Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám
Gyermekkoromban sok gúnyt nyeltem
nevem miatt; a prófétának
nem egy dolgát megsirattam én
udvarán a kis-iskolának.
Néztem is gyakran haragosan,
fürkésztem gyülölködve hátra
a vad öregre, ki mérgesen
jár föl-alá a Bibliában.
Ott élt; neve ezredeken át
keringett mig ősömre végre
ráragadt, a kócos jobbágyra,
mint a madár a lépvesszőre.
Mi közöm hozzá? - védekeztem,
szégyenlettem a rokonságot,
a kis aggastyánt, ki dohogva
mindenütt hibát, romlást látott.
A dühös zsidót, ki zihálva
apró ökleit rázza egyre
és századok sűrű ködéből
figyel, szemeit meregetve.
Szégyenlettem, már nem szégyenlem,
vállalom furcsa örökségét,
s mint hálás unokához illik
arcára mosolyogva néznék.
Mint egykor dédapám lábánál,
hallgatnám szavát; ravaszkodva
kérdezgetnék és biztatgatnám,
hogy lelkesen csak továbbmondja.
Illés: rókáknak pusztitója,
elvadult erdők felverője
emeld csak, rezgessed csak hangod,
hogy egy vidék visszhangzzék tőle.
Dühöngj csak, orditozz pusztitó
önemésztő haragban égve,
igy könnyülsz, igy szállsz hirtelen majd
dühöd lángjai közt az égbe.
Igen, igy szeretnék már én is
élni, örök sugallmazásban,
örök tiltakozásban, örök
hadakozásban e világgal.
S örök világításban! éles
szavakat pergetve mint lángot,
nem is tudom mily ős elemmel
tartván titkos atyafiságot.
S ugy szeretnék már én is múlni
e világból, egy lángolásban.
Egy villanás és ne maradjon
áruló hamu se utánnam.