Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Figyelő · / · Regény és novella
Az arisztokráciát ma jó író csak olyasformán ábrázolhatja, mint Proust: egy őslényekben gazdag szigetre vetődött természettudós érdeklődésével, akit megkap a paleontológiai hajdankor idegen bája s a kivesző lényekben a jelen élő kútfőit tanulmányozza. A zsentrit is úgy temetik regényíróink, ahogy a lecsapolás előtt álló lápvilágon szokás végigtekinteni, Uri-muris nosztalgiával, de a csatornázások hasznát hangoztatva. A paraszt-ábrázolásban az anekdota küzd a mithológiával, Göre Gábor és Herder szelleme kereszteződik: a paraszt kívülről érdekes figura, belülről föld-erők szökőkútja; a polgárság pedig, amelynek sosem volt szerencséje íróival, a regényírói keserűség, gúny és harag köpőládája lesz.
Mindezeknek az osztályoknak a megszokott ábrázolásában van egy távoltartó, eltoló mozdulat, amely még akkor is egészségtelen, ha művészi. Az ábrázolás fölmondja az író és hősei közt a közös emberi alapot, bántóan érezteti, hol kezdődik az író és hol kezdődik a miliő; hasadást érzünk, amely más korok irodalmában nem volt ily feltünő. A modern író szégyel a maga társadalmi osztályához tartozni, a beteg társadalom önkéntes kiközösítettje ő, aki az osztályábrázolással voltakép elkülöníti magát az osztálytól, amelyet ábrázol. Jogos elkülönülés s az eredménye mégis megfogyatkozott humánum.
Egyetlen osztály van ma, amely a belőle kinőtt írót nem kényszeríti elkülönülésre: a munkásság. E fiatal hatalom rohamos emelkedése, növő műveltsége, a harcok, amelyekre fölfegyverkezettnek bizonyult, az áldozatok, amelyeket vállalni birt, a nyomorral is dacoló összetartása, egészséges szokásai s a remény, hogy ő a világ örököse: az írót, akit vér és mult ideköt, heroikus lelkesedéssel fűtheti. Míg a többi író mindenáron elkülönül s a művészet osztályonkívüliségét hirdeti, ő jó helyen érzi ott magát, ahová az élet tette, a közösség, amelyből kinőtt, nagyobb támasz neki, mint a független irodalom zárda-kiváltságai. Ő az egyetlen, aki nem fél attól, hogy osztályíró legyen. S ha nem is akar és nem is mer idegen társadalmi osztályokkal együtt érezni, ami bizonyára csonkaság, a maga osztálya is egész világ s ezt a világot legalább
Kassák főművének, az Egy ember életének ez a humanizmus a főérdeme. Idegen olvasónak talán exotikum ez a könyv, az írónak nem volt az; ő a közös emberi alap nagyszerű biztonságával beszél a maga világáról s nem azért, hogy kiváljon belőle, hanem hogy benn maradjon. Az osztályírónak ez az önkéntelen humanizmusa mentette meg szememben, hibáival együtt, az Angyalföldet is. Az embereken nem hatalmasodik el munkás voltuk s ép ezért igazi munkások. Az élet nem torzul osztályéletté s ép ezért meggyőző osztályélet is.
A
Aki tudja, hogy írta meg Kassák a maga fölemelkedésének történetét, bizalommal néz ennyi testvér-lélek fölemelkedésének a története elé. A regény azonban nem igen váltja be a várakozást. Olyan tulajdonsággal lep meg, amelyet életregényének a tömör színei, éles rézkarc-vonalai után igazán nem vártunk: fakó, elmosódó; helyzetei nem vésődnek belénk, a regény nem szoktatja új, zárt regényatmoszférához a tüdőnket, alakjai típusok, papirosízűek, egymással összecserélhetők.
Ennek a váratlan fakóságnak, azt hiszem, igen egyszerű oka van: a regény kissé összecsapott, elhamarkodott, az írónak vékonyan fog a tolla, a kedvező pillanatoknál nem időzik el, a helyzetek emberi jelentőségét nem mélyíti ki úgy, mint az Angyalföldben, amelynek jobbik fele lenyügöző helyzetképek sorozata volt. Ha ifjúkori műveiben, pl. a Tragédiás figurákban az volt a baj, hogy csomós volt a festék, itt túlságosan híg. Hiába; ritka az olyan író, aki minél többet ír, annál jobban belemelegszik az alkotásba, a legtöbben olyanok vagyunk, mint a vipera, ha sokat harapunk, felhigul a mérgünk, az alkotás sűrű erőpróbája kimeríti az erőt s a Megnőttek és elindulnakon is az látszik, hogy az író kevéssel előbb más műbe harapta bele a mérgét.
Az anyagra ráerőszakolt mese is sokat fakított a színek életszerűségén. Vannak írók, mint Pap Károly, akiknél a költői eszme mese alakjában jelenik meg s a mese kerekedik fel, hogy magára szedje az élet valóságát. Kassákot az átélt jelenetek kötik, még pedig úgy, ahogy az események foglalatában megjelentek. Inkább az emlékezete költői, mint a képzelete, nála a kitalált mese erőszaktétel, fölborítja, valóságából forgatja ki az élményt, a történet a szemléltetés hitelét ingatja meg. S mennyire bántó ez, ha a történettel, mint itt is, valami szimbolikusat akar kifejezni. Ott van például az inas-fiúk mellé szegődő burzsuj-lányok jelképes szerepe: a természet, amely az osztály-gátlásokon át is visszatalál a győzelemre termett férfihez! Kassák regényében ez a szimbolum elvész, vagy amennyiben nem vész el, az író realizmusába ütközve egy csomó valószínűtlenségre vezet.
S ha már e meglepő fakóság okait kutatom, azt sem hallgathatom el, amit az Angyalföld után is fel kellett hánynom: az író pietizmusát. Voltakép minden jó regény irányregény.
Hallgatom ezeket a kátéba kívánkozó párbeszédeket s gyermekkorom fejtöréseire és a Ma című lapra gondolok. Kassák valamikor sokkal bonyolultabban fejezte ki magát, mint amilyen bonyolult volt s ma sokkal egyszerűbben beszél, mint amilyen egyszerű valójában. A titánokat és a tartüfföket, úgylátszik, mélyebb kapcsok fűzik össze, mint az alliteráció.
Sajnálom, hogy ennek a mondatnak bele kellett kerülni a méltatásba, de kortünetről van szó s annyira talán mégsem árasztották el a szocialista írótábort a mindenkit túlharsogó sznobok, hogy Kassák Lajosnak is bizonyítani kelljen elvhűségét s annyira talán még a kritikusnak is szabad képviselnie az irodalmi szempontot, hogy egy kiváló író gyengébb műve fölött az író első hűségére: az önmagunkban kialakult igazság iránti felelősségre figyelmeztessen.