Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám
Kedves Babits Mihály,
több hónapja annak, talán éppen Szellemtörténet című tanulmányod olvasása közben, hogy földerengett bennem egy kérdés, melyre azóta meg tudtam felelni magamnak, bár még nem kielégítő módon. Mivel azonban erre a kérdésre egyelőre senki másnál, akit ösmerek, egészen megnyugtató választ nem kaptam, meg kell elégednem azzal, amit diszciplinálatlan, rapszódikus gondolkozásommal kisütöttem.
Föltünt nekem, hogy az irodalom szociológiai szemlélete, melyet te igen jogosan kiküszöbölendőnek tartasz az irodalomtörténet módszerei közül, eddig nem foglalkozott egy olyan szemponttal, mely éppenséggel szociológiai fontosságú. (Rossz néven ne vedd, kedves Babits Mihály, hogy újnak tetsző ráeszmélésemet neked mondom el, aki azt vallod, amit én veled, hogy az irodalomnak külön élete és normái vannak, minden szoiológiától függetlenek.)
Arra gondolok (és ne vess meg érte, hogy minden bevezetés nélkül rögtön ezzel a banálisnak hangzó meghatározással kezdem), hogy az irodalom a nép szervezetének egyik fontos életműködése.
Engedd meg, hogy az irodalmat, most, amikor belekontárkodom a szociológiába, valami hipotétikus igen tág értelmezésben vegyem. Irodalom alatt hadd értsem mindazt, ami megjelent nyomtatásban, de azt is, ami nem jelent meg nyomtatásban és csak írásban van meg. Irodalom (most nem az irodalmi értékű irodalmat tekintem) nemcsak a könyv, hanem a folyóirat, az ujság, a plakát, a röpcédula is, de azonkívül a meg nem jelentett emlékirat és a levél is meg mindenféle írásbeli közlés, de még az eljátszott színmű is.
Az irodalomban, ha ilyeténképen formulázom, rettenetes hangzavart tapasztalunk. Nemcsak arra gondolok, hogy magában az irodalmas irodalomban vannak irányok, amelyek tisztára a művészet szent öncélúsága miatt egymással harcra kelnek. Hanem arra is, hogy nekimennek egymásnak vallásos emberek és vallástalanok, arisztokraták és polgárok és proletárok, kapitalisták és szocialisták, háborúspártiak és pacifisták, a világnézeteknek és pártnézeteknek oly furcsa és zavaros összevisszaságában, valami oly törvényszerűtlen és oktalan kiabálással, ordítozással, gajdolással és susogással, hogy a pártatlan szemlélő fejetcsóválva kérdezgeti magától, van-e értelme annak az egésznek, amit irodalomnak neveztünk vagy nevezhetünk.
Furcsa dolog, hogy az irodalom szociológiai értelmére engem, nem elméleti embert, aki egyetemi éveim óta elhanyagoltam magamban a tervszerű gondolkozást, James Joyce Ulysses című regényének olvasása vezetett rá. Tudod, hogy ez a híres regény, melyet fél évtized óta hol agyondícsérnek, hol őrültnek és olvashatatlannak bélyegeznek, megírja Dublin ír város egy napi életét, átszűrve néhány lakosa érzékszervein és idegein. Egészen őszinte könyv ez, mely megírja kertelés nélkül, hogy mit éreznek, gondolnak, csinálnak az emberek egy-egy pillanatban. James Joyce őszintesége nem ösmer megállást a test legtitkosabb és legmegvetettebb működései és az agy legkalandosabb eltévelygései előtt. A mű második kötetének utolsó nyolcvanöt lapja (a német fordításról beszélek) egyetlenegy mondat, vessző, gondolatjel és pont nélkül. A világirodalomnak ez a leghosszabb mondata egy asszony gondolatmonológja. Éjszaka fél kettőre jár, az asszony az ágyban fekszik, nemrég hagyta el a szeretője, most pedig hazajön a férje és álmosan melléje telepszik. Káosz ez a mondat, a legvadabb és egyúttal legőszintébb képzettársulások zürzavara, líra és fenség, piszok és pornográfia.
Amikor elolvastam ezt a mondatot, hirtelen áttüzelt rajtam az az érzés (tudatnak nem nevezhetem), hogy az a zürzavar, amiben minden nép kiasszociálja magából irodalom formájában tudását, érzéseit, emlékezéseit, szenvedélyeit, reményeit és kétségbeeséseit, olyanforma, mint az a káosz, ami átviharzik James Joyce asszonyán.
Eszembe jutott rögtön (az ír regényíró módszere eszembe kellett hogy juttassa) a pszihoanalitikus orvos eljárása, amikor dívánra fekteti páciensét és ráparancsolja, mondjon el mindent, de mindent, amit a pillanat agyába dob, ne hallgassa el a legfurcsábbat, a legtávolabbesőt, a legszégyelnivalóbbat sem.
Az irodalom tehát a nép szervezetének egyik működése. Ma már, azt mondhatnám, egyik legfontosabb működése. Amit a nép így, a legtágabb értelmezéssel irodalomnak nevezett valamiben kaotikusan létrehoz, az tulajdonkép egészségesen gazdag asszociáció. Azt merném mondani, hogy minél szabadabb ez az asszociáció, minél akadálytalanabbul adhatja ki magából a nép mindazt, ami a begyét nyomja, annál egészségesebb a nép lelki élete.
Ahogy a pszihonalitikus orvos betegénél hallatlanul fontos az, amit képzettársulásai közben elhallgat, úgy a nép életében igen nagy, eddig talán eléggé nem méltatott fontossággal bír az a lelki tartalom is, amit a nép elhallgat, mert el akarja hallgatni, vagy mert elhallgatni kénytelen.
Ha most már ráhibáztam a pszihoanalízisre, megmondom, hogy nem tévesztem el szem elől éppen a gátlások, az őszinteséghiányok fontos szerepét, éppen a szublimálás, az átalakító elfinomítás szükségességét a művészi teremtés és alkotás folyamatában. Bizonyos, hogy a nép lelki életében is szublimáló hatása van a nyilvánvaló elhallgatásoknak is (meg természetesen a tudattalan lelkieknek is).
De határa van az elfinomításnak is. A lelki tartalom amaz anyagaira gondolok, melyek az egyes embert a neurózis betegévé teszik, ha ki nem analizálhatók, és amelyek megmérgezik a nép életét, ha nem szökkenhetnek a köztudatba, legalább is abban a formában, melyet tág értelmezéssel irodalomnak mondok.
(Midász király borbélya, akinek halálbüntetés terhe alatt el kellett hallgatnia, hogy urának szamárfüle van, éjszaka kiment a mezőre, ott gödröt vájt magának, a gödörbe súgta bele, hogy mit tudott meg Midászról, ezzel pedig elhárult róla a neurózis veszedelme.)
Tudom, és ezért elnézésedet is kérem, kedves barátom, hogy most az irodalom fontosságának kérdéséhez nem szépíróhoz méltón szóltam hozzá, hanem az irodalmas, a nemes irodalom szempontjainak elhanyagolásával. Elgondolásomat mégis közölni akartam veled, mert valami tendenciám is van, amit nem akarok elhallgatni.
(Mellékesen jegyzem meg, hogy elolvastam Thienemann Tivadar kitünő könyvét, az Irodalomtörténeti alapfogalmak-at. Thienemann szóval sem említi azt a diszciplinát, melynek a szerves irodalomtörténet legújabban, eltúlzásai ellenére is, oly jelentős eredményeket köszönhet: a pszihoanalízist? Hogyan van az egyáltalában, hogy a modern magyar szellemtudományok egyszerűen elhallgatják a pszihoanalízist, ahelyett, hogy foglalkozzanak, hogy perbeszálljanak vele? Nem gondolod, kedves barátom, hogy ez a mulasztás bizonyos vis inertiae eredménye? Thienemann szép könyvében, és ezért nevezem meg itten, csak az irodalom és közönsége között fönnálló kapcsolat kifejtését látom, hogy úgy mondjam, inkább a fogyasztó szempontjából tekinti az irodalmat...)
Azt kell látnom, hogy ma talán a francián kívül egyik nép sem olyan individuum, mely igazán szabadon közölheti gondolatait, érzéseit, elképzeléseit. James Joycenak Párisban kellett kinyomatni Ulysses-e angol kiadását. A pszihoanalízisből ismert, néha oly jótékony cenzúra nem mérhető össze azzal a cenzúrával, mely politikai, vagy vallási, vagy társadalmi formájában megakasztja a világ minden népének lelki szabadságát, mely egyenest neurotikussá teszi a föld népeit.
Csak az a nép lehet igazán egészséges, melynek irodalma szabad, melynek írói megírhatnak mindent. Jól tudom, hogy mindent megírni jóformán sehol sem lehet. Ezt fájlalom, mert író vagyok. Sebzett lelkű ma minden nép. Ezt még jobban fájlalom, mert író vagyok. Szabad irodalmat az egészséges népeknek, ezzel az igazán nem politikai, hanem irodalmi jelszóval köszönt
régi barátod
Mohácsi Jenő