Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Figyelő · / · Szellemtörténet

Szellemtörténet
Hozzászólások Babits Mihály tanulmányához [+]
I. Fülep Lajos

Babits Szellemtörténet-cikke sok kérdést vet föl, jó volna egyenként megvitatni őket. Elvek próbája a részletesség; Babits sok helyütt élesen és részletig menően elemez, méltó volna legalább is hasonló részletességgel kifejteni a rokon és elütő fölfogásokat. A magam részéről két pontba foglalom itt röviden, amit különösen fontosnak vélek. Az egyik általában illeti a szellemtörténet kérdéseit, valóságos és lehetséges következményeit, a másik Babits sajátos, de tipikus helyzetét.

1. Babits objektíve, sőt nagy szimpátiával méltányolja a szellemtörténet eredményeit, egyúttal szakembernek becsületére váló kritikai biztonsággal tárja föl érvényének határait. Kritikája nemcsak tökéletesen indokolt, teljesen találó is; fönntartás nélkül elfogadhatja mindenki, akinek az irodalomban és történetében más is nyomós, mint irányok, kollektív jelenségek stb.

Bármily kitünő azonban ez a kritika, óvakodnunk kell attól, hogy a szellemtörténet minden irányára és egész területére ráborítsuk. A szellemtörténeti módszerből nem folynak szükséggel mindazok a következmények, melyeket Babits a gyakorlatban lát s aggódva fölsorol. Hozzá se tartoznak. Ha pl. szellemtörténészek kezén az irodalomtörténet szociológiává módosul - nem logikai követelménye magának a módszernek. (Hiszen errefelé szépen ki lehet lyukadni a marxizmushoz és «történelmi materializmushoz» a szellem saját életének és történetének tagadásával.) A szellemtörténet elmélete és gyakorlata sok tekintetben nem esik össze azzal, amire B. polemiája céloz és talál. Anélkül, hogy itt elméleti és módszertani fejtegetésekbe bocsátkoznék, egyszerűen utalok néhány tényre a művészettörténet terén, hol a szellemtörténet eddig legszebb eredményeit produkálta (részben nyomában jár, kategóriáit fölhasználni igyekezve, de jóval bizonytalanabbul az irodalomtörténet.) A műtörténet a szellemtörténeti módszerrel, amellett, hogy önállóan kutatott, revizió alá fogta a művészet egész történetét, s éppen azon elv alkalmazásával, melyet B. oly veszedelmesnek tart, hogy t. i. minden kort saját mértékével kell mérni, valósággal fölfedezett és nélkülözhetetlen láncként bekapcsolt a történelmi összefüggésbe oly korokat, melyeket azelőtt - idegen mérték alkalmazásával - pl. dekadenciának bélyegeztek s alig méltattak figyelemre. S ez végtelenül sokat jelent, egyrészt a történelmi folyamat univerzális szemlélete, másrészt művészi értékek rehabilitálódása szempontjából. Bátran mondhatjuk, a történelmi és értékelő horizont azelőtt évszázadokban nem bővült annyit, mint most pár évtizedben. Ez a szellemtörténet korántsem kereste a B. rosszalta «korszerűséget» oly módon, amilyentől ő, joggal, riadoz - ellenkezően szembeszállt mind a pozitivista szemponttalanság, mind a megrögzött idegen mértékeket alkalmazás uralkodó áramlatával, olyan, ma már természetes alapigazságok érvényesítésével, hogy pl. nem lehet gótikát göröggel, barokkot renaissence-szal mérni és viszont (mint azelőtt széltében dívott; üssük csak föl, mit ír Goethe itáliai útján Assisiről), mindnyájára érvényes kánon pedig csak olyan absztrakció lehet, melybe egyaránt elfér minden s így megszünt mérték lenni. Annak a fogalomnak a művészettörténetbe való bevonulása tette ezt főkép lehetővé, melyet Riegl terminológiájában a Kunstwollen szó jelöl és - polemikus kiélezettségében - azt jelenti, hogy a korok (és egyének) művészetében nem az a döntő, mit «tudtak» (pl. a «természet utánzása», perspektíva stb. terén), hanem az, mit «akartak» - vagyis, mi volt nekik a fontos, mért «adja vissza» két (hipotetikusan) egyenlő művészi tudású kor a (hipotetikusan) azonos tárgyát oly különbözően, ugyanazon kor két (hipotetikusan) egyenlő kapacitású mesterének művészete mért üt el annyira egymástól? stb. «Faj», nemzet, osztály, egyéniség az ok? Lehet. De mielőtt idáig elmegy, a művészettörténetnek azt a tényt kellett tisztáznia és alapul is vennie (s ez az alap, ha megmaradunk a művészet vizsgálatánál, ratio sufficiens), hogy a művészet alakulásainak és különbözéseinek, a stílusok születésének és elmúlásának története nem technikák, képességek, a «látás optikai fejlődése» stb., hanem a magát kifejező és megjelenítő szellem története, mai szóval: világnézet-történet. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy a művészetet világnézetek dokumentumának tekintsük, mindössze azt, hogy a művészet történelmi alakulásait világnézeti alakulásokból kell megértenünk. S ha Riegl maga nem vonta le módszerének következményeit a világnézet fogalma felé, époly szükségkép folynak belőle, mintahogy, ellenkezően, nem folyik belőle az elszociologizálás. Riegl kategoriái elegendő vagy hiányos voltának, történeti megállapításai mindenben helyességének kérdése nem tartozik ide - marad a tény, hogy új irányt nyitott, melyen nemcsak az ismeretek szaporításában, hanem a jelenségek megértésében csakugyan haladni lehet, s marad az is, hogy módszerével korszakokat valóban újra föltárt, mint pl. a késő római művészetet. Teljesebben bontakozik ki a módszer Dvoráknál, kinek olyan meglehetősen ismert korok új látását köszönjük, amilyen az ókeresztyén vagy a gótika. De mindezek - korok. Babits a kollektivitásban az egyén elkallódásától fél. Van rá példa - ám az ellenkezőjére is, olyan, melyre nem tudok analógiát az előző irányzatokból. Tolnai Károly Bruegel-könyve - a tiszta szellemtörténeti módszer paradigmája - föltárta azt a Bruegelt, akit ismertünk s mégse ismertünk, s bármilyen furcsán hangzik is, úgy van, hogy a világ művészetének története néhány év óta egyik legnagyobb művészével gazdagabb, ki pedig közel négyszáz évvel ezelőtt élt s volt idő és mód megismerni. (Tudtuk, milyen nagyszerű grafikus és festő, de nem hogy mekkora művész - mint pl. ha Bachról tudnók, mily nagyszerű zongora- vagy orgona-művek az övéi, de nem, hogy mit mond bennük.) Nos, a példaként említettek közül egy se csúszik át szociológiára; szellemtörténeti módszerrel, a Kunstwollen és világnézeti talaj analízisével elegendő magyarázatot tud adni a művészi sajátosságokra s a történeti dinamikára. Tudományos tettük, a maga módján, alkotás, azaz: világ-gazdagítás, világ-értelmezés... Babits szerint is minden szerszám, minden módszer annyit ér, amennyit az ember, akinek kezébe kerül. Zseniális emberek műveit idéztük? Igen. De egyetlen más, előző módszerrel se lehetett volna, most se lehetne senki zseni-fiának ugyanezt az eredményt elérni. Értékeset, mást, hagyján - de éppen ezt nem. S itt az «éppen ez»-en van a hangsúly, amit éppen ma kellett, mert csak ma lehetett meglátni és megcsinálni.

2. Babits kritikája, polemiája s fájdalmas rezignációja abból a - ha valahol, itt helyén van a nagy szó - tragikus helyzetből ered, melyről azt mondtam, sajátos, de tipikus. Tipikus, mert a mai emberé, sajátos, mert csak a keveseké, legjobbaké. A kételkedő, de biztonságra áhító filozófus és a produktivitásában biztos kánonnal élő irodalomembere sajátos, önmarcangoló vívódásának ez a kiáltó szava a mai ember tipikus, legmélyebb élményének mélyen emberi dokumentuma. Megrendítő és tisztító. A köteles rövidség miatt, minden érzelmi rezonanciát lefogva, elméleti, rideg csupaszságában állítom ide a tanulmány logikai fogaskerekei közül fokról-fokra hatalmasodó crescendóval kiharsogó konfliktust. Egyik ága ez: a mai ember a historizmus világánál megismerte a történelmi jelenségek (vallás, filozófia, morál, művészet stb.) relatív voltát s, ami ennél fontosabb, a jelenségeknek éppen individuális, egyszerű, konkrét jellegében rejlő sajátos, mással pótolhatatlan értékét; meggyőződött róla, hogy «minden korra csak a maga értékskálája irányadó», másiké erőszaktételre, meghamisításra, s ami még rosszabb, értékek föl-nem-ismerésére, eltakarására vezet. Másik ága ez: látja a szüntelen változást, a «változó felhőket», s nem látja, de olthatatlan vággyal keresi mögöttük az «örök csillagokat», törvényeket, normákat, időtől független abszolút értékkódexet, miket mindenre egyaránt alkalmazhat s velük mindent biztosan és érvényesen megítélhet. Első esetben kitárul eléje a szellem és élet végtelen gazdagsága, de hiányzik az egész mozgalmasságnak értelmet adó vezérlő eszme - ami megoldást a mult század két nagy történetfilozófiai rendszere kínál, Hegelé és Marvé, a porosz államideát vagy a kommunizmust, nem tudja ilyenül elfogadni; második esetben van abszolút ideál és norma, de az egész történeti folyamat halvány árnyképpé és illusztrációvá lényegtelenül mellette, melyben viszont annak nincs értelme és értéke, ami konkrét, sajátos, individuális. S akárhogy, akármily óvatosan és mesterséggel igyekszik egymáshoz hajlítani a konfliktus két ágát, hogy egy mederbe térjenek, egyik a másiknak érintésétől nyomban megzavarodik; ami előbb oly élesen látszott, a konkrét, elmosódik az ideáltól, s mellette lényegtelenné, szubsztanciátlanná sápad; s ami előbb oly biztos és egyetemes volt, a norma, az időbelitől korlátozódik, körökön túl érvénytelenül, biztonsága meglazul. Mai keletű konfliktus ez? Nem, ősi, más-más formában fölmerülő: ott van eleatizmus és Herakleitos közt, ott a szkolasztikában, spinozizmus, kantizmus, bergsonizmus stb. képviselik egy-egy ágát. Újnak nem új, de sose volt oly kiélezett s annyira látható, mint ma. S hogy ilyen - részben a szellemtörténetnek tulajdonítható. Szóval, nyomorúságunkat még érezhetőbbé, telibbé, a konfliktust még engesztelhetetlenebbé tette. Bűne vagy érdeme? Úgy gondolom, nem ez a kérdés, hanem emez: a konfliktus gondolkodási hibából ered-e vagy a dolgok természetéből? Nézetem szerint a második áll, s ezért a konfliktus vállalása és végiggondolása a megismerés szükséges aktusa. Olyan konfliktusok, melyek nem gondolkozási hibából, hanem a dolgok természetéből erednek, a dolgok lényegének megismeréséig vezetnek, ha végiggondoljuk őket, tehát termékenyek. Ezért kell a szellemtörténetnek a konfliktust végiggondolnia, eltakarása helyett; s látnia, «ami ma látható». De ime, a vergődő ember nemcsak azt akarja látni, ami ma látható, hanem azt, ami örök - s a konfliktust megoldani. Lehet-e - ez viszont az ő nagy kérdése (az evangeliumi kérdés változata van rajta: mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, ebben az egyben pedig kárt vall?). Az intellektualizmus szintjén nem lehet - ma már, ilyen mult után, habozás nélkül kimondhatjuk; amit az intellektus így szétválasztott, többé nem egyesítheti. A mai ember azonban nem gyötrődne úgy, ha nem érezné, hogy valahol valamilyen megoldásnak mégis kell lennie - az abszolút lehetetlenbe beletörődne, az időlegesbe, átmenetibe sehogy. Hol, merre keresse? hol a varázsige? Sehol. A biztos fundamentumig, élő földig elszánt harcban és munkában kell leásnia. Nézetünk szerint ez a fundamentum jó mélyen fekszik, ott, ahol Fichte 1798-as System der Sittenlehre-jének alapgondolata a hit, akarat és gondolat egységéről megmutatta. Sietek hozzátenni, hogy távol áll tőlem valamilyen neofichterizmus inaugurálásának óhaja a neokantizmus, neohegelizmus stb. kaptájára. Szükségtelen is, mert itt nem az a fő, ki mikor mondta ki ezt az alapgondolatot s még mit mondott - az a fő, hogy amit a gondolatban kimondott, valóságos tényállás, mely alapja volt már előtte és mindig minden korszak alkotásainak, gondolkodásának, filozófiájának, tudományának, t. i. az a tény, hogy mindennek, amit a ratio igazságként kimond, legvégső alapja a hit. Megokolt elmélet, megformulázott gondolat és elv, vagy netán tagadott, netán nem is sejtett merő szellemi tény alakjában van-e jelen ez a valóság, mindegy - nem volt, s ma már, ismereteink birtokában mondhatjuk, nem lehet soha filozófiai igazság meggyőződés nélkül, hit és akarat közreműködése nélkül. A konfliktust végletesen kiélesítő szellemtörténet szintén ezen igazság fölismeréséhez segített - s így egyben a megoldás távlatának megnyitásához. A megoldás eszerint nem a föladat előtt van valahol a topos noétosban, hanem magában a föladatban - a vízbe kell mennünk, ha úszni akarunk. A dilemmából kivezető úton első lépés az a disztinkció, hogy más a történet-szemlélő és más a vallásos, filozófiai, morális, művészi stb. alkotó szellem (amely disztinkciónak mellőzése részben holtvágányra terelte B. kritikáját és konfliktusát). Utóbbi nem azt kérdi, mit akartak más korok, hanem mit akar ő, s az igazságért való harcában nem arra gondol, hogy meglátásai ötven vagy száz év mulva netán idejüket múlják, hanem arra, hogy küldetése van meglátnia és megteremtenie, amit éppen neki adatott látnia és teremtenie. Ha csak azt látja, ami «ma látható», - nem következik, hogy amit lát, nem igaz. A szellem világának minden része is valamilyen teljesség, mely az egészet implikálja. Az alkotó kor vagy egyén a maga eszméi, normái, értékkódexe érvényét nemcsak hiszi, de akarja is, látásai alapján megteremti a maga szellemi otthonát, mely ha nem a szellem totális világa - ami senkinek se adatott -, szerves és szükséges tagja az igazság nagy épületének, vagy, tér helyett időben nézve, a szellem sorsának. Természettudomány és szellemtudomány végső fokon azért különbözik egymástól, mert a szellemnek sorsa, története van, a szellem élete risico, kaland, ami tegnap lehetett, ma nem lehet, és viszont - a látni-tudás mellett a hinni-, akarni-, megragadni-tudás drámája. Másról van itt tehát szó (irodalomban és művészetben is), mint ízlésváltozásról, - világ-változásról, világ-teremtésről (a szellem számára hitben és akaratban a megismeréssel teremtődik meg a világ). Ez csak érvényesnek hitt eszmék és normák alapján lehetséges, - de az egyik tag, a hit, époly fontos, mint a másik, a norma. Az alkotó szellem útján a hívő megy elől (akár filozófus, akár tudós, akár művész), - első mértéke a heroizmusa. Akkor is, mikor hátratekint - a maga normáiban bízva, szuverénül néz végig a multon és megítéli. Minden kort saját mértékével mér, igen, - de ahogy a korra rátekint, vagy azzal, hogy melyikre tekint, önön normájából is (ha tán öntudatlanul) megítéli. Kettős megítélés ez: a kort a saját mértékével, és abszolútként elfogadott mértékkel mérni. Merőben különbözik attól, mikor csak az egyikkel mérünk. Visszatérve immár a szellemtörténet kérdéséhez: a szellemtörténeti szemlélet, amily mértékben közeledik a vallásos, filozófiai stb. alkotó szellemhez, olyan mértékben alkalmazza a maga meggyőződésének alkotó normáit, - olyan mértékben ítéli meg a korokat ön normáikon kívül saját normáival is. A szellemtörténet maga is vetület, mely megfejtésre vár. De amiknek vetülete, az «örök csillagok», már fönn vannak, ők igazgatják sorsát. (Babits is érzi. A pascali «nem keresnél, ha...») Nem az a fontos nekünk, hogy ezek a csillagok örökké fönn legyenek - az «álló» csillagok is lenyugszanak, nemcsak «felhő» takarhatja őket -, hanem az, hogy a mi útunkat megvilágítsák, a mi útunkat, melyet nekünk kell megtennünk az éjszakában. Az éjszakában, mely - igaza van Babitsnak - sose volt olyan sötét, mint manap. Ámde a szellem történetének legmélyebb nyomorúsága lehet méltóságának és dicsőségének forrása. Nem biztos, hogy az lesz, csak - lehet. Hitén és akaratán dől el, s mint elődei, ő is eszerint fog majd megítéltetni. Ezzel kimondtuk a válasz első szavát Babits utolsó, rezignált kérdésére: «Ki tud ma jobb mértéket?»

[+] L. a Nyugat október elsején megjelent füzetét. Babits Mihály cikkéhez még több hozzászólás is érkezett a szerkesztőségbe, melyeket következő számunkban közlünk.