Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete (9)
Néhányat kiválasztottam újabb verseim közül s rászántam magam, hogy fölmegyek velük Osváthoz. A magam ítélete szerint ezek a versek olyanok, hogy nyugodtan számíthatok az elfogadásukra. Az első visszautasítás után szívósan és öntudatosan dolgoztam s most úgy ítélem, elérkezett az ideje, hogy bekopogtassak Osvátnál.
A Mérleg-utcában volt a szerkesztőség. Eldugott, csöndes utca, amin úgy járnak végig a fiatal írók, mint a megszállott zarándokok. Valamennyien tudtunk erről az utcáról és már majdnem valamennyien jártunk is benne. Jóremény világított a szemünkben s hittük, az a kézirat, amit a zsebünkben őrizgetünk, egy pillanatban megnyitja előttünk a szent birodalom kapuját.
Néhány diákféle, jól öltözött, símaképű fiatalember álldogált a homályos előszobában. Nem ismertem őket, ezek nem a Newyorkból és nem a Meteorból indultak el ide. Somlyó Zoltán az ő kemény, fekete fejével, Karinthy a torz mosolyával és a többiek mind, akik ott üldögélnek fönt a «vadak» gallériáján vagy ott körmölnek valamelyik sötét zugban, egészen mások. Azok között valamennyire otthonosan érezném most magam, de ezek idegenül és visszautasítóan néznek rám s valószínű, hogy én is olyan idegenül és visszautasítóan nézek őrájuk. Nem tartoznak bele a kasztba, nem vagyunk méltóak egymáshoz. A nagy pillanatok mégis összehoztak bennünket, s nem esünk egymásnak. Helyet engedtek az egyik széken. Adyról beszélgettek, olyan szendén és rajongón, mint valami csitri lányok az elképzelt vőlegényükről. Bennem is szokatlan érzések nyugtalankodtak. Ady kiválasztott lény volt előttem is, szerettem volna megismerkedni vele, s bizonyos, ha most elém állna, összeremegnék és szólni sem tudnék hozzá.
Fölálltam a helyemről és ide-oda mozogtam, hogy lecsillapítsam izgalmaim s így mutatott bátorságommal megkülönböztessem magam a többiektől.
Közvetlenül a szerkesztőségi szoba előtt álltam, egyszer csak kinyillott az ajtó s váratlanul egy feketeruhás, szemüveges, paposképű emberrel találtam magam szemben. Osvát Ernő volt. Kissé meghajolt és majdnem alázatosan kérdezte:
- Mit tetszik parancsolni?
Bemutatkoztam, eldadogtam valami gyatraságot s átnyujtottam a verseimet.
- Ön az? - kérdezte Osvát, egész teste kiegyenesedett, pillanatok alatt valósággal óriássá nőtt s a magasságokból nézett le rám elégedetlenül és kételkedőn. Úgy éreztem, átlát a ruhámon, a bőrömön, a husomon, mint valami bűnöst kivizsgál, sötéten égő, beüvegezett szemeivel. Utánanyult az írásaimnak és azt mondta:
- Azt hittem, Ön egy megtermett kovácslegény, fekete bajusszal és hatalmas izmokkal.
- Nem, kérem, ó nem - dadogtam és éreztem, el vagyok veszve. Határozottan éreztem, hogy a verseim sorsa már el is van intézve, akárha csak a hátam mögé dobtam volna azokat. Előzőleg úgy gondoltam, hogy megkérem, mindjárt olvassa el verseimet, most azonban szó sem lehett ilyesmiről. Nem mondhattam és nem kérdezhettem semmit. Nyujtotta a kezét s már éreztem, hogy ki vagyok téve az ajtó elé.
Jolánnal a Csengeri-utcai kávémérésben találkoztam, kérdezett és én így feleltem:
- Semmi. Átadtam neki és rendben van. Vagy elfogadja, vagy nem fogadja. Ez már az ő dolga.
- Nagyon boldog lennék, ha elfogadná. Sokan ismerik már a neved s az most jó lenne, ha a Nyugatban is megjelenhetnél.
- Ezen semmi sem mulhat - fölényeskedtem; ez ugyan csak kényszeredett játék volt, de enélkül a játék nélkül most szenvelegnem és lamentálnom kellene úgy, ahogyan azt mások csinálják. Emlékeztem rá, hogy egyszer azt mondtam Jolánnak: le fogom győzni ezt az embert. Most tehát nem viselkedhettem úgy, mint aki segítő kezet, vagy éppen kegyelmet vár tőle.
- Dolgozni kell - mondtam - s ha most nem sikerül, majd sikerül máskor.
És dolgoztam. Mintha valami változások történtek volna bennem, a versírás mellett novellákat is kezdtem írni. De már nem úgy, mint annak idején, mikor első regényembe kezdtem bele. Elméletileg tudok már valamit a komponálásról s bensőmben is tudatosabb és összefogottabb ember lettem azóta.
Első novellámat a «Független Magyarország»-hoz vittem föl. Kipróbált hely, gondoltam, sokkal kevesebb ellenállásra találok, mintha máshol kisérleteznék.
Elfogadták, aztán más lapokhoz is bekopogtam, ott is elfogadták a novelláimat.
Legalább, ha más otthonom volna! Kényelmesebb, csak egy árnyalattal csöndesebb. Mindez azonban messze van tőlem, olyan önző, túlzott vágyak ezek, amik beteljesülhetetlenek.
Bagóék kisgyereke majdnem szakadatlanul sírt éjjel és nappal. Nem is sírás ez, hanem tűhegyű sikítás és olyasféle nyávogás, mint az ajtó közé szorult macska sírása.
Az asszonyok ringatják a kosárban, karjukba veszik, de ő csak sír kitartóan és egyre nekivadultabban.
Háttal neki, az asztalnál ülök és írok. Vattával betömködöm a füleimet, de a hangok, mint a kukacok átfúrják a vattát, átrágják a dobhártyámat s már bent nyüzsögnek az agyvelőmben. Erőlködöm, tartom magam, ameddig lehet, végre is el kell menekülnöm. A versírás az egészen más. Mikor még gyárba jártam, tudtam verset írni a klozetben s most minden további nélkül tudok írni a kávéházban. Szinte vérfrissítőn hatnak rám az általános zajok s a vers kibomlik bennem úgy, mint ahogyan a hegyi virág kibomlik az ordító szélviharban. A novellához azonban le kellene ülni nyugodtan, csöndben bele kellene élni magam a történésbe s az események pillanatait úgy kellene egymás mellé fűznöm, mint ahogyan a dolgos kezű lányok a gyöngyszemeket fűzik föl, egy végtelennek tűnő cérnaszálra. Ehhez hely és idő kellene. Én pedig a levegőben lógok, nem találom meg azt a tenyérnyi helyet a földön, ahol nyugodtan otthon lehetnék.
Jolánnal sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról, ő megért engem, de nem tudunk segiteni egymáson.
- Mért kell az ilyen embereknek gyerek, - mondom elkeseredetten.
- A gyerek nem bűnös. Beteg szegényke, állandóan bélhurutja van, mert mindenféle vacakokkal agyonetetik.
Igen, ez így van. Ilonkának és a másik három gyereknek jó dolguk van, annyit ehetnek, amennyi beléjük fér. Kis testükben megnő a pókhasuk, vidáman élnek, mint valami növendékállatok. Nekik jó! Ők elbírják Anyám nagy szeretetét, ami mindig újabb és újabb eledelekkel tömi őket. Ők már kibírják ezt a szeretetet. De az a kicsike elnyomorodik tőle s csak sír, sír s ilyenkor megint újból enni ad neki. A hasa csodálatosan nagy, a lábai, kezecskéi szárazak és vékonyak, mint a pálcikák. Etetik és orvosolják. Már nincs is emberi formája, valami csenevész, kis jószág, állandóan zöldes piszok van alatta a pelenkáján.
- Drága kis aranybogárkám, - mondogatja fölötte az Anyám. Mindenféle mozgásgyakorlatokat végez vele az asztalon, hasra fekteti, így dörzsölgeti a nagy vörös kezeivel. Már sírni is alig tudott s megint visszaszállt bele a lélek.
Bagó vadul elkeseredett. Nézi a gyereket és kitör belőle a nyers káromkodás. Tudja, hogy agyonetetik, de semmit nem tehet az asszonyok mániája ellen. A feleségét talán elintézhetné valahogy, de itt van az Anyám, aki mindenről képes lenne lemondani, de arról semmiesetre se, hogy a gyereket táplálja.
A család minden gondolata a beteg kisgyerek körül forog, mindenki szenved miatta s valamennyien vissza szerettük volna váltani az életbe.
S az egyik napon nagy zökkenővel más utakra tértünk át.
Sürgönyt kaptunk hazulról, melyben arról értesítenek bennünket, hogy Apánk halálán van. A gyerektől most egyszerre arrafelé fordultunk, amerre az a makacs öregember kínlódik. Összeszorított ajkakkal talán még küzd az életéért, vagy lehet, valami idegen fészekben hidegen és elnyúltan fekszik már, mint a halottak. Hónapok óta egy szóval sem említettük s most érezzük a halál hideg szelét. Anyám tehetetlenül ül a sámlin és hangosan sír.
- Hát ennyire jutott, ennyire. Mégis csak ez lett a vége. Tudtam én, hogy ez lesz az ő vége!
Arról beszélgettünk, hogy ki utazzon el hozzá, honnan és mikép teremtsük elő a szükséges pénzeket. Anyám sokáig hallgat, várja, hogy valami okosat kigondoljunk, aztán megszólal úgy, mintha egyszerre világosságot gyujtana előttünk a sötétben.
- A pénzt megszerezhetjük, hiszen be volt biztosítva, szegény.
Mariska megfeledkezett a szomorúságáról és elmosolyodott.
- Mennyi is az a pénz, Mamácska, amire be volt biztosítva?
- Nem tudom, nem is gondoltam rá soha. Nem spekuláltam én soha az ő halálára.
- Jól van, Mutterka, - mondta Bagó, - de most már erre is gondolni kell. Én megszerzem a pénzt s utazzunk haza, legalább hárman. Utazzon maga, a Mariska és a Lajos.
Hirtelen rávágtam:
- Én nem megyek.
- Gyere csak, gyere, - mondta Anyám -, szeretett ő téged mindig. Szeretett ő valamennyiteket, csak olyan szerencsétlen természete volt. El kell most felejteni mindent, hiszen ő mégis csak a ti Apátok volt.
- Volt? Hiszen még meg sem halt.
- Az az én érzésem, hogy nem lesz már őbelőle ember! Legalább hát odaállhatnál a koporsójához, hadd lássák, hogy mi nem vagyunk bűnösök, nem hagytuk el úgy, mint valami árva koldust.
- Nem megyek, - mondtam, és nem mentem.
Bagó pénzt kerített valahonnan s Anyám egyedül utazott el. Mariska vele szeretett volna menni, de ott volt a sírós kisgyerek, nem tudott elszakadni tőle.
Mire Anyám hazaért, Apánk már halott volt. Kint a temetőkamrába terítették ravatalra. A biztosítótársaság temettette el s Anyám megkapta a maradék pénzeket.
350 koronával jött vissza.
Csak a beteg kisgyerek sirdogál, külömben csönd van a házban. Onnan messziről is átszivárgott hozzánk a halál szomorúsága.
De jó, hogy semmi sem tart örökké. A halottat eltemették, az élők itt maradnak s az a kis pénzecske is itt maradt. Megkezdődtek a családi tanácskozások. S az Anyám, aki eddig tíz körmével a föld alól kaparta ki a garasokat s olyan könnyen adta ki, mintha Isten az égből szórta volna elé, most egyszerre számitgató, kicsinyesen óvatos lett. A világot szerette volna megvenni a 350 koronán, vagy, ha nem is a világot, legalább egy kávémérést, ahol ő majd széles, fehér kötényben fog dolgozni a sparherd mellett, amin nagy lábas tejek forrnak s a kávé kesernyés illata messziről becsalogatja az embereket.
Bagónak más véleménye volt.
- Azt tanácsolnám, hogy inkább valami kis kocsmát nyissunk. Akkor én is kimaradok a nyomdából, betársulok és valamennyien megélünk az üzletből.
- Ebbe nem megyek bele, - felelte Anyám nyugodtan. - Örökké fájt a szívem egy kis kávémérés után, most hát beteljesedhetik a kívánságom.
Napokon át így folytak a tanácskozások. Közben Anyám és Mariska reggel elmentek hazulról s jóformán estig bent kószáltak a városban. A kávéméréseket látogatták, kérdezősködtek, alkudoztak s itták a nagy kávékat s frissen sült túróslepényt ettek hozzá. Mikor hazajöttek, úgy beszélték el tapasztalataikat, mint a világot látott vándorok.
Terus végre is megszólalt:
- Vehetne nekem valamit, Mutterka, abból a pénzből. Egészen le vagyok rongyolódva.
Anyám trónolt az asztalfőn s nagyon gondbaborult volt az ábrázata. Valószínű, hogy valamennyiőnknek szeretett volna némi ajándékokat vásárolni, de nem mert hozzányúlni a pénzhez. Őrizte s csak filléreket csipegetett le belőle.
- Tegyük be a takarékba, - indítványozta Bagó. - Előbb vegye meg, Mutterka, mindenkinek, amit akar, aztán a többit be a kasszába.
Másnap Terusnak hoztak egy kalapot, egy ruháravaló anyagot, Bözsének egy fodrozott köténykét, nekem két zsebkendőt.
Nevetve kérdeztem:
- Ez a jussom?
- Csak hallgass, - mondta Mariska. - Nem herdálhatjuk el az egész pénzt. Még kapsz öt koronát egy nadrágra, a többit pedig betesszük a takarékpénztárba.
Anyám kiolvasta az öt koronát az asztalra.
- Szégyen már az a nadrág rajtad, vegyél magadnak valami szép csíkosat.
El voltam keseredve. Olyan kicsinyes és oktalan az Anyám, amilyennek még sosem láttam. Jolánnak is ez a véleménye. Félreültünk a családtól, kettesben beszélgettünk, este pedig kedvetlenül, letörten elmentünk hazulról.
A Meteorban üldögéltünk, de itt se találtuk meg a nyugodalmas helyünket. Később Bodrogi is bejött, odatelepedett hozzánk s mint a mániákus, már fütyölte is az új nótáját. Messze volt most tőlem a dal, az irodalom, kedvetlenül brummogtam, mintha nehéz kövek feküdnének a gyomromban.
Bodrogi észrevette kedvetlenségemet, karját átfektette a vállamon s anyás szelídséggel megkérdezte:
- No, pajtikám, mi van az Édesapáddal?
- Meghalt, - felelte neki Jolán.
Bodrogi magához szorított:
- Szegény öreg, hát elment. Látod, pajtikám, ez az ember sorsa.
Én cinikus mosollyal mondtam:
- Elment, de nekem itt hagyott öt koronát egy csíkos nadrágra. - Hirtelen elhatározással felálltam. - Gyerünk, Apám emlékére beisszuk az öt koronát.
Bodrogi is mosolygott, mégegyszer magához szorított, mint aki tele van meghatódással, aztán mindhárman karonfogva elindultunk. Jolán volt középen s Bodrogi már megint az új nótáját fütyölte.
Ki, a Váci-út felé tartottunk. Megálltunk a kocsmaajtókban, valahova olyan helyre lett volna kedvem bemenni, ahol eleven az élet. Szemben a Schlick-gyárral, az egyik bumsztiban vadult volt a zajongás, nagy gesztussal azt mondtam:
- Ez az! Itt van a kutya elásva.
Lépcsőkön kellett fölmenni a kocsmába. Kocsisok és napszámosféle népség volt bent, nekivetkőzve ültek az asztalok körül, lármáztak és énekeltek, mint az eszelősök.
Bablevest és túrós, töpörtyüs tésztát rendeltünk.
- Az Apám meghalt, őneki már jó. Tudjátok-e, hogy milyen ember volt az öreg? Télen szalmakalapban járt és nyáron kalucsniban. Olyan természete volt, hogy az anyámat a padlásra vitte föl, ha szeretni akarta. Látod, hogy én mennyire más ember vagyok?! - mondtam Jolán felé. - Én olyan vagyok, mint a vaj, ő pedig olyan volt, mint a terméskő. Kutya, kemény ember volt.
- Szervusz, pajtikám! Szervusz, Jolánka! - duruzsolta Bodrogi. - Sokszor gondoltam már rá, hogy jól összetalálkoztatok. Istenugyse, szép pár vagytok, - fölállt és magasra tartotta a poharát. - Egészségünkre, pajtikám!
Koccintottunk, ittunk.
- Látjátok? Ezek az én testvéreim, - mondtam és megeredt a hangom, mintha valami zsilipek szakadtak volna föl bennem. - Ezek a kocsisok és napszámosok. Soha nem tagadtam le a fajtámat! Soha! Piszkos, tetves ember vagyok, de nem bánom.
Jolán csititgatott, Bodrogi pedig egyszerre mind a két kezét felém nyujtotta.
- Szervusz, pajtikám! Énekeljünk egyet. Szervusztok! - megint talpra állt, fejét kicsit megbillentette, egyik kezével pödörgetni kezdte a bajszát s már énekelt olyan állásban és olyan borízű hangon, mint valami nekikeseredett betyár.
Kint a pusztán szántok-vetek,
Kezem, lábam fárad,
Téged pedig az uraság
Viganóba járat...
- Csönd! - ordítottam. - Nem így van, nem tudsz semmit! Így kell ezt!
Én is fölálltam és énekeltem egyedül.
Künn a pusztán szántok, vetek,
Kezem, lábam, csupa retek.
Az emberek, akik ott ültek az asztalok körül, pillanatokra fölfigyeltek ránk s most röhögtek, mint akik elértették a tréfát.
- Nem vicc ez, testvérek! Hanem fájdalom. Innen a szívemből való fájdalom. Ha azt mondom, hogy tetves, vacak ember vagyok, akkor tetves, vacak ember vagyok! Ha nem hiszitek, hát kiteszem a szívem ide az asztalra. Ha nem hiszitek, hát fölemelem előttetek a szívemet, mert az én szívem úgy világít előttetek, mint egy csillag. Ha nem hiszitek, hogy ki vagyok én, hát lássátok meg. Nem vagyok én költő, mint ez a sárgabajszu itt mellettem. Én csak egy szegény ember vagyok. Éppen olyan szegény, mint ti. Nincsen egy vánkosom, amire lehajtanám a fejem és nincsen egy Apám, akivel elbeszélgethetnék esténként. Nincsen senkim, csak egy jó szeretőm van. Állj föl, - mondtam Jolánnak, - hadd lássa meg mindenki, hogy te vagy az én szeretőm!
Jolán ijedten nézett rám, szégyelte, hogy fölálljon, dadogott valamit, de én nem értettem, hogy mit akar.
- Állj föl! - követeltem. - S az üveg fenekét bolondul odacsaptam az asztalra. - Ha a szeretőm vagy, akkor állj föl, hadd lássák, hogy kit választottam magamnak. Nem vagyok én vak, nem egy rongyot szedtem föl az utcáról.
Megfogtam a vállát és fölhúztam.
- Állj föl!
Az emberek közbekiabáltak és biztattak, hogy az asszonyt tegyem föl az asztalra.
- Nem! Azt nem! - feleseltem vissza. - Ő az én szeretőm és tiszta aranyból van.
Bodrogi könyörgött és le akart húzni a székre.
Egyszerre elöntött a düh, káromkodtam s csupasz tenyeremmel rácsaptam az előttem álló pohárra.
Jolán és Bodrogi siralmasan fölkiáltottak.
A pohár összetört az ütés alatt, kezemfejét egyszerre elöntötte a vér.
Az emberek közelebb jöttek az asztalunkhoz, a kocsmárosné lavorban vizet hozott be a konyhából.
- Ne nyafogj, - mondtam Bodroginak. - Ne sirass, nem kell, hogy engem valaki sirasson.
Jolán ziláltan, megriadtan állt előttem.
- Csupa vér vagy, Kasi! Istenem, csupa vér vagy!
- Jól van, hadd folyjon! Lássátok, ez az én vérem. Ez az én szép, paraszti vérem!
De már nem dühöngtem, megint megleptek a szomorúságok, a kocsmárosné a lavorban mosogatta vérző kezemet, én nyugodtan álltam és a szememből megeredtek a könnyek.
- Ez az én vérem, ez az én drága vérem.
Bekötözték a kezemet és megindultak velem hazafelé. Gyönge lettem, forgott velem a világ. Az eszem azonban nem vesztettem el. Mintha valahonnan messziről láttam volna, hogy mit csinálok. Minduntalan megálltam, előretoltam a fejem és azt mondtam Jolánnak:
- Ha az én asszonyom vagy, akkor csókolj meg! Adjál cvikipuszit itt az Isten szabad ege alatt!
Az asszonynak végig kellett játszani a játékot s aztán mentünk tovább.
Bent a lakásban megint kedvem jött, hogy énekeljek s a sötétben egyszerre fölszisszent a család.
- Mi az? - kérdeztem. - Hozzuk a nadrágot, csikos, mint az Isten!
Bagó ingben, gatyában meggyujtotta a lámpát, olyan volt, mint valami kísértet s alig hallhatóan mondta:
- Meghalt a Gyuluska.
Előre tántorogtam. A kosár, amiben a gyerek aludni szokott, egy függönydarabbal volt letakarva.
- Meghalt szegénykém, - monda Anyám is. - Meghalt, anélkül, hogy észrevettük volna.
Ott álltam a kosár előtt. Szerettem volna föllibbenteni a függönyt, de mintha megbénultak volna a tagjaim. Mozdulatlanul álltam és sirtam.
Időnként föltekintettem s a könnyeimen át láttam, hogy a többiek is sírnak, ijedten és hangtalanul.
(Folyt. köv.)