Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 24. szám · / · Cs. Szabó László:
A dunántúli jellem elmosódott és monarchikus, ha a monarchikus érzés alkotmányos meggyőződésen kívül általában a hatalom iránti gavalléros elnézést, lojalitást és bizalmat jelenti. Megadjuk, mondja a monarchista arra, amire «meddig tűritek»-kel is lehet válaszolni. Hallottuk Magyarországon mind a két felkiáltást, innen is, túl is a Dunán, mégis a felajánló inkább dunántúli, a türelmetlen tiszaháti, vagy erdélyi ember szájába való. Ha királyfi oktatója volnék, ragaszkodnék a Dunántúl történetéhez, akkor legalább nem kellene kényes emlékek fölött elsiklanom. Nyugodtan vinném a templomokba: egyik se hasonlít ahhoz a csupasz csarnokhoz, ahol egy császárt detronizáltak s Wesselényiék passzív, vértanú összeesküvéséről is szívesebben mesélnék, mint a Királyhágón túli agyafúrt, sunyi urak paktálásáról, amelyre szokás szerint a cigány hóhér tett pontot. A Kárpátok se volna neki való: választékos, független gavallérokkal találkozna ott, akik nyiltan tekintenek Nyugatra. (Ennek a típusnak egyébként édes-kevés köze volt a régi, rákócziánus szláv középnemesség maradiságához!) Ha vásárba kívánkozna, dunántúli vásárba vinném s nem az Alföldre, mert a rábeszélő-lebeszélő s melléje beszélő török-magyar alkuból ott úgyse értene sokat. Debrecen, Erdély, Sáros, Jászberény: maguk kovácsolták a sorsukat, a dunántúli ember színtelenebb, de megbízhatóbb.
A legtöbb dunántúli család valamilyen úton-módon egy grófi családhoz is tartozik. Az asszonyka biedermeier-komódot kapott tőlük nászajándékba, a szemközti templomot a kegyúr jóvoltából tatarozták, a körorvos apóst ünnepekre sonkával, borral lepik meg, ebből aztán jut a vejének is. Nincs vállalkozó kedvük, nem kísérleteznek, ha valami kell, megcsináltatja valamelyik európai látókörű gróf, őt úgyse illik megelőzni. A gróf például minta-gyümölcsöst létesít, másnap a főispán kiszáll az urakkal, harmadnap a megyei középosztály büszke rá. A török veszély elmult, a kanizsai pasa nem fenyegetőzik, de a kisember még nem bujt ki az őrgrófságokká nőtt főúri birtokok védőszárnya alól.
A régi bécsi mágnásuralom jelképei a Kaunitzok, a mienké nem a therezianista Hadikok és Nádasdyak, hanem Széchenyi. Bécset egyszerű polgári szánvetés (a pallérok, hintóbognárok, kertészek számítása), a magyart a polgári században tájékozódni nem tudó középosztály szoktatta hozzá az önkéntes kiskorúsághoz. Folyton szegényedő dzsentrik (a dzsentri úgy szegényedik, ahogy más kereskedik vagy a kertjét műveli), hivatalnok-gazdák, gazdálkodó jogászok, eldzsentrisedett városi polgárság, bevándorló mérnök és tiszti családok, tanári vagy protestáns papi pályán működő parasztgyerekek, hiába próbáltak visszanyúlni egy képzeletbeli Harmadik Rend eszményei, öntudata és hagyományai után. Ahogy a trubadúr Franciaországban vilain: csúf egyszerűen parasztot jelentett, úgy süllyedt le annakidején Magyarországon a tekintélyes nyugati polgár: a burgensis bugrissá, azaz nem úriemberré. Bécs számításból s a császárok iránti szerető kíméletből tartózkodott a polgáruralomtól, amelyhez bőven volt ereje, hiszen középkori céhvárosból változott át olasz operájú székhellyé. Magyarországon a magában keveset bízó középosztály a XIX. század eszméinek alaposabb meghonosodásáig a nagy gyakorlattal, bécsi tapasztalattal és homogénebb multtal rendelkező mágnások közt útmutatókat keresett. A parancsolóból vezér lett s ahogy századok előtt a sajátos magyar honvédelem jelölte ki országos szerepét, úgy most a gazdag burzsoáziát pótolni nem tudó középosztály készületlensége. Így adta át helyét a rusztikus megyei patriarkálizmus egy veszélyes ethikus patriarkálizmusnak, amelyben a lelkek láthatatlan hatalma és szolgasága határtalanul megnövekedett.
Megadni a jelt, egy-egy találó gesztussal felvázolni legsürgősebb feladatainkat: ez a dunántúli arisztokrácia rejtelmes kiváltsága. Szeszélyes érdeklődésük, elszórt ötleteik országos közvéleményt szuggerálnak, néhány angolos közhellyel közgazdasági iskolázottságukból vizsgáznak jelesen, dilettántizmusuk átsugározza a száraz, holt anyagot s eszméket. A mágnás jól kormányoz, a polgár jó törvényszerkesztő, vallja a népszerű magyar szociológia. Ez az erő-megosztás kétfelé is sántít. Franciaországban Colbert döntő «precedense» óta a XV. Lajos alatti udvaronc visszahatás dacára se lehetett már tiszta főnemesi kormányzásról beszélni, az angol oligarchia viszont leginkább a cromwelli kor birtokspekulánsaiból alakult ki: ezek a hűvös, zárkózott újbirtokosok örökölték a szenvedélyes, kalandkereső és verselő angol lovagok helyét. A kormányzási készség közel sem függ annyira a véralkattól, amennyire azt a kényelmes magyar patriárkálizmus képzeli.
Addig, amíg a nagy állampolitikai feladatokat: a honvédelmet, hadseregszállítást, telepítést, ménesek fenntartását stb. az udvar a mágnásokra bízta: a grófi kezdeményezés s a polgárok lokális közigazgatási szerepe csakugyan megoszlott a két rend közt. De amikor a köztevékenységek nem különülnek el többé méltóságokra és hivatalokra, a mágnások politikai és közgazdasági ihletettségébe vetett hitet csak kétes értékű társadalom-pszichológiai érvekkel lehet úgy ahogy megtámasztani. Magyarországon még valamivel: Széchenyi emlékével.
Széchenyi már a győzelmes polgársággal titkos versenyre kelő, szakértelmüket, munkabírásukat erkölcsi izzással felülmúló mágnás. Háta mögött az abszolutizmus atyáskodó politikája, körülötte a hatalomra kerülő nyugati polgárság politikai ereje, pathétikus, de méltóság nélküli meggazdagodási vágya. Ő egy harmadik utat választ: új elvekhez idomítja a jozefinista gazdaságpolitikát, de nem a kincstári haszon vezérlő gondolatával, hanem azért, hogy anyagi alapot biztosítson a magyarság erkölcsi megújhodásának. Az ethnikumot tiszta ethikummá izzítani: ezen töpreng, ezért vívódik, ezért nyúl néha türelmét vesztve a pisztolyos-ládáért. Egy polgáriatlan, egyoldalú, azaz nemesi multú ország szövevényes lelkű arisztokratája, aki a történelmi név fényével akarja a nemzetet abba a munkakörbe belehipnotizálni, amelyben a nyugati polgárság évszázados gyakorlat folytán már otthonosan mozog. Franciaországban Sully óta szakadatlanul ássák a csatornákat, Hollandia évszázadok óta gátépítésen fáradozik: Széchenyi csatornát ásat, gátat emeltet, hidat épít, hogy a feudális név varázsával lelket leheljen azokba a feladatokba, amelyekben a hibrid magyar középosztály nem szerzett a városlakó nyugatiakhoz hasonló hosszú előgyakorlatot. Itt találkozik a francia forradalom által megrendített arisztokrácia új hivatásán töprengő Széchenyi akarata a nemzet szándékával, amely a megyei provinciálizmus után fölényes útmutatókra áhitozik.
Kossuth átlátszó ősereje hatástalanabb példaadás volt, mint Széchenyi példaadásra rögzített pályája. Elkanyarodtunk a demokrácia mellett s hálás emlékezéssel fordulunk továbbra is a főnemességhez, amely legjobb akarattal sem ismételhette meg Széchenyi csodáját. Ám mi beértük kevesebbel is: a szövetkezetalapító Károlyi Sándor századvégi buzgalma és bőkezűsége például ismét megerősítette a magyar középosztályban a Széchenyi-mithosz tanulságát: nemzeti feladatokat kellő akarattal, stílussal és látókörrel csak a történelmi nagybirtok jelölhet ki. Ebben aztán a kezes Dunántúlon kívül egész Magyarország hitt.
Vajjon a nép is? Visszajövet, Fehérvár alatt hült helyét találom néhány nap előtti kalauzomnak, Szép Ilonkának. Ismét versen jár az eszem, találok is egyet, de ezt már nem a szelíd házitanító írta. Kortárs költötte, dunántúli parasztivadék, aki tanulóéveit párizsi munkássorban töltötte:
Künt az országúton napszámosok mennek
s ismeretlenül is hangosat köszönnek.
Ahogy tovább lépnek, vállukon a kapa
a holdfényben mintha visszamosolyogna
vagy fogát mutatva visszavicsorogna?