Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 22. szám
Ha az ember Tóth Árpádról akar visszaemlékezésekbe kezdeni, akkor a legnehezebb az a föladat, hogy a kegyeletnek kényszerítő, csitító szavát elhallgattassa. A Tóth Árpád alakjánál és életénél a csöndes hitvallók és vértanuk alakjára és életére gondol önkéntelen az ember és róla szólva, még a túlságos vídámság is sértő lehet, nemhogy a szabadszájúság.
Azért hát, hogyha akadnak olyanok, akiknek úgy tetszik, hogy a magyar elégia-költészet királyának a szelíd melódiái közé bántóan visít, mint valami faunsíp hangja, egy-két tréfa, anekdota ebből a visszaemlékezésből: gondoljanak arra, hogy itten én Tóth Árpáddal kapcsolatban mégsem emlékezem vissza egy komor, tragikus időre. Ellenkezőleg. A mai magyar irodalom kamaszkora ez az idő, amelyben még olyan keserű, bánatos lélek is, mint a Tóth Pádié, kényszerűen belehangolódott annak a levegőnek bízó, keserveken legyintő kacajaiba.
Hogyha húsz év távolából akarom magam elé idézni Tóth Árpádot, úgy látom őt, ahogyan a New-York karzatán végigbaktat, sajátos, nagyon könnyed és mégis öregesen előre imbolygó lépteivel. Rajta papos, vagy tanáros, kicsikét fényeskedő ferencjóska, amit ő nagyon útált és nagyon röstelt. A hóna alatt könyvek és kutyanyelvek. Üljön bár társaságba Tóth Árpád, nagykeretes pápaszeme mögül a szeme szüntelen magában tünődik és úgy tetszik, tulajdonképpen semmi sem érdekli más, mint a feketéje és szivarja. Ritka eset, hogy beleszól abba a zenebonába, amely Osvát Ernő elnöklete alatt ülésezik az asztalkák körül. Ha föl is hevíti valami kérdés, akkor is csak halk beszéddel, közvetlen szomszédságának nyilatkozik véleményeiről.
Ez a fiatal Tóth Árpád akkurátus portréja nekem.
*
Együtt ülünk egyszer a New-York karzatán. És én azt mondom neki:
- Hallod, Tóth Árpád. Eszembe jut a tantim, aki egyszer látott téged a pályaudvaron kinn s szegény jó groszpapa, aki ellenőr Parádon.
Ez a Karinthy verse, az
Tóth Árpád erre mosolyog és így szól:
- Látod Józsi Jenő, ez az én szerencsém. A verseim paródiáját hamarabb fogják ismerni a verseimnél. Sőt a verseimet talán egyáltalán nem fogják ismerni. Így tehát a gúnyolódásért is csak hálásnak kell lennem.
Ez volt Tóth Árpád.
Más embernek csak dühe van az iránt, hogy vétkesek ellene az emberek. Tóth Árpádnak már az eszejárása úgy volt beirányítva, hogy rögtön megkeresse, vajjon nem lehet-e hálás még bántásért is?
*
Sokkal jellegzetesebb azonban a fiatal Tóth Árpád szellemisége, lelkisége előttem, azokból az órákból, amikor hazafelé ballagtunk a New-Yorkból.
Én a mostani Horthy Miklós-, az akkori Fehérvári-út tetején laktam. Tóth jóval kijebb, a budai hegyek alatt lakott valahol, Boros Lászlóval.
Így ezt a szép kis sétát rendesen hármasban tettük meg.
Körülöttünk az akkori pesti hajnal. A körútak korhelyektől, hölgyikéktől hangosak, a gummirádlik, konflisok hahotázó, danoló társaságokat szállitanak. A rendőr okosan és óvatosan elvonul a kapuk alá, hogy ne zavarja hivatalos képével a Bacchus isten vidám áldozóit. A munkába igyekvő proletár-nép pedig irígykedés, fenekedés nélkül, helyeslőleg, odakacagva nézi a vasaltinges társadalom vígadását, mert a saját maga könnyűszerrel megszerezhető kültelki vigalmaira gondol.
Na és mi, a magyar irodalom jövendő pillérei, akárcsak az alkohol dolgozna bennünk is, eszméktől megszállott és forrongó és bódult aggyal ballagunk tova ebben a levegőben.
Ha mi ketten Boros Lászlóval csak rendesen beszélgettünk, hát már az közcsendháborítás volt. Dehát mi ketten dühösen martuk, cibáltuk egymás között az élet súlyos próblémáit egész hazáig.
Tóth Árpád csak nagy ritkán elegyedett bele a vitánkba. De akkor aztán az ő halk hangja olyan volt a mi ordíbálásunk közt, mint a hőstenor vagy primadonna vonalfölötti céje, amit nem lehet a karnak és orkeszternek túllármázni.
A Tóth Árpád csöndes hangjából az alaposság, a széleskörű, becsületes tudás, egy csomó hazai és külföldi forrásmunka zúdúlt ránk, amikről nekünk Boros Lacival legfeljebb egy kis dunsztunk volt, ha volt.
A szellemi kincseknek Boros Laci is, én is afféle szélhámosai voltunk inkább, semmint izomlázat kaptunk volna valaha a könyvforgatástól. Mi afféle ujságírói talentumok voltunk Tóth Árpádhoz képest. Mi Borossal nagy bölcseleti, vagy pszichológiai, vagy társadalomtudományi kérdésekben adatokat és érveket nyugodtan vettünk a Tolnai Világlapjából és az Ország Világból, sőt a Kincses Kalendárium hasábjairól is.
Tóth volt aztán nekünk a tanár úr, aki a mi sekélyes, gyermekileg világraszólóan újnak hitt eszméinkhez ősrégi klappancsákat vágott hozzá.
*
Tóth Árpád volt szememben a szellem kertjének igazi, okos és mértékletes kertésze. Az ő fölénye jóságos volt. Nála már csak Osvát Ernő volt jobbindulatú óriási tudásával, amely nem feküdt rá azért az emberre. Sőt Osvát Ernő már az ellenkező végletbe ment a dilettantizmussal szemben. Osvát sokszor elkényeztetett valóban szellemi fattyúhajtásokat is, azon az elven hogyhát: sohsem lehet tudni!
Tóth Árpádnak több szíve volt arra, hogy amit esetleg betegesnek vagy haszontalannak tartott, azt megróni, irtani, félretólni próbálja. Igaz, Tóthnak nem volt mögötte a szerkesztői lelkiismeretnek zsarnoksága, amely Osvátból hivatásának szinte vértanuját és szentjét csinálta.
Tóth Pádi odaszúrt és odacsípett és elintézett ügyeket a reménytelenségbe is, a maga szelíd, bátor módján.
Emlékszem, hogy egyszer egy ilyen hajnalban én valósággal extázisban voltam egy témától.
Azaz helyesebben az egész extázisomat egy kép, egy szókép, egy hasonlat okozta.
Ez az volt, hogy: az ember gondolatai az agyában nem olyanok, mint egy mozgósítható hadsereg, amit bármikor csatasorba állíthatni, hanem olyanok, mint az egerek, amik akkor szaladnak szét éppen, mikor az ember rájuk tapintana.
Ez az
Tehát így mondtam el Tóth Árpádnak:
- Nézzed, van egy háromemeletes regénytémám.
- Halljuk! - várta Tóth Árpád.
Erre elmondom neki az egereket. És várom a hatását.
Dehát Tóth Árpád is vár. Várja az egerek után a regénytémát.
Én pedig a regénytémával nem tudok hirtelenében szolgálni neki, mert hiszen a regénytéma nincs is még meg nekem, csak az egerek.
Végre s Tóth Árpád, az ő gúnyoskás, nyugodt mosolyával, jól értve a lelkiállapotomat, mint egy ápoló az őrültét, kezdi nekem komoly jóindulattal elmagyarázni, hogy hát ő látja, hogy egyelőre csak egy hasonlatnak vagyok birtokában a háromkötetes regényemből, dehát ha hiszem, hogy megírom belőle, akkor az annyi, mintha már kész lenne a regény. Ellenben - folytatja az orvos okosságával, - ellenben vigyázzak arra, hogy inkább azt az erőt és hitet tartsam értéknek magamban, ami egy nagyszabású regénynek megírására serkent, semmint túlbecsüljek egy allegóriát, egy szóképet, ami pótolható és cserélhető.
Hát persze arról szó sem volt, hogy én ezt az okos leckét belássam. Megaprehendáltam magamban Tóth Árpádra az egereimért és a rossz kritikusok és az élettúlhaladta tudákos könyvmolyok közé soroltam őtet.
Pedig úgy lett, ahogyan Tóth Árpád megjósolta. Az egerekről való hasonlatomra tényleg egy hosszú diákelbeszélést emeltem rája. De, mit tett Isten, az egerek hasonlata végre is annyira nem jött bele a beszélybe, hogy kihagytam belőle.
Szóval a Tóth Árpád őszinte leckéje üdvös volt. Mert mit tudni? Ha udvariasságból megdícsér, talán megmaradt volna az imádott egérhasonlatom és elveszett volna az elbeszélés vele. Azaz nélküle.
De hány ifjú író-kartárst láttam azóta is magam körül, akik ilyen egereikért és bogaraikért halált és dögvészt kívánnak a Tóth Árpádokra az őszinte kritikájukért.
*
De amennyire visszaemlékszem, Tóth Árpád körében az irodalmi kérdések helyett sokkal többet boncoltuk az emberi társadalom masszáját.
Boross László ugyanis, a Tóth Árpád akkori legjobb barátja és lakótársa, társadalomtudós volt főleg s Osvát Ernő kedvence.
Boross László tizennyolc éves volt. A kadettiskolából ugrott ki és bele fővel a radikálizmusba. Úgy nézett ki éppen, mint egy nagy, dundi karakterbaba, Boross Laci.
De hát ennek semmi köze sem volt hozzá, hogy a társadalmat egészen új alapokra ne akarja fektetni.
Az összes tervei természetesen már készen voltak. Az emberiséget Boross óriási közös kifőzésekből, kollektiv pörköltekkel akarta táplálni. A pedagógiát, egyetlen világnyelv alapján, roppant internátusokban akarta megrenoválni. Az emberiség szaporodását hatalmas fajföntartási telepeken akarta megrendszabályozni. És így tovább.
Egyszóval Boross László egy ideális kommünt akart, sőt abból is egy ideális anarchiát, amelyben a teljesen kinevelt emberiség megspórolja majd magának az összes vezető szerveit az államfőktől - a tanárokig.
1910-ben ilyen eszméket nyugodtan kiabálhatta ki bárki a pesti körúton. Nem fenyegette statáriális bíróság és rendőrségi pince.
Különben is Boross László a világért sem volt bolseviki, proletárdiktaturista. Dehogy! Boross László ellenkezőleg, egy vulgarofob, egy csőcselékgyűlölő, arisztokrata szellem volt.
Boross László azt fejtegette éppen, hogy a grófokat, nagykapitalistákat és burzsujokat fogja először írásaival kinevelni arra, hogy a retrográd, buta népet reformintézményekkel kirántsák a kultúrátlanságából. Mert hiszen a nagy alsóbb emberi tömegek azok, akik ragaszkodnak a családhoz, a magántulajdonhoz és mindenféle elavult társadalmi formákhoz és boldogan henteregnek az állatias erkölcseikben és élvezeteikben.
Igen! Azt Boross László (és azt hiszem, mások is sokan) el nem tudták 1910-ben képzelni, hogy a jövendő társadalmának az alapjait ne az okos, finomnevelésű felsőbb osztályok, hanem szurtos munkástömegek, csirkefogók, rablók, utcalányok megmozdulásai igérhessék lerakhatóaknak és megvalósíthatónak.
Fontos az, hogy Boross László progresszivista volt és én voltam vele szemben a maradi, a rákszellem.
Megvallhatom, én sohasem láttam sok tatarozni és elrombolni valót azon a világon, amelybe beleszülettem. Kevés érzékem volt mindig a kollektivizmus iránt és a magam egocentrizmusával, ha nem boldogultam a világban, az ellen nem tudtam zúgolódni és másokat lázítani akarni, mert tudtam pontosan az okát, hogy miért csúsztam le valahol. Korhely, rest, hencegő alak voltam és eljátszottam boldogulási lehetőségeket. De ha csak egy kissé összeszedtem magam, akkor már ezer kapu fogadott a boldogulásra.
Ez akkor volt, természetesen. Azóta már kissé módosult ez a hitem. De ez mellékes.
Szóval mi ketten Borossal iszonyúan hajbakaptunk az emberi társadalom megrenoválásán. Szúrtuk, vágtuk, veséztük egymást teljességgel saját, vagy hát sajátnak hitt érvekkel.
Ezzel szemben Tóth Árpád sohasem bocsátkozott vitába saját szempontokkal.
Tóth Árpád a Boross László új emberi közössége ellen egy igét nem ejtett. Mintha az összes reformjait elfogadta és helyeslette volna teljességgel.
Ellenben Tóth Árpád közbe-közbe így lohasztotta le Boross túlbuzgalmát:
- Elhiszem, elhiszem kérlek, nagyszerű. De emlékezz vissza, hogy ezt Platon megpróbálta már hirdetni és Seneca. - ...Erre jött egy csomó ókori és középkori és újkori társadalomtudós neve és műve és végül a faltörő kos Boross Laci fellegvárai főbástyájának: - Na és ha ennyi lángelméjű reformátorra nem hallgattak az emberek máig az okos társadalmi berendezkedésükkel, hát el tudod képzelni, hogy a Boross László készülő nagy műve mégis meggyőzi és megvalósítja a boldogság jövendő egyetlen emberi nagybolyát a földön?
*
Nade ha Tóth Árpád szkeptikus, a tudás nyomasztó súlyától valósággal szenvedő kedély volt, ez nem mondja, hogy azért a dolgokba belenyugvó szellem volt. Ellenkezőleg, ez a csöndes ember tele volt azzal a bizonyos üdvös és szent elégedetlenséggel.
Én egyáltalán minden igazi, nem-érdek, hanem meggyőződéses evolucionistát a gyöngelelkű, érzékeny, vagy éppenséggel beteg és így az élet tülekvésében sokszor félretolt emberek közül tudok elképzelni. Ezeket az embereket érik egyre igazi, vagy képzelt igaztalanságok egy emberi közösség adott keretei közt, mert hiszen valami közösség törvényei okvetlen az egészséges átlagra vannak kaptafázva.
Akik szenvednek benne, azok a kivételek. És hát Tóth Árpádot igazán nehéz az egészséges átlagosság fiának elképzelni.
Ámde Tóth Árpádnál az evolucionista, a progresszivista csak egy bizonyos pontig ment el elképzeléseiben is. Addig a pontig, ahol meglátja a dolgokban a hibát, javítanivalót, de már magához a tatarozáshoz óvatos, kesztyűs kézzel nyúl.
Úgy tetszik nekem, ebben a dologban tényleg kiáltóan sokat számít az, hogy valaki milyen emberi osztály gyermeke. A nemes, a nomád pásztor, a zsellér, vagy munkás, sanyargatott helyzetben készséggel nyúl erőszakhoz, meggondolás nélkül rombol. A paraszt, a kis- és nagypolgár az, akiket legjobban nyügöz társadalmi formák respektusa és aki a legkegyetlenebb helyzetben és inkább passzíve, agyafúrtsággal, békés eszközökkel segít magán és a dolgokon.
Hát Tóth Árpád nagyon is ennek az osztálynak, a kisvárosi önálló, céhes kézmíves polgároknak ivadéka volt.
Az öntudat hatalma, a józanság nála abszolút érvényű volt cselekedeteire, sőt indulataira és elképzeléseire nézve is. A halálig való, szívós, fogcsikorgató munkakészség és az így való boldogulás hite volt csak benne az, ami nem szenvedett gátlásoktól semmi viszonylatban. Ennek a lassú, de éppoly ellenállhatatlan erőnek volt alárendelve Tóth Árpádban minden életmegnyilvánulhatás.
Hogy ez őt mire vitte, nem mondhatok egyebet róla, mint azt, hogy ez a kemény, konok, polgári erény szózata még azt is megtagadtatta Tóth Árpáddal, amit ő maga is, mások is a legtöbbnek tartottak magából, a költőt.
Ki merem itten mondani, hogy Tóth Árpád előttem, a legbizalmasabb perceiben sokszor elítélőleg nyilatkozott a költészetnek arról a válfajáról, amelyet kifejezetten dekadens költészetnek lehet tartani. Szóval Tóth Árpád a
Elhiszi-e ezt valaki a Fleur de Mal fordítójáról? Pedig így volt.
Ő maga, a saját verseinek egy jelentős részéről azt vélte, hogy túlmennek azon a határon, amit az egészség megszab. És a szeretetét ezek iránt a művei iránt a szülő görcsös szeretetének tartotta, amely a beteg, béna gyermekét is körülveszi szívével, vagy azt még jobban.
Megmondom, hogy ez a tény miért maradt élesen emlékemben. Semmit sem jegyez meg az ember jobban, mint olyasvalamit, ami a hiúságához ragadt.
Tóth Árpád nekem többször, kihangsúlyozottan mondotta, hogy:
- Józsi Jenő, neked abszolúte nincs okod félni az élettől. Én csak irígyelhetlek téged. Te az egészség fia vagy személyedben is és szellemedben is. Ez a kellő és a helyes út. Te nagy sikerek embere leszel, fiacskám, mert azt csinálod, ami mindenkinek kell. Amit én és nehányan csinálunk, az sohsem lesz csak nehány értő és hozzánk hasonlóan esett lélek gyönyörűsége.
Hát ha az én nagy sikereimben tévedt ugyan Tóth Árpád és ha okvetlen volt is az ő rólam való vélekedésében a delikátoknál tartó ínyenc lenézéséből azokkal szemben, akiket a rendes konyha is kielégít, az biztos, hogy Tóth Árpádnak ez a vélekedése őszinte, becsületes nosztalgiákról tett tanuságot, amely be szeretett volna igenis hangolódni az élet alapját tevő nagy közhelyek ritmusába. De nem tudott, vagy azt hitte legalább is.
*
De hát ehelyett a teoretizálás helyett jöjjön inkább újra nehány életbeli emlékképem róla.
Akkoriban ő kétlakian élt Budapest és Debrecen között. Vagy már végleg Debrecenben lakott, nem tudom.
Elég az hozzá, hogy többször hívott, hogy nézzek be hozzá Debrecenbe, mikor átutazom Nagybányára Pestről.
Hát egyszer aztán tényleg leszálltam hazafelé utazóban.
Csak éppen bekukkantottam akkor először egy éjjelre a nemes városba, egészen stílszerűen a nemes város hagyományaihoz, amely aztán ottfogja vagy visszatéríti a Bolond Istókjait öreg házai közé.
Elég az hozzá, hogy Tóth Árpád összehozott ottan Nagy Zoltán költőtársunkkal és aztán hármasban indultunk el egy kis tanulmányútra Debrecen éjjelében.
Végre is valami tingli-tangliban, vagy bonbonnierben kötöttünk ki. Ez persze cehhes, drága hely lett volna nekünk Tóth Árpáddal, de hát a burzsuj Nagy Zoltán viselte a költségeket.
Pezsgősfröccsöt ittunk és végignéztük a kabaré előadását.
Ami engem illet, hogy efajta levegőben üljek pohárral magam előtt, hát én, életelőtanulmányaimhoz képest, otthon voltam egy ilyen kis ledér, kedves, zenés lebujban.
De hát Tóth Árpád! A szelíd, könyves, nagytudományú tanár úr. Úgy éreztem, Osvát Ernő talán el is ájult volna, ha látja, hogyan ingatja Tóth Pádi a fejét, szemragyogva, pezsgősfröccsel a markában, olyan egy hitvány dallamocskára, mint:
Már én arról nem tehetek,
Hogy mindig-mindig szeretek,
Hisz a szerelem az olyan jó,
Nincs annál jobb passzió-hohohó!
Mert hát igen, az különösen a fiatalság türelmetlen életnézete, hogy két malomban nem lehet őrölni. Én magam is hosszú évekig a legszigorúbban vett irodalom dühös puritánja voltam, aki még a dalszínházakban is megvetni, lecsepülni, kikerülni való művészi tartalmat láttam. Hát még egy vidéki bonbonnier műsorában gyönyörűséget lelni.
Mondhatom, magamban rettentőet zuhant becsülésben Tóth Árpád. Mert bárha in praxi természetesen nagyon mellette voltam, hogy az ember néha mellre szívjon egy kis disznóságot, azért majdnem azt gondoltam:
Ahán, hát a haruspexeknek is ugyanaz az igazi mulatság, ami a profanus vulgonak.
Ámde ez a visszás és az igazi irodalom képviselőinek teljes jóhiszeműségében való gyanutfogásom csak addig tartott, amíg egyszer elolvastam Tóth Árpádnak azt a versét, amelynek címe: Orfeumi elégia.
Akkor aztán meghökkentem azon, micsoda kimozdíthatatlanul súlyos sarokigazság az, hogy mélyveretű, igazi tehetség és egyéniség sohasem csúszik egy nála kisebb, vagy más színvonalú hely sekélyesebb formái adoptálásáig, ellenben magához emel és Midásként arannyá változtat kavicsokat, tingli-tangli levegőt, bármit.
*
Voltam még nehányszor aztán is Debrecenben Tóth Árpádnak a meglátogatására. Egyízben a késesutcai házuknál is megvendégelt szelíd, szép édesanyja. És szállást kaptam a Tóth Árpád udvari szobájában.
Ennek az otthonnak a levegője nagyon-nagyon ismert illatú, hangú, formájú volt nekem. Nagyjában ugyanaz, mint amelyben magam cseperedtem föl. Vagy hát a Tóth Árpádék házának ezt a kispolgári levegőjét még tősgyökeresebbnek tarthattam és ismerhettem, mint a sajátomat, arra nézve, amit sajátosságban, szokványokban, modorban, egyszóval kultúrában jelentett.
A kisvárosi kézmívesotthonok életkörülményeinek hamisítatlan bélyegét viselte ez az otthon. Ezét, a köznek, a fejlődésnek sokat adott és keveset kapott osztályét.
Hiszen ez az osztály volt az egyetlen még a parasztságon kívül is, amely nem kivételekben, hanem tömegben, tehát elhatározóan konzervált és megtartott Magyarországon abból, amit egyáltalán őseredeti, tőrőlmetszett magyarságnak, tehát az alapnak tarthatni. Itten maradtak meg tényleges használatban kultúrált nyelvi fordulatok, képek, ritmusok, képzőművészeti, zenei formák és a többi. Úgyhogy szerény nézetem szerint, talán ma egészen más és okvetlen jobb, mert eredetibb a magyar nyelv kincse, ha a Kazinczyak és Bessenyeiek nem a francia és német és latin kultúrához fordulnak útmutatásokért, hanem a kisvárosok kispolgársága közt nyitják ki fülöket, ha már a parasztok magyar kultúráját faragatlannak érezték.
Úgy gondolom, hogy Tóth Árpád költészetében is ezek az otthonából hozott hangok a legtöbb értékűek, amikben öreg, mohos udvarokról, vándor mívesekről, kicsi emberek, lelkek kis szomorúságairól és örömeiről énekel.
*
De nem kívánok itten az ő irodalmi méltatói dolgába kontárkodni.
Inkább egy érdekes színfoltot mutatok meg a Tóth Árpád jellemén.
A családi kapcsoknak mérhetetlen szigorú fölfogása és respektálása, amely seholsem erősebb, mint a városi kispolgárok valaha falanx összetartású osztályában, nagyon érdekesen mutatja meg hatalmát, még egy annyira öntudatos léleknél is, mint amilyen Tóth volt.
Az ő apja, az én tudtommal kissé mogorva és elég zsarnoki természetű ember volt. Ha jól tudom, az Árpád irodalmi próbálkozásai és sikerei sem hatották meg kellőleg.
Egyszóval csak azt akarom ezzel kifejezésre hozni, hogy Tóth Árpádnak a rendes gyermeki tiszteletnél különösebb oka nem sok volt, hogy legalább is kerek vélemények ne formálódhassanak benne az édesapja alakjáról.
Hiszen utóvégre az ember a szülői tisztelet legkisebb megsértése nélkül megállapíthatja és kimondhatja, hogy életadója ebben vagy amabban tévedett. Nemde?
Nahát egyszóval nyugodtan lehetett volna látni azt Tóth Árpádnak is és beszélni róla, hogy az édesapja lehetett egy jó mesterember, mint szobrász, de hát arról, hogy nagy művészetet csinált ezzel, szó sem lehet.
Mármost Tóth Árpád nem is mondotta azt sem, hogy az édesapja valami zsenije annak a szobrászművészetnek, amiben működött, ellenben az apja iránti gyermeki hűség és ragaszkodásból, képes volt azt a műfajt, vagyis egyáltalán a művészetnek azt az édeskés, hízelgő, köznéven giccsnek nevezett fajtáját teljes védelmébe venni, amit apja csinált.
Tóth Árpád, aki a puritánok puritánja volt a maga művészetében: vitákat rendezett és cikkezett arról, hogy tulajdonképpen az a művészet a létjogosult, aminek fogyasztója van és amely nagy közhelyekké vált, nagy szépségeket népszerűsít, vagyis a giccs.
Képzeljék ezt el! Tóth Árpád, mint a giccs védője. Ez egészen komoly, dokumentált dolog.
Sohsem tudtam, hogy miért egyszerre olyan áradóan barátságos hozzám egyízben Tóth Árpád, mert egy olyan vakmerő kijelentést tettem, talán éppen az Osvát társaságában, hogy: sajnos, néha egy rossz operettben több élet van, mint nagy drámaíróink kínkacajokat provokáló tragédiáiban. No persze hogy majd a kávéscsészéket vagdosták hozzám az ifjú Nyugatos kollégák. Egyedül Tóth Árpád fogott mellettem szót és fejtette ki aztán nekem rokonvélekedéseit.
*
Akármilyen jóbarátságban voltam vele, egészen különös, hogy soha egyetlen sort sem váltottunk, se levelet, se lapot.
Boross Lászlóval egész regényeket firkáltunk egymásnak távollét alatt. De Tóth Árpád és én épúgy, legföllebb Borosson keresztül üdvözöltük egymást.
Igazán jó barátságunk egyetlen dokumentuma az a pár sor csupán, amellyel Tóth Árpád egy versét ajánlja nekem.
Ez a vers a mámor, a bor dícséretéről szól. Majdnem bordal.
Nos hiszen tényleg keresztezte sok közös útunkat az alkohol. Tóth Árpád éppenséggel nem volt ellensége a csendes pityizálásnak. De hát én az ajánlás idején már régesrég absztinens voltam és azért meglepetésszerűen ért, hogy Tóth Árpád pont az alkohollal kapcsolatban gondol rám.
A háborút megelőző évekből még maradt nehány debreceni találkozásunknak emléke bennem. De már csak úgy, mint valami decens, biedermeieri beszély halvány képei.
Tóth Árpád Schöntágéknak vendégbarátságáról mesél. Szüretről, helyekről, dombokról, amiknek szépségében több igézetet lelt, mint a nagy magyar sík melankolikus egyhangúságában.
Aztán egy másik eset: amint a debreceni utcán beszélgetünk és Tóth Árpád egyszerre csak búcsúzik tőlem. Nem akar nyilatkozni, hová megy. De hát leselkedés nélkül is látnom kell, hogy egy karcsú női alakhoz csatlakozik az utca másik oldalán. Annuskájához. A későbbi Tóth Árpádnéhoz.
*
A háború egészen furcsa viszonylatot teremtett köztem és Tóth Árpád közt.
Nagyon jól emlékszem, hogy amikor először találkoztam vele, a harctérről jövet, katonamondúrban, Tóth Árpád nem tudta titkolni, hogy kiábrándult belőlem.
Jól láttam rajta, hogy utál és győlöl és árulónak tart, aki cserbenhagytam a humanitás zászlaját és az öldöklődés vad forgatagába dezertáltam, amely megríkatja és elhallgattatja a szelíd Muzsákat.
Láttam, hogy Tóth Árpád legszívesebben azt mondaná nekem: - Szégyellem, hogy kezet fogtam valaha egy magadfajta véreskezű gyilkossal, Józsi Jenő.
De hát természetes, hogy csak a maga kerülgető módján adta tudtomra, hogy szörnyen lenéz hadi érdemeimmel. Még arra is képes volt, hogy rossz vicceket mondjon nekem olyan célzattal, hogy vajjon nem beteges hajlamok kergetnek a lövészárok borzalmai átélésére? És aztán ő állt elő panaszokkal, hogy az élet kibírhatatlan a háborús inségben és a gondolkodó, érző ember idegeivel.
Én magam részéről csak mulattam magamban Tóth Árpád pacifista fölháborodásain és megbocsátottam szúrásait. Valóban, jelleméhez vágónak és tiszteletreméltónak inkább ezt a kultúremberi dühöt tartottam, mint azoknak a viselkedését, akik ugyanezzel a dühvel szívükben, azért áthangoltak a hadihangulatokra.
Vagyis hát ez mindegy. Mert hiszen Tóth Árpád is föladta aztán gyűlölködését a háború ellen.
Elém kerül a háború derekán egy debreceni zenés kávéházi éjjel emlékképe, amint a régi jó cimboraságban ülünk együtt Tóth Árpáddal. Egy nagyon szerény viselkedésű fiatalember van velünk. Havas Gyula, a háborúban később elpusztult, egy darabig erősen szereplő, ifjú költő.
Tóth Árpád akkor, úgy tetszett, teljes elégedettséggel van sorsa felől. Ujságot írt, elegáns volt és a szokott mélabúja helyett több fásultsággal és egészséges cinizmussal nézett szembe a dolgokkal.
De hát itt most már abbahagyhatom ezeket az emlékezéseket. A közvetlen közelmultat már nem szántam tárgyuknak.
Tóth Árpád, a pesti ujságíró és aztán az a súlyos beteg ember, akit férfikora delén vitt el a halál, egy egész más emlékezés tárgya lehet talán valaha.
Én halála előtt néhány évvel láttam őt a Verbőczy-utcai kis otthonában és ott, azt hiszem, ő maga is megvalósultnak látta annak a versének áhítását a Gondviseléshez, hogy
...Vándor míves esdekel,
Új bolygásnak úgy ereszd,
Félúton ne esne el.
Légy kegyelmes tutora,
Vén csontot hadd várja már
Meleg cipó, csutora,
Édes asszony, víg halál.