Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám

Magyar Írók Sátora

Nagy Endre: LEVÉL A SZERKESZTŐHÖZ.

Kedves barátom, azt kérded, hol a kis novellám, amit megígértem. Itt van, megírtam, de nem adom oda.

Tudod, hogy mindig lusta voltam és sohse nyargaltam az elismerés után. Ennek persze semmi köze se volt a hiúsághoz, amely az egyik embernél piros pattanás a homlokon, a másiknál fáj-virág a szívben. De arra az egy elismerésre én is vágyom, hogy szép öreg ember voltam. Ismerem és tiszteletben tartom az öregek kötelességeit. Ha villanyosban ülök és fölkapaszkodik egy pirosarcú húszéves siheder, hátán a roskasztó vikend-málhával, fölállok és átadom neki a helyem. És ha a «Nyugat»-ban áll egy-két oldal a rendelkezésemre, átadom a fiataloknak. Én ráérek; előttem a halál végeszakadatlan vakációja áll.

Óh, ezek a mai fiatalok! Annyira a szívemmel nézem őket, hogy szinte már embertelenül keménnyé lettem önmagunkkal szemben. Bennünket sérelem nem érhet; utolsó nagy emóciónkat, a halált most is megkaphatjuk, sőt még az a kilátásunk is meglehet, hogy egyéni halálunk egy nagy apokalipszissé ünnepélyesedik. De az ifjak, akiket e nyomorú kor az élet legvonzóbb szépségétől: a valószínűtlenségektől fosztott meg! Mit ér az ifjúi erő, ha nem tév-utakon délibábokat hajkurászva merül ki, hanem egy makacs, prózai kőfalat napról-napra reménytelenül döngetve morzsolódik szét!

A világért sem akarom lenézni a lelkendező irodalmi sznobot (hiszen az ő megkövesedett ritusa a vallásalapító szentek zsenije volt), de mégse szeretném, ha ilyen sznobnak néznél, amért ennyire buzgólkodom a «Nyugat» élete körül. Riadtan látom, hogy a «Nyugat» központosított zsugorisággal megszámlált lapjain van ma már az egyetlen terület, amelyen a mai ifjú tehetség még a régi lendülettel neki iramodhatik és szavára megértő visszhang buzdítva felel. A «Nyugat» az egyetlen megmaradt kápolnácska, amelyben a tehetségek templom-székeit a gazdag kalmárok közt szét nem licitálták és amelyben a költő felleghajtója előkelőbb viselet, mint a prémes palást. A «Nyugat» az egyetlen papírstanicli, amely még a viharban a régi lángot őrzi. És ha a reálitásoktól elszakadva e mai korban kissé levegőben úszó szigetté emelkedett is, ez még mindig megfelelőbb talaj a költő számára, mint a jól dirigált irodalmi tröszt párnázott hivatalszobája. El sem tudom képzelni, hogy ha a «Nyugat» nem volna, a mai ifjú tehetség hol szólalhatna meg és ha megszólalna, honnan vehetné a hitet hozzá.

Halkult hangon hadd sugjam meg neked, hogy hál' Istennek az agrárius és ipari körök a «Nyugat» életét nem hánytorgathatják fel panaszosan, mint ahogy mostanában az államilag pénzelt kultúrtenyészdék tengő életével teszik. A «Nyugat» megél a maga közönsége jóvoltából. És ha akármilyen kicsi kör is ez, ma már az egyetlen szárazföld, amelyen az új magyar irodalom kiköthet.

Szini Gyula: NAGY FELTALÁLÓ-E EDISON?

A kérdés így meghökkentő, kötekedő, némiképp kegyeletsértő. De föl lehet tenni, mert a bírálat alól a legnagyobbak se térhetnek ki, sőt azok a legkevésbé.

Amit Marconiban látunk, a modern, szintetikus, álmokat valósággá érlelő zseni, még fokozottabb mértékben volt meg Edisonban. Marconi legalább képzett mérnök és fizikus, de Edison az élet iskolájába járt. Autodidakta, Selfmademan. Sem iskolai bizonyítványa, sem oklevele ki nem mutatható. Ő a feltalálók világraszóló cigányprímása, aki kotta nélkül, fejből játszik és ezerszer közelebb van az élethez, mint a névtelen homályban hegedülő, meg nem értett kamarazenész, szobatudós. És épp mert az élet embere, az életet gazdagítja örökké nyugtalan, iskoláktól meg nem hamisított, leleményes és őserejű fantáziájával.

Most már legalább tudjuk, honnan fúj a szél, amely Edison dicsőségének koronáját ingatni igyekszik. Az akadémiák, az iskolák felől. A tudósokat semmivel se lehet jobban felbosszantani, mint a találmányok történetével. A legszerencsésebb ötlet, trouvaille nem nézte az egyetemi bizonyítványokat, hanem igen gyakran dilettánsokat, amatőröket jutalmazott meg sikerrel, koszorúval, dollárral.

Korunkban van valami áramlat az egyetemek, a diplomák ellen. Az ezer találmányú Edison, aki soha egyetemre nem járt és okosabb volt a világ valamennyi egyetemi tanáránál, talán már egy új kornak a mesgyéjén áll, amely az Alma Matert hovatovább elévüléssel fenyegeti. «El az íróasztaltól!» Ez az amerikai jelszó már fölkapta Edisont, fölkapta Marconit. Ezeket az embereket, akikben a tudás és üzleti szellem egyaránt hatalmas, az élet csúcsára vitte föl.

Edison után ezerháromszáz szabadalom maradt. Ha ebben része van munkatársainak is, ez semmitse von le az ő igazi, vitathatatlan nagyságáról. Az aranyat, amit feltalálói és üzleti leleménnyel szerzett, az emberiség javára fordította, mint büszkén vallotta. És sikerült is az emberiség életét gyorsabbá, mozgalmasabbá, kényelmesebbé, színesebbé fokozni. Ebben van a west-orangei laboratórium nagy halottjának minden időkre szóló nagysága.

Mohácsi Jenő: WILAMOWITZ-MOELLENDORFF ÉS A WISSENSCHAFT DES NICHTWISSENSWERTEN.

Nagy érdeklődéssel olvasom a Nyugat legutóbbi számában Révay József és König György megemlékezését a nemrég elhunyt Wilamowitz-Moellendorff tanárról, a német filológusok fejedelméről. Eszembe jut hirtelen, hogy könyveim között ott kell lennie annak a munkának, melyet Hatvany Lajos adott ki a német nyelvészről és némely kollégájáról. Die Wissenschaft des Nichtwissenswerten, tudománya annak, amit tudni nem érdemes, ez a könyv címe, mely Németországban szállóigévé lett, ma is idézik német ujságokban és folyóiratokban. Megtalálom a könyvet. Kékesszürke borítékja van. Alcíme: Ein Kollegienheft von Ludwig Hatvany. Leipzig 1908 bei Julius Zeitler.

Hatvany Lajos kimutatja, hogy a nagy tudós és a vele egyívásúak minden részletre, a reáliákra kiterjedő figyelmükkel, magyarázataikkal, más filológusokkal folytatott pörlekedéseik közepette megölik a bonckésük alá kerülő irodalmi remekművet, kiűzik belőle a lelket. Százhúsz sűrűn nyomtatott lapon bizonyítja be ezt Hatvany, kitűnő fölkészültséggel, érvekkel, de a szatíra fegyvereivel is. Az író nem tagadja a tudós munkájának értékét, de rátapint mikroszkópikus munkálkodásának nagy káraira is. Milyen meggyőző például, amikor az Odisszéa-kommentárok nevetséges szempontjait ismerteti az ifjú Hatvany könyve. Bálványtörő, destruktiv könyv volt ez, de épen a művészet és az irodalom igazi érdekében destruáló.

1908-ban még nem ösmerték az elhunyt tudós kitűnő fordításait, melyek a német kritika szerint mintaszerűek. Hatvany Lajosnak tehát nem volt még módjában, hogy e fordításokat értékelje. Viszont nem tudom, Goethe mit szólt volna Wilamowitz-Moellendorff ama bámulatos fordítói mutatványához (melyről König György kitűnő méltatásából értesülök), hogy átültette «Goethe Über allen Gipfeln kezdetű, sejtelmekben annyira gazdag remekét, congeniális görög fordításban, előbb homerosi hexameterekben, azután a későbbi görög irodalom több korszakának nyelvén és szellemében.» Attól tartok, hogy ez a mutatvány Hatvany igazát bizonyítja.

KORFESTŐ ADOMA. Azt kérdik az író négyéves kisfiától:

- Mi akarsz lenni, fiacskám?

A gyerek elgondolkozik:

- Azelőtt szerkesztő akartam lenni.

- És most?

- Most már tudom, hogy minden lapnak leépítik a szerkesztőjét.