Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Illés Endre: Egy pszichoanalitikai tanulmány
Bálint Alice: A gyermekszoba pszichológiája - Pantheon-kiadás

Freudistának lenni - ma többé-kevésbé bizonyos ortodoxiát s már-már vallást jelent. Egy felismert igazsághoz való ragaszkodás igazhitűségét. S a prédikátorok merev vallási elkülönülését, már a szakadárok felé is.

Bálint Alice is így - a hitvallók komolyságával - kezdi Freud nevével könyvét. Előszavát Ferenczi Sándor írta. S a munka szempontjait, hovatartozását a címlap is jelzi már: pszichoanalitikai tanulmány.

Tehát Freud...

Már nem a kőtáblákat hozó Mózes. S nem a forradalmár. Freudot is beérte a hivatalos elismerés: Frankfurt alig egy éve tüntette ki a Goethe-díjjal. Tanítványainak egy része viszont megtagadta: más irányt mutató, gyökeres revizió alá vették a mester tanításait. S csak természetes, eljött az idő, hogy a baloldalon is tűrhetetlenül polgári s reakciós lett.

Ha valaki ma, kívülálló s elfogulatlan érdeklődő, a freudizmushoz közeledik: már a félmult dolgok szinte történelmivé vált távlatában ismeri meg a pszichoanalízist.

De ez a fölényes és kritikai távlat nem mentes némi igazságtalanságtól. Ebben a félmultra utaló fölényben igen sok az önkény. Aki igazán meg akarja ismerni Freud munkásságának egész jelentőségét, valami egyszerű eszközön fölmérni a pszichoanalizis tisztázó, rendező s konstruktív erejét: üsse fel bármelyik hivatalos elmekórtan tegnapi kiadását, - száz s száz rendezetlen megfigyelés, ezer és ezer egymásra halmozott adat között úgy elsodródik s olyan egyedül marad, mintha nyugtalanító, sebesfolyású, ismeretlen vízen kidobná csónakjából az egyetlen evezőt. S csak a tegnapi kiadást lehet felütni. Mert a tegnapelőtt még az előidőkhöz tartozik. Ezt a tegnapelőttöt még a babonák, ráolvasások, ijedezések misztikus homálya üli meg. S csak lassan, s legfeljebb a primitív népek varázslatait eloszlató fokban kezd tisztulni ez a homály - nyolcvan éve sincs! - az agyanatómia felé, amely a szellemi jelenségek mindennemű értelmezésétől a zsákutca reménytelenségével esik távol.

S erre a bizonytalan homályra s reménytelen tudományra következik a tegnap: a pozitívizmus fáradhatatlan téglagyűjtő szenvedélye. Ez az adatgyűjtés talán a szellemi élet s kutatások semmilyen területén nem vezetett oly hatalmas, zavarbaejtő s felhasználhatatlan adathalomhoz, mint itt. A Lotze-Fechner-Wundt vizsgálataival elindított pozitiv pszichológia, a pszichofizika mereven megfogalmazta az alapelvet: a lelki folyamatokat mindig egy organikus folyamat kíséri s a kettő között változatlan törvény és kapcsolat van, - helyes! megkezdték a testi folyamatokra vonatkozó adatgyűjtést, hogy visszakövetkeztessenek a lelkiekre. De hiába halmozták egyesek, iskolák s generációk a lehető s lehetetlen aetiológiai mozzanatoknak, a kórformák kifejlődésének, a betegségek lefolyásának, a testi sajátságoknak, az ép és kóros szellemi műveleteknek lemérhető s lerögzíthető adatait s tüneteit, hiába az asszociáció törvényeit, - mindig csak az egyenlet egyik oldalán maradtak, sohasem tudtak átkerülni a másikra, ahol a számukra kifürkészhetetlen ismeretlen rejtőzött: az emberi psziché.

Meg kell nézni ezt a tegnapi elmekórtant: mérhetetlenre duzzadt, hatalmas tünettan - a tünetek lexikona - az egész mű! S e monstrum-tünettan jobbján a primitív, vékonyka, kétségbeesett erőlködéssel összehordott aetiológia lézeng, balján pedig a szégyenkező therápia, amely két egyszerű szóvá zsugorodik: «zárt kezelés».

Mit hozott Freud?

Se új mérőeszközt, se új adatokat. Ahogyan elindult az adatoknak és tüneteknek ezen a bizonytalan s parttalan tengerén, - s itt a tengert, láttuk, szinte valóságként lehet érzékelni, - s ahogy célhoz ért, felfedezésének jellege is szinte geográfiai: akár egy felfedező utazóé, akinek hajója eléggé váratlanul egy új világrész partjába ütődik.

Freud is körülbelül egy ismeretlen világot fedezett föl.

Melyik ez a világ?

Induljunk ki az embert környező, a velünk közvetlenül érintkező világból, érzékletünk forrásaiból: a tárgyakból, házakból, városokból, a természetből, amelyek közt s ahol élünk. Ez a külső világ önmagával véglegesen meghatározottnak látszik az érzékelés első perceiben. S hogy jelenségeit megérthessük, leírhassuk, egymással összhangba hozhassuk, mégis egy másik világot is kellett mögéje konstruálni: a molekulák, atomok, ionok világát. Ez a jelenségek mögött meghúzódó második világ nem érzékelhető. Elméleti világ. De mégis létezőként kell vele számolni s a külső világ megfoghatóságát csak mint ennek az elméleti világnak vetületét tudjuk felfogni.

S ahogy a külső világ máskülönben érthetetlen jelenségeit csak a mögéje épített másik világ teszi érthetővé, rendszerbe foglalhatóvá s - ez tán a legfontosabb! - kormányozhatóvá, - a lélek zavarait, kormányozhatóságát, megértését ugyanezen az úton kell megközelíteni. El kell végeznünk «belső» világunk kettéosztását is. Ennek a belső világnak közvetlen adottságai a tudat jelenségei: a gondolatok, a bánat, az öröm, a vágy stb. Ezek mögött kell megkeresnünk s ezek mögött van is az a másik világ: az ismeretlen, a lélek világa. Az a világ, amelynek - a pszichoanalitikus fogalmazás szerint - «csak szubjektív vetítődése a tudat». Amelyik a tudatig tehát nem ér el, a tudat alatt van, a tudattalan világa.

Ismert gondolatsor vázlata ez. Kitérés is. De ezt a kitérést mégis meg kellett tenni, mert sokan már csak kitünő írónak ismerik Freudot. Mások meg egy szellemes nomenclatura megalkotójának mondják csupán. Nem. Freud egy ismeretlen világot fedezett fel az emberben. S ez a világ, a tudattalan, lett az új lélektan centrális magva. Az itt felgyűlő lelki tartalmak, érzések s feszültségek villamos kisülései azok a tudatbajutó tünetek, amelyeket a pszichofizikai kutatás s a régi elmekórtan oly tétován rakosgatott össze különféle kórformákká, nem találván értelmüket. Freud átütő erejű felfedezése adta meg a magyarázatot: minden egészséges s kóros lelki jelenségnek bizonyos értelme s oka van. Ha a tudatban érthetetlennek is látszik valamely kóros lelki megnyilvánulás, az értelmes ok mindig megtalálható a tudattalanban. Az az ok, amely a legérthetetlenebb tünetek s teljesen összekuszáltnak látszó jelenségek helyes értelmezéséhez vezet s az igazi összefüggéseket megmutatja. Ez az oki értelmezés egyben a gyógyítás eszköze is.

A léleknek ezt a rejtett világát már a régi lélektanok is ismerték. De minden tudásuk csak a sejtés volt. Éppen annyi: hogy ez a világ talán van. Freud volt ennek a világnak, a tudattalannak első utazója s átkutatója: kartografusa, aki megvonta délköreit s szélességi köreit; geológusa, aki feltárta az egymásra következő rétegeket; analitikus, aki elemezte az itt található lelki tartalmaknak milyenségét; s még fizikusa is, aki igyekezett képletbe foglalni az itt működő dinamikus erőket. A tudattalan rendszer tartalmát egyrészt a mindennapi élet tudatból kiszorult eseményei, emlékképei alkotják (s ezek könnyen felidézhetők); másrészt mindazok az érzések s élmények, amelyeket a tudat szinte erőszakkal hárít el magától, s nehogy tudatbakerülésük megismétlődjék, mélyen a tudattalan rendszerbe fojtja őket. A legmélyebb s legfontosabb geológiai réteg így a gyerekkori élmények elfojtott s a tudatból kivetett sora.

Bálint Alice ennek a legmélyebb geológiai rétegnek a kialakulását írja le. A fejlődés hosszmetszetét mutatja be. S időnként a keresztmetszetet, a fejlődés egyes szakaszain a lelki zavarokat, a felbukkanó s elsüllyedő lelki tartalmakat.

A könyv egyes fejezetei körül valószínűleg élénk vita fog megindulni, - jósolja előszavában Ferenczi. Bálint Alice munkája a pszichoanalízis mindama tételeinek szabatos s áttekinthető összefoglalása, amelyek a gyerekkorban elfojtott élményekre s vágyakra vonatkoznak, s amelyek általában ennek a kornak lelki jelenségeivel összefüggnek. A vita tehát nem is annyira Bálint Alice új vagy egyéni megállapításai körül, inkább a pszichoanalízis ismert tételei fölött indul majd meg. De ez a vita - Ferenczi tudhatja a legjobban - már régen folyik.

Bálint Alice ez alkalommal csak újból feldolgozta, sok érdekes - de másfelé is fordítható - példával illusztrálta s ismételten leszögezte a pszichoanalitikus álláspontot: a tudattalan rendszer lelki tartalmainak kristályosodásai magva jóformán teljesen, kizáróan s mindig a legkoraibb gyerekévekben kifejlődött, virágbaborult, majd elfojtott s más térre áttolt szexualitás.

Ezt a folyamatot ortodox s kissé túlmerev freudista dogmatikával interpretálják a korai ösztönöket, az Oedipus- s kasztrációs komplexumokat s az azonosítást ismertető fejezetek. Túlmerev álláspontjához azonban igen sokszor nem elég hajlékony Bálint Alice dialektikája: az átvett alaptételt nem tudja elég meggyőző erővel tovább adni. Amikor a freudista rendszer egész épületéről s az épületet tartó főbb szexuális pillérekről beszél: ismerős szavait erősíti még a pszichoanalízis nagy irodalmának kísérő s az emlékezésben is visszazengő orkesztere. Amikor azonban egy-egy ismeretlenebb oromdíszt mutat be, az elnémult orkeszterben jóformán szólóra s erőtlenre gyengül a hangja s az érvelése. Ilyen pl. az a rész, amely az Oedipus-komplexum fogalmát bizonyos mértékben továbbépíti, s amely a három-négyéves gyerekek onaniáját nem elszórt, hanem általános s rendszeres jelenségként állítja be azzal a toldással még, hogy ez az onania nem tisztán egoisztikus kielégülési mód, mint az ujjszopás, hanem fantáziákkal párosul, amely a szeretett szülőkre vonatkozó vágyakat tartalmazzák. Szóval aktív nemi kielégülés. Esetleges s elszórt konkrét esetekből ilyen merész általánosítást leszűrni nem szabad. S kivált akkor nem, amikor maga is megjegyzi: ezek a kielégülések a legmélyebbre fojtott élmények; se emlékezés, se analízis nem tudatosíthatja őket; egyszerűen hinni kell bennük. Miért hiányzik vajjon itt az Oedipus-komplexum bevezetésénél oly bátran és jelentőségteljesen hangoztatott tapasztalhatóság s megfigyelhetőség? Talán csak nem azért, mert ezek a jelenségek mégsem tapasztalhatók oly általánosan, gyakran s mindenkinél?...

A címben vallott program, a gyerekszoba pszichológiája - Bálint Alice minden freudista jóhiszeműsége mellett is - a kielégíthetetlenség érzését kelti lassan az olvasóban, s munkája végül a gyerekszoba erotikájává zsugorodik csupán. Igen fontos fejezetek s viszonylatok teljesen hiányoznak a könyvből: pl. a gyerek s játékai, a gyerek s a tanulás stb.

A gyerekneveléstan aktív oldalára is igen keveset jegyez fel.

A freudizmus általános hibái ütköznek ki ezen a könyvön: túlhajtott szexuális egytengelyűsége s végletes individualizmusa a Freud által lerakott alapok megbonthatatlan meghagyása mellett a freudizmus revideálásának, s egy más, kollektívabb irányba fordításának vágyát ébresztik fel.

S végül még egy megjegyzést: talán már okvetetlenkedés is: Bálint Alice kissé laza s pongyola mondatait valamivel acélosabbra, tömörebbre s fénylőbbre edzhette volna Freud kitünő és gazdag stílusán.