Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám
Nem szégyellem én hogy napszámra is jártam,
tízéveskoromban, ökör előtt álltam.
Reggeltől napestig az volt az én dolgom:
ökör előtt állni, hogy el ne induljon.
Mig a kánaáni asztagokat rakták,
vérszopó legyektől szenvedett a jószág.
Hajtottam a legyet szeméről-orráról,
itt-ott már sebesre csipett oldaláról.
Kötelességemet jól teljesitettem,
ha indult a Bimbó, orrára ütöttem.
Hóha Ökör, hóha, erre meg amarra,
nem vagy te főherceg, hanem szarvasmarha...
Hunyorgott az ökör két sötét szemével,
ha megfenyegettem az ostor nyelével.
Ó az a két nagy szem, benne az a bánat, -
hogy is tud ugy nézni az oktalan állat!
Hogy tud úgy beszélni az emberi szemhez?
Mi köze is lehet az emberi nemhez?
Szőrös füle között mire is gondolhat?
Mindig csak azt várja: mikor szabadulhat.
Nyakában a járom, előtte egy gyermek,
talán azt gondolja: be jó az embernek...
Talán visszagondol kisborju-korára,
vagy csak a jászolra s a jó éjszakára.
Talán visszaréved a vad ősidőbe,
vagy gondolat nélkül néz a levegőbe.
Elnézem, hogy fekszik, hogy áll mozdulatlan,
csak kérődző szája őr unos-untalan.
Csak a füle mozdul, meg a farka bojtja,
felette szikrázik a nyári ég boltja.
Oldalát vakarja olykor a szarvával,
pofáját vakarja hátulsó lábával.
Nincs egyéb öröme: eszik, iszik, alszik,
kiherélt szivében a vágy nem viharzik.
Ha vén lesz, eladják, aztán nemsokára
lezuhan a tagló redős homlokára.
Lezuhan a tagló, összerogy az állat,
két sötét szeméből eltünik a bánat.
Épp olyan kihasznált, minden kis porcáig,
mint a szegény ember, lettétől voltáig.
Mint a szegény ember a gazdag jármában,
az sem szabadulhat, ha csak nem álmában.
Jobb is lenne tán a szivét kicserélni,
még gyerekkorában mindet kiherélni.