem lehetett nem éreznünk, hogy ez az előzményekkel egyáltalán nem egyező befejezés keserves engedmény a közönség polgári erkölcsének, afféle színpadi kényszeregyesség. A darab a mienkénél jobban preparált és szabadabb atmoszférájú közönség elé is fog kerülni s a befejezés ott bizonyára bátrabb és következetesebb lesz s Lengyel Menyhért megkapja az író teljes elégtételét. Azt, hogy mert újat kezdeni, mondani valamit a színpadról a nézőtérnek, írót mutatni előtte, így is fel kell jegyezni.

A siker teljesen attól a színésznőtől függ, aki Evelynt játssza. Gombaszögi Frida legnagyobb színésznői győzelmeinek egyike ez a játék. Igen nagy nehézségeket győz le művészi könnyűséggel. Az első felvonásban személyi fölénye az egyedüli, ami meg tud győzni arról, hogy Evelyn több mint úri prostituált, az amoralitásra bizonyos jogcímet ad neki szellemi ereje és asszonyi varázsa. A művésznőnek teljesen sikerül felnagyítani az alakot. A második felvonásban játékot kell mutatnia a játékban, de úgy, hogy a játék alatt ott legyen mindig az első felvonásbeli alakkal való egység is. Minden pillanatban más színben kell foszforeszkálnia, az asszonyi intelligencia minden hajlékonyságát kell kifejtenie, hogy amit csinál, a néző felé játék legyen, a partnert pedig meggyőzze, hogy valóságot csinál. Harcot kell folytatnia úgy, hogy ne látszassék harcnak s ennek a harcnak komolynak kell lennie, holott a játék eszközeivel folyik. Olyan intenzív színészmunka ez, amilyenre mai színpadon ritkán van alkalom, olyan gazdag és komplex színészegyéniség kell hozzá, mint Gombaszögi Frida ma, amikor minden művészi képessége teljes kifejlődésében van. Mellette Góthné Kertész Ella játssza meg teljes karakterrajzzal a bridge-szalón-tulajdonosnőt; a nem rokonszenves alaknak valami naív kedvességet ad humorával. Törzs Jenő a darab legkevesebb biztonsággal felépített szerepét kapta s nyilván innen vannak játékának ingadozásai. Rajnai ízléssel és diszkrét humorral formálja meg a férj szerepét. A rendezés Góth Sándor érett és egyenletes munkája.