Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella
Aki ezt a regényt írta, az új költő nemzedék előörsei közé tartozott. A nevét tíz év előtt tanultam meg, amikor számbajövő kortársaink közül még senkit sem ismertem. Szerettem a lábujjhegyen járó verseit, melyeket inkább színes szárnyuk húzott a földre, mint lebegő lépteik; kissé tétova, imbolygó, de részleteikben annál gazdagabb versek voltak: izlésesek, de sohasem puritánok; tiszták, ha nem is világosak.
Később valami zavar támadt ebben a lírában, mintha a szép sorok alá nyomott lélek indított volna harcot önmagáért. Aztán megritkultak, majd egészen elakadtak a Sárközi-versek. Most egy háromkötetes regénye jelent meg, Tompa félsorával a címlapon s egy várrom régies rajzával a cím alatt. Amíg én az új Sárközi-verseket vártam s egy biztató ér elapadásán sajnálkoztam, Sárközi a szabadságharc körüli két évtizedről írt történelmi regényt. Kissé szorongva nyúlok ehhez a műhöz. Tudom, hogy évek emésztő munkája szunnyad benne s egy föladott pálya, melyért a regényírónak kell megfelelnie. Sikerül-e? A regény cudar műfaj: a foganás apró hibáit szörnyméretekben tárja elénk s egy-egy rejtett fogyatkozásunkkal száz erényünket kompromittálja. Nem kell-e hát rettegnünk a költőért, aki ilyen méretű műre vállalkozott, s nem kell-e félnünk önmagunktól, hogy ugyan milyen epilogust írhatunk ennyi művészszenvedés mögé.
Egy novellánál is meg szoktam kérdezni, hogy mért írták, ilyen életet szipolyozó műnél lehetetlen meg nem kérdeni. Mi fogta meg Sárközi Györgyöt ezekben a szabadságharc körül zajló esztendőkben, hogy többet foglalkozott velük, mint a maga korával s mivel érdemelte meg Mednyánszky Cézár, a pap és szabadsághős, hogy versei hősét: önmagát cserélje el érte: regénye hőseiért? Az ember egyszerű lírai kapcsolatot gyanít a regényhős és a regény írója közt. Mednyánszky Cézár, akit mint szemináriumba induló fiucskát ismerünk meg s mint beteg, félkarú emigránst, letört aranyásót hagyunk ott a tengerparti szállodában, olyan dolgokat mondhat el Sárközi Györgyről, amit csak e kosztümös világ díszletei közt lehet a legkönnyebben elmondani. Nem settenkedett-e ott szentség és élet küzdelme már az Angyalok harca verseiben is? Cézár életébe kétségtelenül átjátszható a Sárközi-líra néhány hangja, azonban ennek a halk rokonságnak inkább csak a hős megválasztásában lehetett szerepe. Mintha maga az író ábrándult volna ki hajdani «problémáiból», hősére nem engedte ráburjánozni őket, Cézár életéből nem lett Angyalok harca, a szentség álma pubertász élménnyé törpül s a papság dolgait józan iróniával kezeli. Cézárban alig van valami a burkolt önéletrajzok s a pszichologizáló regények hőseiből. A regény nem az ő «lelki fejlődés»-ét szolgálja. Az első két kötetben el-eltűnik a többi alak közt; a harmadikban viszont nem egészen azonos az első két kötet Cézárával. Ilyen hatalmas művet nem lehet megírni némi belső regényírói elégtétel nélkül s itt semmiesetre sem Cézár lélekrajza s a Cézáron át folyó gyónás volt az, ami Sárközit megjutalmazta.
Ha nem a hős, talán a hősök! Sorsok szimultán szemléletéből az élet egyetlen, széles víziója: ez talán méltóbb is egy mai regényíróhoz, aki látta a lélekelemző regények túlzásait és egyoldalúságait. Míg az egyhősű, elemző regény torzít s az aránytalanságokat szentesíti, a többhősű regény az élet szembenálló erői közt megnyugtató egyensúlyt talál. Gondoljunk csak a Háború és békére, amely mint példa, Sárközi előtt is ott lebegett. Hiszen az első két kötetben még a módszere is a Tolsztojé. Párhuzamosan indít el néhány sorsot: a három Mednyánszky-fiúét, Görgeyét. Az egymás mellett futó sorsok eseményekben alig kereszteződnek, színfoltjaik azonban némileg kiegészítik egymást s a regény kimagaslón legjobb részében, a szabadságharc leírásában az önmagukban szerény, szándékosan jelentéktelen sorsvonalak, mint az ellenponttal szerkesztett invenciók szólamai olyan zenedarabba olvadnak, mely külön-külön a dallamok egyikében sem volt benn. Ki nem ismer rá ebben Tolsztoj moszkvai hadjáratára?
A szimultán életlátomás szándéka kétségtelenül megvolt Sárköziben (ha a főhős nyakába varrt harmadik kötetben fel is adja ellen-hőseit); azonban más a szándék, amellyel egy mű írására vállalkozunk s más az írásért fizető gyönyörűség, amely lehetővé teszi, hogy a művet befejezzük. Sárközit nem a történelmi inkognitó vallomásai és nem a szimultán látomás gyönyörűsége segítette át ezen a művön, inkább a költői kalandozás öröme; tetszett neki, hogy élete látott és álmodott szépségeit egy elég közeli, de mégis némi archeologiai bájban ragyogó félmultban lássa viszont. Regénye nem a regényért íródott, hanem a fejezetekért s a fejezetek sem önmagukért, hanem a bekezdésekért. Ezt az írót nem annyira a mű jutalmazza, mint a tolla alól kisarjadó részletek. Mint a szelíd Vergilius a penzumul rárótt Aeneis órjás falai közt egy-egy gyönyörű verssorért, úgy kalandozik az író is regénye hatalmas tervei közt s boldog, ha a csupasz falakra egy-egy ág rebbenését vagy egy alak gyors hajlását rárajzolhatja. A regényíró ebben a műben a tanár úr szerepét játssza, aki dolgozattémákat oszt ki a költődiáknak s tagadhatatlan, hogy a diák a leckék bravúros megoldásában messze fölülmúlja a tanár urat és az ő tételeit.
Ami ebből a regényből hiányzik: az egész; ami kitűnő: a részletek. Reformkor, szabadságharc, emigráció már anyagukkal is külön regényekbe kívánkoznak s az írónak nincs ereje, hogy a három kötetben meggyőző egységet létesítsen. A feladata kétségtelenül nehéz. Az első kötet szerelmi történetkék Bécsben és Trencsénben, egy szeminarista vívódásai, s némi politika; a második kötet a szabadságharc körképe; a harmadik szétzüllő emigráció Párizsa, az aranyásók Ausztráliája, a tüdőbetegek Rivierája. E széthúzó anyagban, mely hozzá több hős jussa, egységet teremteni nem könnyű. Nem könnyű, de mégsem lehetetlen. Mint a régi tragédiának, a modern regénynek is megvan a maga hármas egysége: következetesen érezteti az időt, végigvezeti vállalt motivumait s egyöntetűen ábrázolja az életet. Az idő következetes éreztetése a magyar regényirodalom olvasója előtt nem látszik olyan nagy feladatnak. A mi regényíróink többnyire egyszerűen kizárják műveikből az időt: a regény néhány nap alatt vagy egy éjszaka játszik, máskor az idő szimpla egymásután vagy ugyanaz a dolog megszakításokkal, «felvonások»-ban halad előre. Az elbeszélés folyamatos idejének az éreztetése vagy a «pszichologiai idő» alkalmazása (Proust, Woolf) nálunk kevéssé ismert feladat. Sárközit a hatalmas tartam rákényszerítette, hogy foglalkozzék az idő kérdésével, megoldása azonban nem alkalmas arra, hogy a mű egységét hangsúlyozza. Fejezetei széles pillanatfelvételek. Három-négy nap története a beckói kastélyban, egy este a testőrhadnagyok közt, estély a budai hadtestparancsnokságon, a kápolnai csata napja; közben egyik hős sorsáról a másikéra ugrik, rá-rámetsz egy-egy sorsra s a keresztmetszetet színes tablóban tárja elénk. Maga az idő azonban nem a fejezetekben mozog, hanem a fejezetek közt: stakkató-idő s stakkató jellegét kihegyezi a jelenidő állandó használata; minden ami történik, a szemünk előtt keletkezik, kiemelkedik a multidő folyamából s pillanatnyi, külön életet követel. Film, amelynek egyes képecskéi közt nagyon is feltűnők a hézagok, úgyhogy forgatás közben nem a folyamatosságra, hanem a megszakításokra figyelmeztet.
A regény motivumai is elég halványak, bizonytalanok, úgy is mondhatnám, diszkrétek ahhoz, hogy mint a széteső edényt a drótszálak, a szétkívánkozó anyagot összetartsák. Vannak ugyan finom helyzet-asszonáncok, melyekben távoli részletek felelnek egymásnak: Cézár már mint szeminarista is fölhajtja a méregpoharat, mely a regény végén megöli és Mednyánszky László felé az akasztófán annak a Hedvignek a buja szája hajol, akit egy hajdani bécsi éjszakán elfelejtett megcsókolni. A sorsszálak ide-oda vetődő játékából azonban nem alakul ki egy szimbolikus minta, mely a történet egységét a jelentés egységével pótolhatja. Szükség van ilyen ábrára? Bevallhatom, hogy engem Proustnál is inkább bánt mint lelkesít a motivumok wagneri öltögetése, hangsúlyozása. De hogy ott, ahol a cselekményben nincs egység, a motivumok milyen egységet teremthetnek, arra ép Proust regénye a példa. Sárközinél azonban az írót állandóan foglalkoztató motivumok alig vannak, végigvezetésről, összecsomózásról meg már azért sem lehet szó, mert a harmadik kötetben főhőse sorsán kivül minden szálat elejt; a széthulló kévéből egyetlen szálat szorongatunk.
Az ábrázolás egysége már inkább megvolna, de sajnos Sárköziből teljesen hiányzik a képesség vagy hajlandóság, hogy alakjait egy-két szóval lábra állítsa és elindítsa. Slendrián regényírók néhány jelzővel a most bemutatott alakot régi ismerőseink közé sorozzák. Sárközi, aki olyan finom emberi vonásokat csíp el s oly ügyesen hatol be egy-egy ember külön atmoszférájába, éltetni nem tud vagy nem akar. Mintha szándékosan húzódna vissza az alakteremtés brutalitása elől; ő rajzolja az alakot, finom vonásokból a szemünk előtt állítja össze. Ábrázolás közben szinte odahunyorít ránk: jertek, most készítsünk egy öreg francia nevelőnőt, most egy fáradt tábornokot, egy zugbankárt, a mult századbeli történeti regényeket is azért utánozza itt-ott finom és fölényes stíl-inyenckedéssel, hogy ehhez a rajzolgató ábrázoláshoz ürügyet találjon. Így figurái egy nagy családot alkotnak ugyan, vérrokonai egymásnak, de vérük nem az élet vére. Idomtalan zűrzavaros művekben az élet meggyőző ereje minden műfaji tökéletlenség ellenére is biztos egység lehet (az őserdők egysége ez, dús embervegetációt látunk, összekapaszkodó liángyökereket); Sárközi következetes, de bágyadt ábrázolása a regény széthúzó elemeit tovább rántja a részletek felé. Festmények közt járunk, amelyek egy ecset művei, de külön rámába foglalt képek.
Azonban ha hiányzik is a műből a műalkotás egysége, mint olvasmány olyan kvalitásokkal kárpótol, amelyek a kényesebb olvasót is meghódítják. A sok hanyag, fegyelmezetlen, összecsapott regény közt íme egy, melyet a regényírás ritkább muzsái: műgond, ízlés, költészet, józanság állnak körül. Nincs ebben a regényben egy támolygó mondat, egy henye kép. Lehet vitatkozni rajta, hogy jó regényíró-e a mű szerzője; az, hogy jó író, kétségtelen. Tudja a mesterségét s nemcsak tudja, tiszteli is. Érzi, hogy mivel tartozik a műnek, melyre ifjúsága java erejét tette fel. Nincs benne egy csepp nyegleség, a műgond szívóssága ott is kitart, ahol az ereje elhagyná. Hány nagy író művéről lehet elmondani, amit erről a regényről, hogy egyetlen jelzőjével sem sértette meg az izlésünket? Imponáló éberséggel tolja vissza a hivalkodó képeket, a feltűnő szót hamarébb föláldozza a tiszta mondatért, mint az izlés egyensúlyérzetét a zsenialitás öröméért. A fiatal írók közt alig fejlesztette ki még valaki ennyire az írás önuralmát. S ez nem az a síma politúrozott izlés, amelyet a fantáziátlan ujságírók is eltanulnak. Ez a költő ízlése, aki krőzusa az árnyalatoknak, de ép ezért megengedheti a fényüzést, hogy az árnyalatokat a nyelvvel inkább rejtse, mint fitogtassa. Mint első verseit, regényét is a részletek barokk bőségével írta meg, de gazdagsága mint ott, itt is szemérmes, bőkezün tartózkodó.
Sajnos, egy regény kompoziciós hibáit könnyű szemléltetni; viszont a szép részleteket lehetetlen egyenként idézni. Pedig így lenne a kritika igazságos! Ezekből a citált részletekből különösen két erénye tűnne ki: a született regényírókétól elütő, költői pszicholigája s hangulatfelidéző ereje. Míg a vérbeli regényíró a leleplezés vagy a viviszekció örömével csap rá egy-egy jellemző lélektani vonásra, ő megáll, egy pillanatra elálmélkodik és továbbmegy, lemond a kicsinyes kiaknázásról, meghagyja a felvillantott vonást a «valóság többértelmű félhomályában». Pszichologizáló korunkban poéta. Ugyanez a költői fölény és szűkmarkú bőkezűség jellemző tájhangulataira is. A regény legszebb fejezete fönn a Jablonkai-hágó környékén játszik. Ott paposkodik Cézár a szabadságharc első őszén a ködös fenyvesek közt, a nyomorult tót faluban. S ez a kis falu, az elhagyott parókia, a tót tanító, aki a deres erdőkön át vezeti ránk az osztrákokat, olyan tökéletes hangulati egység, hogy szinte sajnáljuk, mért kell a sátorfánkat szedni, egy kis regény zárt atmoszférája vesz körül s ha itt maradhatnánk vele tíz-tizenkét íven át, talán nagyobb öröm lenne, mint az egész epikai panoptikumot végigjárni.
Azt mondtuk, ízléses író? Nagyobbat kell mondanom: okos író is. Ízlése élet és világnézet dolgaira is átterjed s ez az okossága. Sohasem patetikus, de azért nem tagadja le rokonszenvét, megértő, viszont nemcsak megértő. Ahogy például a szabadságharcot a negyvenes évek világából kilobbantja: nagyság és kicsinység arányát a kicsiny és nagy dolgokban kiméri: akárkinek érdemére válna. A nemes mérséklet az ő főerénye; a mérséklet, melynek neve: stílusban ízlés, életszemléletben bölcsesség. A legritkább tulajdonság: az ifjúság bölcsessége van meg Sárköziben: józan és melegszívű, halk és eszes. Ahhoz a műhöz, amelyre vállalkozott, talán halkabb, mint kellene...
Nemes anyag, tiszta vér, csak a csontok ne hiányoznának a műből is és írójából is. Kár hogy nem katedrális-építő korban élünk. Ott Sárközi kapná az ablakok színes képeit, a párkányok szentjeit s a díszes oszlopfejeket. Milyen öröm lenne neki e rejtett remekműveken elbíbelődni. A regény azonban azt követeli, hogy ő építse a hajót, a tornyot, a homlokzatot. Ez nem neki való és nem is sikerül. De hánynak sikerül a sokezer regényíró közül? S ebben a templomban, legalább a faragásokon egy avatott művész keze nyomát érezzük s abból, amit az építő