Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · Tudomány és kritika

Elek Artúr: Dante képes világa

Az Isteni Színjáték nagy és bonyolult világrendszer. Benne a tájékozódás nem könnyű dolog, és útmutatót szerkeszteni hozzá, olyant, amely biztosan eligazítsa benne az olvasót, még nem sikerült. Vannak epizódjai, melyek már az átlagos műveltségnek is szerves részei, de vannak tekintélyes szakaszai, melyek előtt az átlag-olvasó úgy hőköl vissza, mint a félénk gyermek a rengeteg előtt. Kinek ez, kinek az az éneke a nagyobb gyönyörűség; de ki van olyan, ki az egész költeményt mindenestől, azzal is, ami már alig költészet benne, a magáévá tudta volna tenni? Miért keletkezett körötte olyan mértéktelenül nagy irodalom? Minden embernemzedék kereste a hozzávivő utat: kiki a maga útját. Így alakult a dantei kommentárok embertelenül nagy könyvtára. Nemzedékek sorainak írástudói úgy járták körül a nagy művet, mint ahogy az ellenséges várat az ostromlók, úgy keresték rajta a rést, amelyeken át belé juthassanak. A legszorgalmasabbak és a legmódszeresebbek, mint mindig, azok voltak, kiknek a szorgalom a főtehetségük és a módszer a tehetségpótlójuk. Ők írták a könyvtári kommentár legnagyobb részét és ők magyarázták a költeménynek azokat az elemeit, amelyek nem alakultak benne költészetté: azt, ami korának tudományossága, vagy tudálékossága volt. Minden magyarázatnak az volt a célja, hogy útat nyisson a költemény rejtelmeihez. De lehet-e azt a mellékes elemeken át? Az ellenkező törekvésnek is maradtak példái. Vannak, kiknek - mint Benedetto Crocénak - az a felfogásuk, hogy ki kell fejteni a költeményt abból, ami költészetté nem hasonult tudomány és babona benőtte. Ezt cselekedte - nem elméletből származó elhatározással, hanem inkább művész-ösztönének engedve - mesteri Dante-tanulmányában Péterfy Jenő is. Kérdés azonban, hogy lehet-e a költeményt részeire szedni úgy, hogy csodálatos egysége szét ne bontassék. Szerkezetének összezártsága és részeinek szinte matematikai rendszerességgel egybeízülése: a kemény markolású művészi akarat, mely különnemű részekből összetartozó egészet alkotott, külön nagy szépsége a Commediának.

A harmadik útat, melyen a különböző korok Dante felé igyekeztek, az ábrázoló művészet választotta. Szintén kerülő út, sőt amazokénál is inkább az, mert természeténél fogva csak ahhoz bír hozzáférni, ami a költeményben kívülről való. Dante megértésének e fajta kisérletei a Dante-exegesis egész történetében a legrégibb keletűek. Már kortársai ismételgették hártyán vonallal és színnel a költő elbeszélését. Alapjában véve az ő ábrázolásuk is épp úgy magyarázása kívánt lenni a szövegnek, mint az egykorú tudós kommentátoroké. Sőt a szöveg értelmezésének egyik módja az is, mikor a művész az olvasmány ihletétől víve, többé-kevésbé szabad alkotásokban éli végig alkotókedvét. A nagy ábrázoló művészet a kódexfestőkkel egyidőben, vagy sokszor a példájukat követve, szintén hamar belekapott a költeménybe és főként olyan helyzeteiben és jeleneteiben kelt versenyre vele, melyek a liturgiai ábrázolásnak is meg-megújuló tárgyai voltak. Az elkárhozás és az idvezülés, a pokol és mennyország a középkor keresztény művészetének különösen kedvelt témái voltak. Messze elágazik az a hatás és kinyomozatlan területeken vész el, amellyel Dante megtermékenyítette az ábrázoló művészetet.

Egy német művészettudósnak - az írónak is kiváló Paul Schubringnak - támadt az az érdekes ötlete, hogy három század olasz művészetének (a XIV., XV. és XVI-ik századénak) anyagából úgy válogassa ki és csoportosítsa azokat a művészi ábrázolásokat, melyek valami módon Dante költeményével függnek össze, hogy belőlük az Isteni Színjátéknak mintegy a képes kommentárja kerüljön ki. Anyagába nemcsak az olyan ábrázolásokat válogatta bele, melyek minden jel szerint Dante költeményéből származtak, hanem olyanokat is, melyekről föltehető, hogy egy és más motívum tekintetében talán ők voltak Dante sugallói. Azt a területet, amelyet előtte már mások (Krauss, Bassermann, Volkmann) fölkutattak, ő alaposan kiterjesztette. Az olasz templomok falfestményeit, a múzeumok anyagát, sőt az ásatásokét is - Pompéji faliképeit - belevonta vizsgálódásának körébe. Ami ebben a fáradságos munkában sarkalta, az az ó- és középkor mondái iránt való érdeklődése volt. A régi mondakincsnek úgy, ahogyan az a régi és az újabb írók műveiben ránk maradt, Schubring egyik legbehatóbb ismerője. Mint a régi művészet értelmezője is nem egyszer vette hasznát ennek az ismeretének, mikor érthetetlennek látszó ábrázolások megfejtéséről volt szó. Az olasz cassonékról szóló monumentális műve valóságos gyüjteménye az ilyen éleselméjű motívum-megfejtéseknek. Dantéhoz azonfelül évtizedes meghitt viszony fűzi Schubringet. Mint főiskolai tanár a tanítványok hosszú sorát irányítgatta Dante felé. Kisebb részlettanulmányok közlése után most végre rászánta magát, hogy könyvbe foglalja előadásainak anyagát s a szöveget kiegészítse a hozzá tartozó képanyaggal.

Műve (Illustrationen zu Dantes Göttlicher Komödie. Italien 14. bis 16 Jahrhundert. Mit 78 Holzschnitten und 388 Abbildungen. Wien, Amalthea-Verlag), ha a lényege szerint akarjuk meghatározni, nagyszabású képeskönyv, amolyan Dantehoz készült képes-atlasz. Azt a művészeti anyagot, melyet más kutatók, például «Iconografia Dantescá»-jában Ludwig Volkmann, csak szóval írtak le és jellemeztek, ő bőséges képanyagon megmutatja. Aránylag nem nagy térfogatú könyvében a festett kódexek egész csodás világát föltárja. Képeihez a fölvételeket legtöbb esetben külön készíttette és ez is fokozza értéküket. A nagy művészet emlékei között pedig óriási emlékismerete, művészettörténetírói nagy tájékozottsága kalauzolta. Nem egy olyan lelete van közöttük, melyeknek dantei vonatkozására ő mutat rá elsőnek. A középkor történetében, a szentek életében és az ókori mythológiában egyforma nagy járatossága biztos tájékoztatója a képözönben. Aki egyebünnen nem ismeri, Schubring könyvében megtalálhatja a legkoraibb fametszetes Dante-kiadványoknak, az 1487-iki bresciai és az 1491-iki velencei Divina Commediának gyönyörű fametszetű lapjait, csaknem a teljes sorozatukat, és a Baccio Baldini nevét viselő, de valószínüleg Botticellivel összefüggő rézmetszet-sorozatot a maga teljességében. Botticelli kilencvenhárom dantei-rajzának jókora részét is közli, csak kár, hogy az eredetijökben ezek a nagyméretű lapok a reprodukciónak szűkre fogott méretében összezsugorodnak és áttekinthetőségük csökken.

A képgyüjteményt terjedelmes szövegrész előzi meg. Benne Schubring énekről énekre követi a háromrétű költeményt, rövidre fogva elmondja az énekek tartalmát s a költő szűkszavú fogalmazását mindjárt ki is egészíti a maga történelmi és művelődéstörténeti magyarázataival. Az előadás hangja könnyed és természetes. Schubring minden rábeszélő művészetével azon van, hogy a tájékozatlan figyelőt belecsábítsa az olvasásba, festői stílusa is, mely szereti a merész asszociációkat, jól szolgálja ezt a célt. A rábeszélő módján a vonzóra és az érdekesre veti a súlyt; ami reménytelennek látszik - a Paradiso theologiai fejtegetései - annak eleve kitér az útjából. Egy-egy ének után a velük összefüggő illusztriáció-csoportot ismerteti, a festett könyveket, képeket és szobrokat, helyenként egy-egy históriás nevezetességű építményt, amely Danteval és költeményével valamilyen vonatkozásban van. Hátul, a képes-atlaszban ugyanolyan sorrend szerint csoportosította a képeket úgy, hogy a szöveg nyomán könnyű eligazodni bennök.

Ilyen ez a szép és értékes könyv. Mindenkinek öröme telhetik benne, akit Dante érdekel, s a kezdő sok hasznos utalásra és becses útbaigazításra találhat benne. Ahhoz persze, hogy a költemény belsejébe jusson és otthon érezze magát benne, ahhoz egyéb is szükséges. Ahhoz az szükséges, amit csak önmaga adhat meg magának, ha ugyan megadhatja: mindenek előtt a kornak teljessége, azután a léleknek érettsége. Dante nem a fiatalok költője.