Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Angol irodalom
Emlékszem egy régi angol dóm-városra. Hetipiackor mintha mindenki az utcán lett volna; még a környékbeli falvakból is beözönlöttek a háziasszonyok. Egy öreg ember kószált közöttük, akit a tömeg észre sem vett. Arca ma is époly erősen hat rám, mint gyermekkoromban. Alsó szemhéjai vörös zsebek módjára lötyögtek, haja és szakálla nem ismert fésűt. Mindig hátratett kezekkel járt, groteszkül meggörnyedve kilencven évének súlya alatt. Láttam néha, amint megigazította szemüvegét, hogy elolvasson egy árat, amely érdekelte, bár sohase volt pénze vásárlásra. A hír azt rebegte, hogy hajóorvos volt valaha. A gyerekek tudvágyának nem lehet ellenállni, s egy nap kifaggattam. Az volt a benyomásom, örül, hogy elbeszélheti különös történetét. Emberevőkről, hajótörésről, messze országokról mesélt. Nem sokkal 1850 után pár száz emigránssal Ausztráliába ment, az «Aranyvárosba». A kaland vonzotta. Queenslandban s a pápua-földön vadak közt élt, kik sohase láttak fehérembert. Másnak talán életét vették volna, de őt orvostudománya kedveltté tette. Tudta nyelvüket s mutatott nekem emlékeket, különös ritkaságokat, beavatott az ausztráliai varázslat ritusaiba. Látott négereket, amint a földöntúli tropikus holdfényben halásztak, szigonnyal...
Fölteszem, hogy keveset olvasott; máskép ismerte volna a magábanhordott anyag rendkívüli becsét. A természet oly pazar jó témában s oly szűkmarkú jó művészekben. Minden halállal egy alkotás lehetősége veszik el az irodalom számára s nem ritkán egy halhatatlan mű. E kárbaveszése a karaktereknek kétségbeejtő a művész szemében s az ember különösen örül, ha egy-egy író néha idejében bukkan rá némelyikre, hogy megmentse és megörökítse. Horn házaló utjába került a véletlenségnek, amely e téren mindenható. Egy regényíró hölgy, Mrs. Etheldera Lewis, ki Délafrikában él, 1927-ben egyszer ott találta őt ajtaja küszöbén: sütőrostélyt és nyársvillát árult. A hölgy nem vásárolt s a vén házaló továbbment, - «sokkal angolabb, hogysem soká kösse portékáját.» Valami a modorában megragadta az írónő figyelmét. Visszahívta. A szóváltás, ami következett, kicsalta az öreg lelkéből a rég eltemetett költészetet. Megmondta a nevét: Alfred Aloysius Smith. S elkezdte mesélni élettörténetét. Ritkán akadt hallgatója s a beszéd öröme úrrá lett fölötte. Valami különös, burjánzó stílusban, francia idézetekkel átszőve írta le ijesztő kalandjait, amiket átélt már tízegynéhány éves fiú korában. «Úgy ám, mikor egy fiatal gyerek először hallja a gorilla reggeli üvöltését s befogja a fülét... S mikor először lát lányokat... rabszolgalányokat... Tizenhétéves lehettem. Vagy tán csak tizenhat.»
Így állt elő az a híres könyv, aminek címe:
Aloysius Horn páratlan alkotás, talán halhatatlan. Könyvéből meghitten ismerjük családját, kölyökkorát és vénségét, ismerjük külsejét és hogy mit tudott a világból, és bölcsességét és naivságát. A könyvnek inkább e karakter kidomborodása adja az értékét, mint a «tények», melyekre oly büszke. De azok sem közönségesek, legalább az ő szemén át nézve. Szereti és érti a természetet, s ez visszaemlékezéseit a költészet fényébe vonja. «Elalvás előtt, vagy ébredéskor, félálomban, újralátok mindent, fényesen és elevenen. Afrikát, asszonyom, ahogy a teremtés megformálta.» Egy-egy vadon hely egyéni arcot ölt előtte; s mély bölcseség forrása lesz. «A helyek ismerik az embert. Amit az embertársakról nem mindig mondhatni el. Egy vén fa, vagy egy folyókanyarulat lobogót tűznek eléd s mit bánod akkor, ha pár ember becsukja ajtaját! A végén magad is föld és víz leszel, a hús és vér helyett.» Másrészt bátornak kellett lennie, mert «nincsen puhaság a világban. Jó ha kikerget az élet hazulról. Láttam egyszer egy megvert öreg törzsfőnököt sírni. Elföldte a szemeit, mint egy gyerek. Sebe nem volt, nem az. Csak a szíve szakadt meg. Mint egy vén elefánt; maga a napfény írta rá a világra, hogy: vége.» A halált nyugodtan nézi, mint mindenki, aki a természettől tanult. «Ha úgy látnók a halált, mint a természet parancsát, nem volna rosszabb, mint alvásra dőlni a búza közt. Csak ha a papok ezt a természetes dolgot fölcifrázzák mindenféle királyi pompával, éggel és pokollal: akkor lesz félelmes.» Egy helyen egy angolról beszél, akit Nyugat-Afrikában temettek el. «A lánya angol földet küldött egy pléhskatulyában s néhány virágmagvat a kertjéből. Hogy boldogabb lesz, ha angol föld van rajta... A nőknek nagyon fontos az ilyesmi, fű és föld és virág etcaetera.»
Aloysius Horn sikerét könnyű megérteni. Könyve tökéletes frisseséggel hat mai irodalmunkban. Furcsa mondatai, íráshibái, a vad kalandok, amiket leír, sokszor az Erzsébet-kor angol hajósainak elbeszélését juttatják eszünkbe. Ugyanaz a gyermekes kedély, s ugyanaz a különös adomány, elfeledhetetlen dolgokat mondani. Martin Frobisher, aki 1577-ben járt sarki tájakat, egy helyütt egy eszkimóról ír, aki ijedtében «keresztülharapta a saját nyelvét.» Horn házaló néger szolgáját írja le, hogyan sebezte meg magát úszásközben: «egy darabon levált a fejbőre, vastag fekete haja volt, jó lett volna itatóstappernek.» Noha nem teljesen járatos helyesírásban és interpunkcióban, sokat gondolkodott a stílusról. Mulattató naivsággal gondol arra, mit fog a közönség az ő könyvében élvezni. Néger elefántcsontvadászok, rabszolgák, bálványok, elefántok... «Vértestvére voltam a kannibáloknak. Mit voltam? Vagyok. A kötést csak halál vághatja el. Kannibálok... A legerkölcsösebb fajta a földön. Az asszonyok tiszták s a férfiak becsületesek.» Mintha Coleridge Vén Tengerésze jelenne meg ujraszületve a könyvesboltokban. Ezúttal prózában szól, de ez költői próza s egy az emberrel, aki beszéli.