Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 21. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészet
Abból a hétköznapi zűrzavarból, mely a Műcsarnok őszi tárlatának legtöbb falát borítja, jól esett Nagy Sándor két termébe menekülni, ahol azonnal egy választékosabb és különb világ tárul fel a néző előtt. Egyszerre felemelkedünk a kínos iparkodással másolgatott valóság únt talajáról, furcsa meseországba érünk, hol az élet regévé változik, melyben minden különösen furcsa, halk és gyakran fölötte gyengéd. Nem a félelmek és rettegések hona ez, hanem az álmélkodásé és megilletődésé, ahol minden bámulatot ébreszt s ahonnét minden csodálkozva tekint ránk vissza.
A színek néha elhalkulnak itt, párás fátyol szemfödője borítja őket, de sokszor forróbb tűzzel égnek, mintha valami varázslat izzana mögöttük. Varázslat, mely a legközömbösebb holmit is jelentős valamivé fokozza, mert semmit sem hagy meg a maga hétköznapi voltában, hanem mindenre ráhinti a mondák holdfényes csillogását. Az emberek, tárgyak súlyukat veszítik, mintha tudnák, hogy olyan világban élnek, ahol az anyag uralma véget ért és csak a képzelet uralkodik. A történelem is mondává válik itt, csak ez igaz, mert csak ennek van olyan jelképes értéke, hogy paloták csillogó üvegablakairól az emberi élet értelmét hirdesse: jóságot és ájtatos világcsodálatot.
Nagy Sándor mindig a maga külön útjain járt. A naturalista-impresszionista hullám elsiklott mellette, átcsapott rajta, egy időre el is takarta, de nem tudta eltemetni. A legkevésbé pedig megváltoztatni. Nagy Sándor egy pillanatra sem tért le az első benyomásain, érzékei első gyönyörködésén túllátó, képzeletéből alkotó művész álláspontjáról. Míg mások kéjjel forgolódtak a naturalizmus friss árjában, majd kényelmesen megáporodott lomha vizében is, ajkán finom és néha hetyke mosollyal csak egy dolgot ismert: álomlátását. Magábagubózott. De ez az elzárkózás néha különcködővé tette, képzelete termékei néha összekuszált ornamentikává bogozódtak, mintha egy mágushoz nem is illenének egyszerű látományok, símán lendülő vonalak, hiszen a népmese is szereti néha a zegzugosságot, az ágasbogas jelenségeket, a szeszélyes kanyargást. De tán nem is annyira a népmese, mely egyszerű szokott lenni, de inkább a század fordulója körüli ama népmese-felfogás, mely kissé izgatott képzeletével jóval díszesebb köntöst aggatott a mesére és egy kultúrája terhe elől menekülni vágyó nemzedék idegességével festette ki emberi jelképességét.